Heti Szemle, 1899. (8. évfolyam, 2-52. szám)
1899-05-03 / 18. szám
2 Ez vezette szeretett főpásztorunkat is, midőn püspökségének tizedik évfordulója alkalmából a zajos és nyilvános ünnepeltetés helyett egy nagyszabású körlevélben adott hálát Istennek, hogy „e tiz év eseményeinek hallattára vele együtt mindannyian felbuzdulva áldják és dicsőítsék Istent, kinek mindenható kezében csak eszköz volt ő és voltak mindazok, kiknek neveit a tiz év története föl jegyezte." Hadd legyenek tehát fölirva ez események e lap hasábjain is! Hadd hirdesse e tiz év történetét e lap is, mely a jelen s jövőnek szól a múltnak tetteiről, hogy azokból okuljon s uj és még nagyobb tettekre buzduljon! Törvény, jog, igazság. Ezt a hármas jelszót irta zászlójára Széli Kálmán miniszterelnök s hirdette ki ország világ előtt, midőn a jogtalanságot és erkölcstelenséget egyaránt ápoló Bánffy kormány bukása után átvette az ország ügyeinek intézését. Örömmel vette e kijelentéseket akkor mindenki tudomásul azon hitben, hogy az ököljog végre-valahára ki lesz szorítva társadalmi és politikai életünkből. A szép iliusiókból azonban az első ébredés a csalódásra hamarabb bekövetkezett, mint valaki o’yhitározott enuntiatió után reméllni merészelte volna. Úgy látszik, hogy azok a hangzatos jelszavak puszta szók maradnak csupán, s az uj kormány által sem lesznek aprópénzre váltva. Mert lehet-e annál nagyobb igazságtalanság mint midőn az országnak úgy intelligentiára, mint hazafi- ságra egyaránt előkelő osztályát, akatholikus papságot kiszolgáltatja a kormány az üldöztetés szertelenségeinek. Lehet-e nagyobb jogtalanság, mint midőn törvénybe iktatja azokat a sérelmes szakaszokat, melyek kanczel- paragrafus név alatt ismeretesek, melyek mig egyrészt megbélyegzik a kath. papságot, másrészt velők szemben az önkény kedvtelésének szabad utat nyitnak. Egy évig terjedhető államfogházzal és ezer koronáig terjedhető pénzbüntetéssel, valamint politikai jogai gyakorlatának felfüggesztésével büntetendő az a lelkész, aki kegyszerek segélyével korteskedik. Akár elvonja a kegyszereket a votumért, akár kegyszerekben való részesítést igér. A zaklatásnak ily körmönfont módon kieszelt jogosultsága sehogy sem illeszthető bele a törvény, jog és igazság korszakába. Hiszen akkor nap nap mellett bíróság elé hurczolhatják a papot, s lecsukhatják anélkül, hogy a választások óhajtott tisztasága ellen csak körömfeketényit is vétett volna. Hamis tanú vagy hamis vádaskodó a mai világban akad számtalan. Már most tegyük fel, hogy a választások után akár gyülöl- sógből, akár mások felbujtása következtében, akár reményében a busás fizetésnek, találkozik egyén, ki vádat emel a kaih. pap ellen, hogy a gyónásban megtagadta tőle a feloldozást, azt a papot feltétlenül el kell Ítélni. Azért mondjuk, hogy kell, mert az illető pap nem is védheti magát; sem szóval, sem esküvel, sem tanúval, nincs módjában megczáfolni a támasztott vád alaptalan voltát. A gyónás tudvalevőleg titok, melynek megőrzésére a legszigorúbb lelkiis. mereti törvények által van kötelezve a lelkész, úgy hogy kénytelen inkább ártatlanul bármily büntetést magára vonni, mintsem a gyónás titkának szentségét megsértse. Sőt még azt sem szabad beismernie, hogy megtagadta e valakitől a feloldozást vagy nem. Hogy a pap egyházi teendőinek végzése közben ne politizáljon, hogy egyházi jelvények politikai agitátió eszközéül ne alacsonyittassanak U, az helyes, — az ilyen cselekedetek az egyház intentióival nem egyeznek meg, és ha valaki netalán elkövetné, megérdemli a büntetést. De törvénybe iktatni a hercze-hurcza lehetőségét, felszabadítani lelkiismeretlen, jellemtelen embereket oly téren a kath. papság zaklatására, amely téren nem is védheti magát, azonnal bárki beláthatja, hogy ez arczulütése az igazságérzet legelemibb követelményeinek is. Az olyan kormány, mely ilyen szakaszt törvényerőre kíván emelni, nem mondhatja magáról, hogy a jog és igazság alapján áll. De most vegyük az éremnek másik oldalát. Miért van ez a hajsza egyedül csak a kath. papság ellen irányítva? Mért nem jutott eszökbe Bánffy Dezsőnek és Perczel- nek, akik ezeket a szakaszokat megteremtették, hogy azok a köztisztviselők, kik hivatalos hatalmukkal a választások tisztaságának rovására oly gyakran visszaéltek, sokkal nagyobb hatással vannak a népre, mint az a pap, ki esetleg a túl világi büntetést helyezi neki kilátásba. Mért nem sújtják büntetéssel azokat az állami alkalmazottakat, kiknek sokkal inkább módjukban áll megfélemlíteni a népet, mint épen egy kath. lelkésznek. Vagy azoknak ezután is minden szabad lesz? . . Ez sem illik bele a jog és igazság keretébe. Egyforma mértékkel kell mérni mindenkinek, ha kétségtelenné akarjuk tenni, hogy igazságszeretet vezérel bennünket. A Bánffy kormánytól megszoktuk az ellenkezőt, a Széli kabinettől nem vártuk ezt a folytatást. Ha ilyen mederben balad tovább a kormányzatnak a jog és igazság szerint való irányítása, meg kell rendülni az ember minden hitének a magyar államférfiak kijelentéseivel szemben. Annak igazolásául, hogy mily méltatlan eljárás ez a kath. papsággal szemben, még csak kitűnő publiczistánknak, Bartha Miklós országgyűlési képviselőnek szavait kívánjuk idézni, kinek pedig mint protestáns embernek egyáltalában nem lehet érdeke a kath. papoknak védelmére kelni. De akiben igazságérzet van, annak nem lehet másként gondolkozni, mint ahogy az ügyhöz Bartha Miklós szólott. Betűről betűre ezeket mondja: „Osztályok megbélyegzése és üldözése nem feladata a törvényhozásnak. Már pedig a kegyszerek felemlitésében a kath. papság méltán lát magára nézve megbélyegzést és üldözést. A kitűzött czél a kegyszerek emlegetése nélkül is elérhető, ha liláimul állítja a törvény az egyházi fenyíték alkalmazását és a tulvilági büntetéssel való fenyegetést. Nem hozom emlékezetbe azt a hazafias közművelődési missiót, melyet a kath. papság történelmünk rendjén betöltött. Ezúttal csak annyit óhajtok, hogy a jogegyenlőségről és a politikai méltányosságról a kath. papokkal szemben se feledkezzék meg a törvényhozás. Betegeskedő irányeszméknek fattyúhajtása az olyan liberalismus, mely konkrét esetek hiányában is mintegy hiva- tásszerüleg fenekedik a papokra.“ így szól Bariba Miklós, egy kálvinista, függetlenségi képviselő. Nem kell ehhez semmi kommentár, azonnal szembetűnő, hogy belőle a jog és igazság tisztelete szól. A kath. autonómia. i. Sokszor kifejtettük már, hogy a magyar kath. egyház jövőjére alig van fontosabb kérdés mint a kath. autonómia megalkotása; mert minden eddigi tér-és jogveszteségünk abból a két ferdehelyzetből származott, hogy egyrészről a felekezetien kormány az egyház szabadságát gátló oly jogokat gyakorolt a kath. egyház belső ügyeiben, különösen a főpapok kinevezésében, iskoláiban és vagyonkezelésében, a mely megbénította az egyház szabad fejlődését!; másrészről a felekezetien kormányok túlkapásai és jogfosztásával szemben az egyház ügyei iránt teljesen közönyös világi hívekben sem talált az egyház érdeke hathatós védelmet. Az autonómiának kettős főczélja tehát: viszaszerezni az egyház szabadságát belü- gyeiben a kormánytól, a szabad rendelkezést az egyházi kinevezésekre, az iskolákra s vagyonának kezelésére, s megnyerni a világi e- lem tevékeny közreműködését az egyház jogainak védelmére. Ily életbevágó fontos érdekekről lévén szó, azt hiszszük, hogy minden hivő Kúnos Ignácz, akadémiai lev. tag, a helyszínén a nép szájáról gyűjtött Naszred- din-féle tréfákat. Megmutatták a tavat, a melybe a hodsa kacsája belefult. Naszreddin azóta minden nap odajárt a tóhoz, kenyeret aprított bele és kanalazta; ha valaki kérdezé, mit csinál, „kacsa-levest eszem“ volt a felelete. Egy aksehirbeli ember elbeszélte Kú- nosnak, hogy egy falusi török nyullal ajándékozta meg a hodsát. Erre a hodsa megvendégelte a falusit. Jönnek erre mások. Azt mondják, hogy ők annak a falusinak szomszédai, ki neki a nyulat hozta. Ezeket is megvendégeli Naszreddin. De most már az illető szomszédainak szomszédai is titulust formálnak a megveu- dégeltetésre. Ezek elé vizet tesz a hodsa. S midőn vendégei kérdezik, mi ez, igy felelt: azon nyúl levesének leve, melyet nekem a ti szomszédaitok szomszédja hozott ajándékba. Ha valaki együgyü kérdést intézett hozzá, Naszreddin még együgyübb felelettel vágott vissza. Kérdezi valaki tőle, mit csinálnak ujholdkor a régi holddal. Fölapritják és csillagokat kovácsolnak belőle, volt a felelet. Végezetül még egy helyi színezetű tréfa, mely fajta különösen lekötötte Kunos figyelmét. A hodsa Timurtól 10 aranyat kér, hogy magának valami emlékfélót emelhessen. Szívesen adta a 10 aranyat Timur, de kiváncsi is, mit fog vele tenni. A bohókás hodsa az aksehiri határon kőbe illesztett nagy ajtót építtetett, ki sem építette a többi falakat, mindazonáltal erős vaslakattal látta el az az ajtót. Ezen tettére mondogatta: Az utókort csak sirásra fogják Timur hatalmas kőfalai fakasztani, mig Naszreddin csak nevettetni fog. Volt egy ember, a ki a világhódítónak is szemébe merte mondani az igazságot. Különös építkezése mellett lévén eltemetve, el-el látogatnak sírjához és teljesedésbe megy, mit magáról előre megmondott, mert senki sem hagyja el a helyet nevetés nélkül. Lukácsi György.
