Hetikiadás, 1930. január-december

1930-03-04 / 9 [1516]

Á ........... eredeti tárcáj a. ' Irta: Sz. Torna Mária Hajnali fél kilenc órakor még az igazak álmát aludtam, mikor az uram haragos morgására kénytelen-kelletlen fel kellett ébrednem. Nagy, széles nyújtózkodások közben, álmosan érdeklődtem, mi megint a baj, mert már megszoktam, hogy öltözködés közben mindig dohog valamiért. Ujabb morgás következett az agy alól és ez módfelett meglepett. Egyszerre kirepült az álom a szememből. - Mi baj hát?...Miért kunoorog'az ágy alatt? - nógattam azt a panaszosan dohogó, szuszogó masinát, akit gyenge pillanataimban "drága páromnak, sziveoskémnek" titulálok. • - Fránya vigye el! - hangzott a válasz, mintha a pince mélyéből jönne. - Leejtettem a karikagyűrűmet és most sehol sem találom!...Pedig már vagy ' fél órája mászkálok itt négykézláb utána... - Majd én segitek!... - felkiáltással'készséggel kipenderedtem drága kis nyoszolyámból és segitségére siette© szuszogó páromnak. Szolgálatkészségem azonban eredmény nélkül végződött, mert a keres tt gyűrűnek teljesen nyoma veszett. Lelkiismeretesen én is az alacsony ágyak alá dolgoztam magam és ugyancsak alaposan bekukucskáltam minden hová. így talált ránk az épen betoppanó édes anyám. Mint annakidején Lóthné, majdnem sóbálvánnyá meredt afeletti rémületében, hogy mi történt velünk. Ö ugyanis első pillanatban csak az ágy alól kikandikáld lábfejeket látta. Nagy nehezen világosságra vergődtem. Kimerítő magyarázat következett. Anyám sürü fejcsóválások között hallgatta . - Ejnyeejnye!...Ennek fele sem tréfa! - szólalt^meg végre s mint aféle szolgálatkész öreg-asszony, o is lekuporodott mellénk a földre és bepréselte magát az ágy alá. Most már hárman kerestük a gyűrűt, szerelmünk szent zálogát..,Hiába!... Eljárt az ido...Perc perc után mult al eredménytelenül...Az 'uram el-/ ' ' sietett az irodába, ahová legalább negyedórai késéssel, karikagyűrű nélkül robogott be. Keresgélésünk meddősége méltán elkeserített, de drága, jó anyám megvigasztalt": - Ne sirj lányom! Itt maradok, segitek neked! Szétszedjük az ágyakat... Meglátod, ráakadunk! ... ' Sürü fohászkodások között hozzáfogtunk. Nagy fárdtsággal szákalapáltuk az ágyakat, mindent össze-vissza forgattunk^ de a' gyürü csak nem került elo. Anyám elgondolkodva nézegette a' rombolást. Egyszerre, mintha halvány reménysugár csillant volna meg a szenében. - Talán nem is az -ágy alá gumit, hanem a szekrény alá!'...- szólt. - Persze! - ütöttem a homlokomra; - Hogy erre már elóbb 'nem gondoltunk! Újból lehasaltunk a földre, de a'borús reggél félhomályában nem lehetett jól a szekrény alá látni. Kiraktunk hát belőle mindent, a rengeteg fehérneműt és nagy erőlködéssel 'eltoltuk a helyéről. . .Hiába! . ;. - Talán a másik szekrény alatt lesz! - kockáztatta meg félve az anyám. Megborzongott a hátam. Uramisten!...Ha ezt is ki kell raknom!...Összeszedtük még megmaradt kis erőnket, megpróbáltuk helyéről eltolni, dé'meg sem tudtuk mozditani...Mégis ki kellett raknom... A mi szép hálószobánk már olyan volt, mint valami lomtár a szanaszét heverő sok gönctol... Azután kidobáltuk a szőnyegeket, felforgattuk a pamlagot háromszor is, öt percenként sepertünk ugyanazon helyeken, mert nem biztunk egymásban. ..Minden hiába! ... Két órakor telefonhoz hivtak:'Elállt a szívverésen. Jaj, hátha az uram! . . /Mit mondjak neki? ... '..'"''' Ö'volt, de hála az Égnek, nem érdeklődött a gyürü után. Csak arról értesitett, hogy ne várjam ebéddel, mert nem jöhet haza... Ebéd?:..HoÍ volt még az akkor?!.. .Hiszen a nagy kutatásban, keresésben egészen megfeledkeztünk a főzésről. Estg nagy sietve helyre raktunk mindent, de a végén már alig álltunk'a lábunkon. Szegény anyám - a jó lélek - nem panaszkodott, de láttam rajta, hogy milyen fáradt 6 is. Haza akart menni, de nem engedtem el, hiszen'jártányi ereje sem volt.' /Folyt, köv./yjj