Hetikiadás, 1938. január-december
1938-10-12 / 41 [1524]
/ürbán Pali folytatása./ - Do büszke vagyok,Hátion Pali,ón akkor is büszko lennék a nagyarságonra,ha véletlenül tót lonno az anyanyelven, mert c kettő non ellenkezik*. Nön szaporázom a szót,röviden csak annyit nondok,hogy ezek után nóg vagy egy hónapig voltunk együtt,de nen tudtunk zöld ágra vergődni. Anikor hazafelő jövet Konáronban elbucsuztunk.nindketten ereztük,hogy nen vagyunk nár olyan jó pajtások,Hint voltunk a Monto Tombán. Még azt kell ne ger.il itonen, hogy Pali akkor nár nen nagyar nenzeti szalagba burkolta be a sapkarózsáját... Azóta éppon hússzor ballagott el felettünk az ősz .Nemcsak a tájat,ha nen a. főiünket is belepte a. dér,bér az októbert negcsufolva Ipolyság feleit ugy szórta a nap nelegét ,nintb.a az olasz ég kékségoből hullana alá.Abban a csodalatos kavargásban,amit az örön,felszadultság és nenzeti érzés olvasztott könynyos méghatottsággá,ütonoson zúgott tizezrek kiáltása:Mindont vissza!-Hu,huj, hajrá! A nánoros tönogből kiugrott elén egy egyenruhás ember. - Hadnagy ur nemsnor?! -rikoltotta a fülembe és anikor negölelt,ned ves lott a vállán a szenétől. - En vagyok Urbán Pali,a volt tisztiszolgája... Levélhordó vagyok,alázatosan jelenten,azért van rajtan ez a gúnya... Csak bánultan rá dühbent megindultsággal.Bizonnyára belelátott a lelkembe,nert kissé pironkodva,de azért meggyőződéssel kopogott ki a szava: - Husz év alatt ezek megtanították rá,hogy a tótnak is büszkének kell lennie magyarságára... Valahogyan összetévedt a kezünk.És sokáig non ereszét lük el... C.szi harnat után. Hányszor roggyant be a térdünk,hány szor szakadt ki torkunkon az ön-mardosó kérdés:hát hasztalan minden?!... Hányszor tenottük két tenyerünkbe az arcunkat,hányszor ismételtük csökönyös kitartással,h nyszor csikordult össze átfogunk ,anikor gúnyos és lekicsinylő választ kaptunk arra a ki jelentésünkre,hogy nen maradhat ez igy. Hányszor inogtunk nog, hány szor kellett a józan ésszel ellenkezve a. ösztönünkre hallgatnunk,anikor gépiesen ismételgettük :£esz még magyar feltámadás. Mi öreg katonák,akik ott lettünk gyermekből máról holnapra férfivá, ahol könnyön osztották a halált és ahol összeomlott az erőszakolt tekintélv,ni kinlódtunk talán logtöbbet,nort"bennünk szertenállott nindon látszat,lehullott a leggondosabban felrakott álarc akkor,anikor farkasszenet kellett nézni a szurony hegyével,a puska torkával és ágyú bönbolő villanásával,nibennünk szent meggyőződéssé vált,hogy az álnokság nen ülhet tartósan diadalt,nert ennyire non állhat tótágast a térnészet. Azután négis lassanként ballagtak az évek felettünk.Megbicsaklott életünk szinte észrevétlenül surrant át a hyalron és fülünkbe kezdett dudorászni az őszi szél.Beszitálta fejünket a gond, ki gyomlált a hajunkat a küzdés láthatatlan keze,ölénk norodt a tél,holott nog csendes őszünk se jutott. Koravénen lonhjátvesztett fához kezdtünk hasonlatosak lenni és egyre nélyebbcn naródott belénk az a keserű tudat,hogy hiába volt nindon,nert nemzetünk sorsán nen lehet változtatni. Husz tavaszt láttunk azóta,do örömünket nen leltük egyikben scn.Már- * nár odajutottunk,hogy a kacagásból is jajszó sikongott felénk.Szinte futottunk kinzó erdekeink és rögeszmévé vált noggyoződesünk elől,anikor nost,életünk nagyobbik felén tul eljutottunk Ipolyságba,az első nagyar városba,ahol végre kedvünkre kisírhattuk magunkat örömünkben a'huszadszor is lehullott őszi harnat után... KG/ML 5
