Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-13 / 24. szám

„H K T I S Z E M L E“ (24 ik szám)

3

írton megvásárolja, az iskolát állandóan jó karban tartja, a tűzkár elleni biztosítást fizeti; s tüzeléshez szükséges faanyagot szolgáltatja, az iskolaszolgát fizeti; a kő és épület anyagot az építéshez szállítja és annyi kézi napszámot ad, a mennyi szükséges. Ráadásképen a községet, mint vállalkozót, megadóztatják. Szegény község népe, mikor ezt meghallotta, elgondolkodott, mint az egyszeri kártyás, ki egyik nap vesztett vagy 30 irtot, másnap nyert vagy 18-at, aztán ismét vesztett vagy 40 et és máskor nyert vagy 35 öt és igy tovább, maga sem tudta már most, nyert-e vagy vesztett. Hanem hát az iskolát ajánlották, ennek lenni kell.

A múlt év vége felé ki is utalványozott a minisztérium 2500 írt. 25 frtos bélyeges nyugta ellenében. Valami nagy nehezen kitermelték a követ, egyebet semmit, mert a község szegény és amortizationalis költségekkel amúgy is nyakig van, pénz nincs, így múlt az idő folyó év májusig. Ekkor ismét, neki fohászkodtak, hogy a homokot a Tisza medréből kihordják. Vittek is három szekérrel, de ekkor a kincstár betiltotta a hordást, mig a homokbért előzetesen be nem fizetik. Ez vblt a kegyelemdöfés, végképen elkeseredtek. és — csináljon az állam, amit akar, de ők ugyan nem mehetnek lopni.

Mindez elég öreg hiba, de bökkenő az, hogy eljött junius elseje, mikor az épület fedél alatt, teljesen készen rendeltetésének átadandó lett volna. Ily irányban felszólítás is érkezett a tanfelügyelőtől. A határidő letelt, az iskolát kimegy és átveszi. Oda ugyan mehet. Nem talál ott egy kapavágást sem, legfeljebb néhány köbméter kőben gyönyörködhetik. A község pedig elmélkedik, honnan teremtse elő az újabb százforintokat, melyekért naponta elmarasztalják junius elseje óta, a szerződés egyik pontja szerint. És igy rövid idő alatt megtörténhetnék az a furcsaság, hogy az állam egy fel nem épült iskolája révén egy község birtokába jut. Ebből majd iskolát is lehet épitni. No, de lesz időhaladók. Ezek a tények.

Van azonban egy kevéssé kedélyes része is a dolognak, a mit talán nem lesz érdektelen megírni.

Trebusa-Fehérpatak népe tulnyomólag

ruthén lakosokból áll. Van pár száz rom. ka:h. hive, kik jórészt a Káhámok tulajdonában levő űveggyári munkásokból kerülnek ki. Ezek nagyobbára cseh, lengyel, olasz, német nemzetiségűek. Van feles számban zsidó is.

Ezen községnek volt két iskolája. Egy kincstári rótn. kath. és egy gör. kath. rut- hón. Tehát bőségesen elég. A múlt óv novemberében bérelt helyiségben megnyílt a két, állami iskola, t. i. fi-és leányiskola, az elképzelhető leggyatrább berendezéssel. Honnan kerültek a növendékek?

Legelőbb is a gyár felszólította munkásait, hogy gyermekeiket adják az állami iskolába, igy a kincst. róm. kath. iskola hatvan növendékéből elvesztett 27-et. Ezeken kívül van 5—6 gör. kath. Összesen a két állami iskolában 50—56 növendék. Tehát kiknek épült? És kikért annyi teher a nép vállaira.

A gör. kath. ruthén iskolába százan felül járnak és még igen sok tanköteles van, a ki nem jár iskolába. De a ruthén szülő nem akarja és nem is fogja gyermekeit sem ott, sem másutt állami iskolába járatni, mert mint mondják, ők saját iskoláikban is tanulnak magyarul, de a vallásra, szertartásaik ismeretére, főkép az Istenre szükségük van. Ha már nyomorognak is, de erről le nem mondanak. Ezen elhatározásuk helyességét megerősítette a vallás- erkölcsi oktatásról gondoskodó állam olykópen, hogy még a múlt évben felterjesztett hitoktatás ügyének rendezését valamely asztalfiókjába helyezte, s az országos gondok mellett, ki tudja, mikor kerül sor az ily csekélységekre.

De a gyermekeken észlelt tapasztalatok sem olyanok, hogy valami nagyon ajánlja a szülőknek az állami iskolát. A gyermek talán már önkénytelen is érzi, hogy neki több szabad az állami iskolában, mint szabad volt a felekezeti iskolában. Első sorban szé- gyenl vallásosan köszönni ; nem jár templomba, mert nincs a ki ellenőrizze, minist- rálni nem megy, mert „neki nem kell, menjen, a ki a másik iskolába jár.“ Mindezek csekélységek talán, de már a kóros tünetek előjeleit mutatják azon csemetékben, kikből egykor a hazát fentartó nép lesz. És a napirenden levő botrányok talán ily csekélységekre vezethetők vissza. De az ilyesmit a nemzet sorsát intéző urak nem látják, ha hallják, nem hiszik, ha hinniük és látniok kell, éretlen gyerekségnek minősítik, mit majd a tanító és az idő orvosol. De minő időnek kellene annak lenni, mely annyi különféle nyelvű, nemzetiségű emberekből, kik a legvadabb eszméket hozzák magukkal, melyet a napi események és főkép az o!csó újság csak növel, kitörölje, vagy megakadályozza, hogy azt gyermekeik szivébe átültessék. A szülő nem ér rá gyermekével foglalkozni — mint mondják, vagy arra tanítja, a mit maga érez és tud. Az a heti egy hittanóra nem ellensúlyozza azt a sok maszlagot, melyet a gyermek lépten-nyoinon magába szed. A tanító a felhalmozott, túlsók tananyag mellett nem ér rá nevelni, különben is neki csak eredményt kell felmutatnia, a többi mellékes. De a kik még is nagy erőmegfeszitéssel, mint — hála Istepnek — sokan vannak, nevelve tanítanak, mi érte a jutalom ?

A sok közöl csak egyet említek. Ott van Trebusa-Fejórpatak ritka derék tanítója, az öreg Miller János bácsi. Egy félszázad felé halad már a tanítói pályán, nevelt derék, munkás s a mi födolog a cseh, lengyel olasz, német nemzetiségű munkás gyermekekből magyar polgárokat. Hogy Trebusán ma a magyar nyelv az első, az jórészben 8z ő érdeme. Ifjú lelkesedéssel kezdte régen, ezelőtt 42 évvel, azóta nem lankadt a lelkesedés, sőt az eredmény csak növelte a kedvet, biztatta a munkára. Most is ifjú lélekkel, vas szorgalommal, de öregedő testtel dolgozik — talán a mai boldog világban el sem hiszik — még mindig csak 300 forintért. Nem rajta múlt. Mióta a tanítók helyzetén segítenek, fordult Pontiustól Pilátusig, a közoktatásügy a pénzügyhöz, ez ismét a földmüvelésügyhöz utasította, kihez időközben a kincstári patronatus átvándorolt — s a vége, hogy várjon. És ő vár, mert nem tud reklámot csapni; mert szerényen dolgozik, nem veszik észre, a kik észreveszik, elismerik munkásságát, de nem jutalmazhatják. így ő vár talán addig, mig a munka kimeríti s egy félszázados küzdelem után

lézus szentséges Szivének ünnepére

(jim. 22—24.)

Falusi leány. Édes anyám! Pünkösd elmúlt. Nemde megengeded, hogy az idén is elmenjek Szatmárra a szép áj tatosságra ? Vagy talán eljösz magad is ?

Anya. A Jézus Szive búcsúját érted, leányom, a kálvária templomában ? Valóban szép, megindító ájtatosság az. A templom előtt olyan szép a kert. Az isteni tisztelet oly épületes. A nagy szobor igazán gyönyörű. Meg a szép predikácziók. És mennyi bucsus jön ott össze közelről, távolról 1

Én könyezósig voltam megindulva, midőn az ünnep estéjén a nagytemplomi szép processziót és ájtatosságot láttam.Mennyi gyertya égett ott! Épültem s örültem, midőn a püspök ur Ő méltóságát oly meghatóan hallottam prédikálni Jézus szent Szivéről, amint az egyházi megyét Jézus szent Szivének ajánlotta. Igen, menjünk csak el megint mind a kelten.

Leány. Nem volna-e jó, édes anyám, ha, felszólítanám a szomszéd Erzsi leányát is, hogy ő is jöjjön el ? — Hiszen én édes apát is

szeretném felkérni, tartson ő is velünk. De mit gondolsz, meg fogja-e tenni ?

Anya. Meg lehet kisérleni. Erzsi valószínűleg eljön ; talán apa is; csak kérjed szépen te is. Én is fogok neki szólani. Reméljük, meg is teszi. — Bizony majdnem szomorú dolog, hogy a férfiak ezen szép ájtatosságnál csak gyéren vannak képviselve. Igaz ugyan, hogy ilyen nyári időben nagyon el vannak foglalva; de azért bizony mégis sok férfi többet törődhetnék az ilyen ájta- tossági gyakorlatokkal.

Leány. Imádkozzunk csak előbb. Jézus szent Szive majd hat édes apára, és őt is reá fogja birni.

Anya. Helyesen beszólsz, leányom. Sok ember keveset számol az Ur Istennel; pedig Isten áldásától függ minden.

Nincsen elveszítve az idő, a mit kellő időben Isten szolgálatára fordítunk. Mit használ a munka, hogyha az Ur Isten nem ad jó időt s nem óv meg minden bajtól? fagytól, jégveréstől, elemi csapásoktól, betegségtől csak az Ur Isten óvhat meg minket. Hogy a házat s az egész családot az Isten megáldja, azért imádkoznunk kell.

Leány. Beh igaz ez mind, amit mondasz, édes anyám.

Anya. De felelj, jó Marim : mi is tetszik neked ott Szatmáron abban az áj tatosságban ?

Leány. Nekem ott minden tetszik. Szívhez szól ott minden.

Én igy szeretném magamat kifejezni: Jézus szent Szive szól ottan az ember szivéhez. S olyan jól esik ottan imádkozni.

Anya. Nekem meg úgy látszik, ott már sokan tértek meg. Az egyik tisztelendő ur mondotta is: Jézus szent Szive magához vonzza a választottakat. Talán nem is tévedek hogyha amondó vagyok: a szép ájtatossá- gon részt venni keveset használ, hacsak nem gyónik meg az ember, de jól.

Leány. Én is igy gondolkozom. A fődolog bizonyára az, hogy az ember jól gyónják és megtérjen.

Anya. Bárcsak megtenné s követné minél több tékozló fiú az Istennek Jézus szent hívását: jöjjetek hozzám mindnyájan ... ón megenyhitlek titeket!

Leány. Nekem is eszembe jut most, amit valamelyik jó pap ottan mondott: pa-