Hetikiadás, 1931. január-december

1931-03-17 / 11 [1517]

LEFÉNYKÉPEZTÜK. • — — W — —* M « _> ^ — — — Á eredeti tárcája. Irta: Sz. Torna Mária. A napokban felkerestem műtermében a Mestert. Nó, nem egészen a saját jószántamból, sőt, ha belső sugallatomra hallgatok, hát bizony sohasem találkozhattam volna vele. De az ember nem mindig ura a saját akaratának. Az a könyv, amely a közeljövőben hagyja el a sajtót, amelynek állítólag szüksége van a képemre, az kényszeritett hozzá. Ez esetben tehát muszáj volt a palacsintaevés... Az a f ogadj Isten, amelyben a Mesternél részem volt, méltán megdöbbentett. Lehet, ha nem ezzel a - csak rámnézve - ingyenes utalvánnyal állítok be, barátságosabb fogadtatásban részesülök. Tény, hogy ezekkel a szavakkal fogadtak: - Liften jött?...Fizetett ön egyáltalán liftpénzt?... Rettenetesen megdöbbentem, mert tényleg liften másztam fel a Mestermagas szine elé, az ötödik emeletre, ügy zavarba jöttem, hogy csak dadogva tudtam ezt a pár szót kinyögni: - De...de...hát...miért kérdi ezt tőlem?... - Csak azért, mert statisztikát vezetünk! - hangzott a flegmatikus válasz. Hát a statisztika ellen nincs is, nem is lehet kifogásom. Ha itt kezdte volna az ajtót nyitogató kisasszony, bizony nem éreztem volna magam úgy, mint akit taglóval fejbe vertek. Amikor a liftügyön szerencsésen átvergődtem, a műterembe vezettek. Pár perc múlva megjelent ő, a Mester, akit előzőleg informáltak szerény jelenlétemről. Szakértő szemmel egy pillanat alatt végigmustrált. Láttam, hogy nem ütöm meg az ő művészi mértékát. Sebaj! Ezen aztán nem is csodálkoztam.Na persze , egy nő, akinek az arcán a festéknek, rizspornak nyoma sincsen, akinek ajka nélkülözi a karmin észbóditó buja szinét, akinek a haja - a fodrász tüzesvasú rafinériája nélkül - csak egyszerűen simára van fésülve, s aki ráadásul a most divatos aszalt vonalakkal sem rendelkezik, azon aztán tényleg van, mit bámulni... Hát, én magam sem voltam megelégedve önmagammal, amikor a Mester tükrébe, meg a falon függő ragyogó,tüneményes szépségekre néztem. Az én igénytelen szürkeségemmel tényleg mucsaiul festhettem az ő szemében, akire aztán nem is volt érdemes egy percnél többet áldoznia. Hát nem is áldozott rám többet, mint egy percet, de erről a percről oldalakat tudnék mesélni. Bevallom, a csalódás kölcsönös volt. A Mester sem ütötte meg az én mértékemet. Legyünk csak tárgyilagosak! Állt volna ő is a tükör elé azzal a lehetetlen napóleoni pózzal, ahogy elém állt, ha csak nem vak, hát láthatta volna , hogy milyen mulatságos figura. Hát persze, erről ő nem tehet /Ezzel a revánssal tartoztam neki!/ Végre megkezdődött a fotografálás. Tehát bejött a Mester, mint valami győzelmes Napóleon...Utána jött a mustrálás, ezt pedig az első lakonikus vezényszó követte: - Fél lábon!... Ez olyan kurtán-furcsán, katonásan volt mondva, hogy önkéntelenül is pihenő állásba helyezkedtem. Utána mindjárt elhangzott a második vezényszó : - Fél lábon ülni!... Most egy kissé meghökkentem. Szék ugyanis nem volt a közelben, csak « egy viharvert asztal. Kénytelen voltam tehát erre az asztalra telepedni. .- Profil!... - harsant fel újból a kommandó. Erre már a nagy Napóleont megillető alázattal megszólaltam: - Ezzel az orral? A válaszban, ahogy most leirom, senki sem fog sértőt találni, de a hangsúly, ahogy ezt mondta, annyira kemény volt, csepphija, hogy le nem fordultam az asztalról. - Bizza rám!...Szomorú volna, ha nem tudnám, hogy mit lehet és mit nem! ... Most utólag csodálkozom, hogy nem léptem az asztalról egyenesen /Folyt, köv./