Heti Szemle, 1900. (9. évfolyam, 1-52. szám)

1900-05-02 / 18. szám

2-H E T I S Z E M L E“ (18-ik szám)

peres utón, sőt kénytelen megítélni a vértlázitó követelést, melylyel a kijátszott, mint megvett tárgygyal forma s törvényszerint tartozik.

És a szegény kis gazda csak későn veszi észre, hogy nem magának, hanem idegennek munkálta meg verejtékével a földet, s mig önmaga koldusbotra jut, a világcsalók ezreket tesznek munka nélkül zsebre.

Hol a gyógyszer e lelkiismeretlen kizsákmányolás megakadályozására? Mindenesetre legtöbbet tehet azon értelmiségnek, kivált a lelkésznek felvilágositó közbelépése és éber őrködése, a mely a nép között él és a nép támogatására van hivatva.

Sok jót tehetnek e téren a kath. körök eszmecseréikkel, felolvasásaikkal.

Legnagyobb missiot töltenének be pedig a takarékmagtárak és keresztény hitelszövetkezetek, amelyek az önsegélyezés és kér. szeretet alapjára fektetve kamat nélkül, vagy a lehető legolcsóbb kamat mellett nyújthatnának segélyt hosszabb időre is a megszorult gazdának.

Erről azonban talán egy más alkalom mai.

Szemem tünetek.

Annak, aki figyelemmel kiséri a napisajtót, lehetetlen, hogy kikerülje figyelmét ama, századunkat valóban megbélyegző, kétségbeejtő tünet, hogy a napisajtóban állandó rovatot kapott a bűn.

Az egyik helyről lopást, a másikról rablást, rablógyilkosságot, a harmadikról kasszafürást, sikkasztást hoz naponkint a táviró; itt tostvér,' — ott apagytlkosság; házasságtörós, angyalcsinálás, gyújtogatás, mérgezés, öngyilkosság stb. stb. . . . ugyany- nyira, hogy a napi eseményeket folytonosan figyelemmel kisórő, s megrögzitő sajtó hasábokat kénytelen csupán a bűn krónikájának szentelni. Az ember rettegve vesz kezébe

fiatalságban, mert a saját vénsége érzékenyen bizonyította, hogy az fájdalmas emlékké változik. János várur azért olyan volt mint a pók, mig magányosságának szálait, gondolatait szőtte, észrevétlenül önmagát emésztette. Fel és alá sétált, dobogott szobájában, megmegállott a diófa asztal mellett s, észre sem vette, hogy az öreg nap szempillájával mindig hosszabban pislant reá a vasrácsos ablakokon át; utoljára mintha ketten sétáltak volna a szobában, — és csakugyan ketten is voltak : ő és az árnyéka, ő és a szomorúság. És János várur árnyékára a fal felé terjesztő ki megrémült karjait, hogy átölelje szomorúságát: igen enyém vagy oh élet minden vénsége és keserűsége, enyém vagy a sírig, mert a sírig vénül csak az ember; ifjúságom, feleségem, egyeben gyermekem és minden boldogságom, — nem más, csak szomorúság, nem tér többé vissza, így busult János várur. Egyszer csak ajtajában hallja s meg is érti a vén szolga búcsúi nótáját. Jókedvűen dalolta az öreg ;

Csillag ragyog, nem kantárszár,

Legszebb legény ma jaz huszár.

lapot s borzalommal löki félre, mert csak mindig egy és ugyanazon, az emberi nemet megbecstelenítő tünettel találja magát szemben, mely az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert a vadállatnál alább- valóvá teszi.

Azt mondják, kibontakoztunk a sötétség századaiból, rohamosan haladunk a felvilá- gosodottság, a műveltség gyönyörtnyujtó utjaiu ! . . . Igen, haladunk oly rohamosan, hogy már odáig jutottunk, hogy sem a magán, sem a közvagyon nincs biztonságban, sőt személyünk s legféltettebb kincsünk . hitünk, becsületünk nincs kellő védelemben. Miért ? . . . Mert beteg lett a társadalom, nagyon beteg ; a rohamos haladás tette l>e- teggó . . . S hogy ez nem légből kapott állítás, tanúbizonyságunk reá a napi sajtó büu- krónikája.

Az egyik, mert éhezik, fázik s talán családja küzd az éhhaláiial, hogy a nyomort enyhítse — miután kőszívű embertársai nem veszik észre a nyomorult férget, hiába zörget ajtaikon — áilati önfentnrtási ösztönétől űzetve, megfeledkezik az Isten tízparancsolatáról s úgy igyekszik magán segíteni, a hogy tud, a hogy lehet; lop, rabol; végső esetben még rablógyilkosságra is vetemedik.

Kit terhel ily tettekért a felelősség?

A társadalmat.

Igen, a társadalmat, azt a társadalmat a mely nem vette észre, vagy nem akarta észrevenni a nyomort s nem sietett- enyhet nyújtó balzsammal csillapítására . . . Hja, az állatvédő egyesületek alapszabályaiban nincs szó embervédelemről.

A másik nagy lábon ól ; tovább nyújtózkodik, mint meddig a takarója ér, mert a társadalomnak számottevő tagja óhajt lenni. A társadalom pedig^— fájdalom — csak úgy veszi észre az embert, ha kellő fénynyel mutatja be magát; tehát — akarva, nem akarva — úszni kell az árral, felszínen kell magát tartani bármi áron, különben néni feig érni élete egy hajitó fát ... Ez a kezdet; s a vég?! . . . Vagyoni tönk, erkölcsi bukás, öngyilkosság, esetleg — mig a rovan- csolás tart — vitorlázás Amerika felé . . .

Kit terhel ezért a felelősség ? . . .

Az üreg mindenes, Bertók bácsi jött be a nagy tölgyfa aj .tó t becsapva maga után, kezében ezüstgyertyatartóban egy szép egyenes szál gyertya lobogtatta fényét János vár ur felé. Bertók bácsinak szabad volt bolondot nem csak beszélni, de danolni is, a nélkül, hogy János várur haragudott volna, most azonban nem éppen kedvező fogadtatásra talált.

Megbolondultál Bertókotu ? Fogadd részvétemet, mondta János ur.

Köszönöm ; János ur azt hiszi, hogy én mindenre ráérek, méltatlankodott a hű szolga s letette a gyertyát az asztalra.

— Hát mért vagy olyan kótyagos ?- Mert a várur maszlagos, felelt Bertók. Hogy mi a csuda leli ? Én tudom, hogy ma búcsú volt a faluban . . .

— Én is tudom Bertók, ón is tudom ; de nem tudok én már mulatni; a szomorúság, a nyomorúság az én édes anyám, az tartja bennem a lelket.

Tyühaj, eszem a képit! édes anyja a kűnek. Megyek, felhozok hót anyátlan szomorúságot a faluból, csupa fekete szomorú{

A felelet itt is nagyon egyszerű. A társadalmat ; azt a társadalmat, a mely annyira bolondja lett annak a hóbortos divatnak, melynek jelszava; „többnek látszani, mint a mennyik vagyunk !" Azt a társadalmat, mely e beteges hóbortjával nap-nap mellett szedi áldozatait, mint a légyfogó méz a gondatlan legyeket, az inycsiklandoztató hájdarabocska az egereket, s mely — mikor már anyagilag tönkre tett, mikor becsületünk jó hírnevét folt érte — ehaszit magától, mintha sohase ismert volna, elkerül mint valami ragályos beteget; melynek nincs szive, nem ismeri az irgalom szavait, a könyörület nemes tetteit. . . Csak addig vagyunk valamik, mik győzzük a Molochot táplálni, s ha elfogy a táp : vagy arra a lejtőre lépünk, honnan még senki sem tudott visszatérni s elbukunk, szégyent hozva nemcsak magunkra, de a hozzánk tartozókra is; úgy észretórünk, megállunk s erős elhatározással inkább szakítunk a társadalommal, tulteszszük magunkat hóbortos előítéletein, viszszavonulunk csendes háztüzbelyünkhöz s teremtünk magunknak nyugodt, buldog, zavartalan életet.

Boldogok, kiket ily erős elhatározás kiragad a társadalom polyp-karjai közül, szánandó nyomorultak, kik pillanatnyi látszatért, szappanbuborékokért feláldozzák vagyonukat, becsületüket, mindenüket.

így vülL-e ez mindig? . . .

Nem; őseink sokkal józanabbul gondolkoztak; ő előttük ismeretlenek voltak a társadalmi szivárványszinek, s azok gyászos következményei: a Panamák, a végrehajtói dob stb. . . . Nemes egyszerűség, puritán vallásosság, becsületesség jeileulozte minden tettüket ; szüzén is szállott az ősi birtok anáról-fiura, volt is mit aprítani a tejbe . . . Manapság pedig minden bokor, minden fűszál azt zengi : fel,, fel a magasba, miénk a ma, a holnappal ne törődjünk ! S igy csoda-e, ha ily világnézet mellett annak a békának a szomorú sorsára jutunk, mely az ökör nagyságát akarta elérni.

Ma azért járunk négylovas hintón s iszunk pezsgőt, hogy holnap a végrehajtói dob hangja ébreszszen fel mámoros álmunkból ; leányainknak gymnásium, fiainknak biczikli kell . . .

ságot. A lingár mivoltukat, ha itt nem fogják szépen huzni, én huzom el a nótájukat.

— Nem kell cZigány, Bertók ! De csakugyan hozz fel hót szegény koldust, a kinek sem apja, sem anyja, sem felesége sem ia’-fia ne legyen. Aztán mondd meg a konyhán, hogy jó vacsorát csináljanak. Az öreg Borcsa hadd emelgesse meg még egyszer a tűzhely körül a köszvényes lábát. Értetted Bertók ?

— Hipp, hopp! ott legyek, a hol akarok. Kezét csókolom, megyek. Lesz itt mindjárt koldus mulatság, a milyen még nem volt, falusi búcsún. Ezeket mondva ész nélkül szaladt le Bertók a faluba, hét koldust fogni.

Szegény öreg, mormogta János várur, hogy szeretne engem felvidítani, pedig látom, hogy tetteti magát és tovább dobogott a gyertya világánál. A gyertyaláng a mint lobogott János várur árnyéka, úgy tánczol most már a falon; a koppantás nem szelídített rajta, de azért János várur rendületlenül szomorú vala. Egy óra teltei. Egyszer a folyosóról lassú suttogást, csoszogást hall s reá még csendesebben fordult be az ajtó