Hetikiadás, 1931. január-december

1931-01-05 / 1 [1517]

1931. jan. 5. . . 5. oldal. /:"Váratlan segítség" Folytatás:/ Egy pillanatig pokolian mulattam a késői vendég tágranyilt, megdöbbent tekintetén, de nielőtt még arra gondolhatott volna, hogy megbolondultán, szenén titkos intésével a tükörre figyelmeztettem,Oda pillantva, azonnal megértett és észrevette az ajtóban leselkedő veszedelmet. Nyomban az ajtóhoz futott, hogy becsukja. - Ne hálálkodjék! - intettem le aztán keményen. - Most követtem el életen legostobább cselekedetét! Legalább én is benne vagyok a osávában...Ismeri ezt az embert? - Hogyne! A legjobb barátom. - Annál rosszabb! Ez az ember az én vőlegényemnek a sógora...Holnap lett volna az esküvőm, de a történtek után azt hiszem, vége mindennek!... - Nincs oka a kétségbeesésre! - próbált vigasztalni - Mindent őszintén bevallók a vőlegényének. - Na, ezt ugyan hiába tenné! Sokkal bizalmatlanabb és féltékenyebb, mintsem hinne magának...Az az asszony pedig, aki miatt ilyen fonák helyzettó kerültem, nem fog beszélni!...Örül, hogy ilyen könnyen kimászhatott a hínárból...Még boldog is lesz, hogy egyet rúghat raj tan!...Magának fogalua incs arról, hogy ezek engem hogyan gyűlölnek...Szinte arra kell gondolnom, néa kicsinált dolog-e az, hogy maga nost itt van nálam!... - Tessék?! - kérdezte az idegen megdöbbenve. Hevesen tiltakozni kezdett feltevésem ellen. A szépe villanásán láttam, hogy igazat mond. - Nem, nem!... Szó sincs róla!...Ebben ártatlanok...hiszen én már évek óta barátságban vagyok ezzel az asszonnyal!,.. - Le fogja'tagadni!...S még ha be is vallaná, akkor sem tudná a kétkedés fájó fullánkját kivenni vőlegényen szivéből...Maga nem ismeri ezt a konok embert!...Mit tudja maga, hogy mi a féltékenység!?... - Tudom! Gyógyíthatatlan betegség, melyben leginkább a lelkileg beteg emberek szenvednek. Ha nincs okunk a féltékenységre, őrültség vele magunkat gyötörni, ha meg. van, akkor szerintem nem érdemli meg az-illető, hogy féltsük ! . . . - Lássa, maga is elismeri, hogy ez a nyavalya gyógyíthatatlan! - Szereti a vőlegényét? - kérdezte a fiatal ember egyszerre, minden átmenet nélkül. Kitérően válaszoltam. - Azt hiszem, nagyon jó barátok lettünk volna. - Szerelmes beléje? - Ugy érzem, hogy én még sohasem voltam szerelmes! - vallottam meg őszintén. - De miért vallat most engem? Látogatóm ekkor megfogta mindkét kezemet és kényszeritett,hogy a szenébe nézzek. < - ...Tönkretettem a boldogságát s ezért kárpótlással.tartozom magánál:! Ma még azt sem tudja talán, hogy ki vagyok. . .Mondja, nagyon visszatsziténak talál engem?...Meg tudna barátkozni azzal a gondolattal, hogy, ha minden kötél szakad, életét hozzám, ehh,ez a nyomorult fickóhoz kösse?... - Csak nem képzeli, hogy ajánlatát komolyan veszem? - kérdeztem mosolyogva. - Miért ne? Egészen komolyan beszéltem!... Azt talán mondanom sem kell, hogy másnapra tervezett esküvőn elmaradt, Váratlan éjjeli látogatón hűséges kisérőmmé szegődött, hat hónap múlva pedig komolyan megismételte az emlékezetes éjszakán tett ajánlatot. Kikosaraztam. Kát teljes esztendeig el lent áll tan niidc-n ostromlásnak, de amikor arról értesültem, hogy volt vőlegényem, aki i'őközben megnősült, féltékenységi rohamában megölte a feleségét,megkönyörültem szomorú lovagomon és végre igent mondottan. Le előbb őszintén bevallottam neki, hogy mar azon a bizonyos éjszakán is nagyon rokonszenvesnek találtam és ho^y akkor némi célzattal komédiáztam. Ezzel a vallomással tartoztam neki a két évi szenvedésért...