Hetikiadás, 1940. január-december

1940-06-05 / 23 [1526]

agy io emoer emieKe

. Irta: ICisigmándi Géza. Én már csak arra emlékszem,hogy mindig leült közénk és nézte a játékunkat.pée olyan öreg yolt,hogy ha fel akart állni,mi. apró emberkék támogattuk. Mindig mosolygott es nem lehetett olyan sürgős dolga,hogy otthagyott volna ' bennüiiket,ha egyszer "komolyan" nekikezdtünk a csatornaepitésnek,szántásnak, takarolásnak és más eféle hasznos gazdasági munkának.' Ne tessék megijedni," " nem volt nekünk

> valóságos ökrünk, vagy f é nyes szőrű, lobogós örényü paripánk, hanem csak a majorbeli kutyákat tanítottuk be már kölyök korunkban arra,hogy engedél mesén húzzák a kocsiu,az ekét, vagy a boronát.! Az uraság pedig megparancsolta, a bognárnak,a kovácsnak és a szíjgyártónak,hogy felszerelésről gondoskodjék, igy azután olyan mintagazdaságot rendeztünk be,hogy csodájára jártak még a fel nőttek is. Valami csodálatos varázs "vette körül az öreg uraságot. Nem volt ember még^ a^szomszédos vármegyében sem,aki.ne beszélt volna róla alegnagyobb tiszte ^"te-^áp talán öt éve halott volt,amikor egyszer a húsvéti szünetre hazautaztóm alatt a vonaton két ur csendesen boszélgotott. Akkor lettem figyelmes rájuk,amikor az egyik a legnagyobb gyöngédséggel azt mondta a másiknak,nogy a hibbant agyú Veres Ede az egyetlen . ember az utóbbi évtizedekbenjaki . . kétezer holdas birtokát 5

pesti házát és tekintélyes összegre rugó bankbotétjét igazán jótékony célra hagyta.' Elálló 1 élekzottel hallgattam. Nem mertem közbes zólni, pedig olyan izgat oeé lettem,hogy alig győztem lenyeldesni az indulatomat. Nálunk otthon a naajorban még akkor is ugy beszélt ok róla,mintha csak betegen feküdt volna a r'gimódi kastélyban és nem kint a fenyőfák örökké suttogó árnyékában a park közepén* Nem mult el nap,hogy uj virágot vagy legalább zöld fenyőágat no tettek volna a fekete márványból kifaragott keres ztjéro .Ugyan ilyen kegyeletes megemlékezés ápolta a mollotte levő két'hófehér sirkövet is. Otthon félvo tudakolóztam édes apámtól, hogy igaz-e,amit Ede bácsiról hallottam a vonaton? Kitérő választ kaptam és bizony jó tizenöt esztendeig kellett várnom, amig lassan ki tudtam hámozni életét annak'a csodálatos enbornokjaki még négyévtized multán is ugy él az emlékező te mben.mint a megtestesült jóság és emberszeretet. Csak az elfogultság mondathatta azzal az úrral azt,hogy nem rondolkozett nyiit és szel.árukor vagyonát a szegényekre hagyta. Mert kinek adhatta volna, amikor nem ártott ék meg azok, akik legközelebb "alltak hozzá és gúnyt űztek belőle,amikor a szive becsületes érzéseit követte? De ne vágjunk eLébe az eseményeimé k,hanem járjuk vé gigj az utat,amit Ede bácsi tett meg. Amikor elvégezte a gazdasági akadémiát }

beir átkozott az egyetemre is jogásznak. Két év múlva azt mondta édesap jának, aki akkor már nyugalmazott főispán volt ,hogy sze ret ne aegnőoülni 8 - Eke Mariskát szeretném elvenni - jelentette ki pironkodva. " - Az erdőkerülőm leányát? - szisszent fel a méltóságos ur^és ugy felugrott,mintha kigyó csípte volna meg a puha párnás székben. - Arról szo sem le* het# Megőrültél?!.. o Adeig ne kerülj a szemem elé,amig ki nem vered a fejedből ezt a marhaságot* Elmehetsz! Hát elment. Másnap reggel befogatott és mire'az édesanyja észbekapott, már a kocsis is hazaért és csak azt tudta megmondani

}

hogy hol szállt le a hintóból az úrfi. Eredmény te lenül, hasztalanul kerestettek m'g a rendőrséggel is. Husz év melva 'tudta moe^hogy meghaltak szülei. Akkor már nem zsákoló volt,hanem,egy nagy amerikai cégnek a ráktárfőnöke a hamburgi kikötőben. Anynyi 'pénzt gyűjtött össze.hogy első osztályon utazhatott,S'-t olyan ruhái voltak.hogy meg évek mu. va ís sóvárgó szcmmei nézték a kereskedők,ha néha-napjján betévedt a városba. /Folyt .köv./