Hetikiadás, 1934. január-december
1934-05-29 / 22 [1520]
/:"Busafa várja a királynét" Folytat.a:/ - Persze! Emlékszem már! A napokban olvastam, hogy a királyné Gödöllőn nyaral...Semmi kétség, a hir feltétlenül igaz!...De még mindig nem értem, miért nem engem értesítettek? Az öreg jegyző hirtelen felkiálltott: - Én már értem! Biztosan inkognitóban jön. és az uraságnál száll meg. Ezért nem'értesítettek mást a jöveteléről! Főbiró uram arca felderült. - Persze, hogy persze! Lám, erre nem is gondoltam! Még szerencse, hogy a postáskisasszony elmondta a dolgot. Szép dolog lett volna, hogy a felséges aszszony ide jön s mi még egy virágcsokorral sem várjuk az állomáson! De annál jobb Igy legalább meglepjük a kedves fogadtatással!.Hát jegyző uram, fogjanak hozzá, mozgassanak meg minden épkézláb embert, diszitsék fel a falut! Nehogy valahol hiba legyen!... A hir futó tűzként terjedt el a faluban. Aki épkézláb ember volt, az mind munkába állt. Sürgött-forgott a község apraja, nagyja. Ahol egy virág található volt, azt mind letépték. Emberek, asszonyok kikészítették az ünneplő ruhátj mostak, vasaltak majd» minden házban. Egész hajnalig áthallatszott az iskolaudvarról a "Rezgő nyárfa", sőt a malacbanda is előkerült és szorgalmasan gyakorolta a Kossuth-nótát, hogy minél ünnepélyesebb legyen a fogadtatás. Másnap délutánra minden gyönyörűen elő volt készítve. Az állomás virágesőben úszott és a szél frissen lengette a most vasalt zászlókat. A főbiró már egy órával a venat érkezése előtt izgatottan szaladgált Ide-oda. Itt is, ott is talált még valami Javítani valót, hcl itt cseréltetett'ki egy szál virágot, hol ott állított Jobb helyre egy zászlós embert. Mindennek és mindenkinek pontosan kijelölte a helyét. Én, mint szerény néző, a háttérből figyeltem az ideges előkészületeket. Láttam, amint egymásután vonulnak fel az iskolás lányok és fiuk, a fehérruhás hajadonok, az ünneplő ruhás legényed és emberek. Az önkéntes tűzoltók frissen fényezett sisakján elcsúsztak a napsugarak. Mondhatom, példás volt a rendezés! Egy dolog azonban feltűnt. A vonatnak minden percben be kellett futnia, mindenki a helyén volt, ez egész mű ugy működött, mint az óra, - csak az uraság késett. Már attól tartottam, hogy megtörténik az a botrány, hogy megérkezik a várvavárt vendég 3 akihez készült, pont az nem várja az állomáson! De nem! Abban a pillanatban, amikcr a vonat az állomásra ért, akkor érkezett az uraság kocsija vágtatva az állomásépület elé. Rosszalóan néztem végig a dúsgazdag földesúron. Még csak nem is öltözött ünneplőbe! A hétköznapi munkaruhájában Jött fogadni a királynét! Hát láttak már ilyet?! A tiszteletlenséget a főbiró is észrevette, de nem maradt ideje, hogy miatta szemrehányást tegyen az uraságnak,' mert a vonat nagyokat pöfögve éppen megállt, pontosan a diadalkapu előtt. Harsány éljenzés hangzott fel, a raalnobanda rázendített a Kossuth-nótára, a főbiró előretessékelte a virágosokros leánykát s ő maga torokköszörülve közeledett a vonathoz, várva, hogy melyik kocsiból száll ki a magas vendég. Ezalatt a földesúr odaszaladt a paklikocsihcz, átvett a vonatvezetőtől egy kis csomagot s csak azután figyelt fel a nagy pompára. Odament a főbíróhoz. - Kit várnak ilyen nagy cécóval? - kérdezte kíváncsian. A főbiró megütközve nézett rá. - Hogy kire várunk? Hát a kirá.lynéra! Hiszen csak tudja?! Maga kapott táviratot, hogy jfcn! A földesúr ijedten kapott a fejéhez. - Szent Isten! Hisz itt rémes félreértés történt! - Hogy-hogy félreértés? - kapott a szóba a főbiró - Talán nem kapta meg a táviratot? - .Dehogynem kaptam! Hogyne kaptán volna meg! De nem az udvartól, hanem a gödöllői állami méhészettől...A méhészetemben elpusztult a királyné, ahelyett kértem ujat...A táviratban arról értesítettek, hogy a személyvonattal küldik... - Hát méhkirálynéról volt szó!... - hebegett megsemmisülten a főbiró. - Hát persze, hogy arról!...Valaki biztosan félreértette a táviratot és beugratta magát ebbe a céeóba!...Ha engem megkérdeztek volna, sok felesleges munkát megtakaríthattak volna!... Hogy a főbiró mit válaszolt, azt nem lehet nyomtatásban visszaadni. Csak ránézett a jegyzőre, az meg engem keresett a szemével. ..ITem is vártam meg,hogy mi lett a dolog vége, loholtam haza..,A vihar kitörésére nem voltam már kíváncsi!
