Hetikiadás, 1929. január-december

1929-12-03 / 48 [1515]

/: "Öcsiké" folytatása:/ tátott szájjal bámult az arra tévedt négerre.Ö még sohasem látott szerecsent A négert is meglephette a gyerek ijedt tekintete s bátorítólag tette a fe- ' jére a kezét, mire Öüsike siri hangon megszólalt: -Bááááösiiií, neeem maaagaaa a gyiiilkos?!... Még szerencse,hogy a néger egy BQÓÍ sem értett magyarul!... ^Öcsiké borzasztóan udvarias mindenkihez. Még a koldusasszonynak is "kezét csókolom"-mal köszön. Le akartam erről szoktatni s ezért azt mondtam neki,hogy nem kell mindenféle vénasszonynak igy köszönni. 'Használt a tanítás. Egyik nap nagyon kényes látogatóm volt, az öreg kegyelmes asszony. Küldtem a gyereket kézcsókra,mert tudtam,milyen rátarti az öreg.Hát nem a saját szavaimmal vág fejbe a kölyök? - Ugyan, anyuka! - mondotta - Csak nem fogok minden vén asszonynak kezet csókolni?!... • Szerettem volna ott helyben rögtön elsüllyedni, de igazán kinos csak akkor lett a helyzet, amikor a kegyelmes asszony megkínálta a neki hozott cukorral. Megkóstolta, aztán szemrehányóan megjegyezte: - Hallod-e néni, 'máskor ne hozz nekem ilyen vacak cukrot!... Tabló...A kegyelmes asszony azóta sem volt nálunk látogatóban. A gyerek nagyon szereti a meséket. Minden nap kell neki felolvasni. A minap egy öreg kutyáról olvastam neki, 'melyet a mesében társai "vén csaholó "-nak tituláltak. Nagyon tetszett neki a mese és szerette volna, ha még ujabbat is mesélek'neki. Hozzám bujt hizelegve s mintha valami nagyon szépet mondana, igy kérlelt: - Drága kis vén csaholom!...Mesélj nekem még valamit!... Öcsiké nagyon rosszul eszik. Legkevésbbé szereti a levest. Egyszer őzzel akartam a levesevésre rábirni: - Edd meg a levesedet, kis fiam! .. .Nem tudod,hogy aki száz évig levest eszik, az megöregszik?... Nó, altkor igazán nem kell a levesed! - vágta rá azonnal - En nem akarok megöregedni...Mindig fiatal szeretnék maradni!... Az Etna kitörésekor sok szó esett otthon az ezzel járó borzalmakról. Öosike játék közben csak fél füllel figyelt a beszélgetésre. Később hallöm, amint a dadusnak meséli az esetet: - Hallotta-e, Ágnes néne, hogy a szegény kis Etna beleesett a tűzhányóba ÓS most nagyon'beteg? .. .Folyik a lába!... Ágnes néne letörölte a kibukó könnyét'és részvéttel jegyezte meg: - Oh. .. szegény kis lány! . . . Tegnep este, amikor már mindannyian aludtunk, a gyerek hivása ébresztett fel. ' - Mi baj? - kérdeztem. - Anyukám, hogy van a'Mobile? - Ha most'nem alszol, mindjárt megverlek! - fedtem meg szigorúan. - Még csak annyit mondj meg,hogy a jégenkopogós oda ért-e már? Valószinüleg a jégtörőre gondolt, amely Nobilét és szerencsétlen társait megmentette. Reggel'megint csak Öcsiké keltett fel a következő kérdéssel: - Ugye anyukám, a pacsirtának fülemile a vezetékneve?... Mig e sorokat papirra vetem, Öcsiké itt áll előttem és pöröl,&ftg£4aein foglalkozom vele,hanem folyton irok...Hogy egészen magamra ne haragítsam, abba kell hagynom az irást,pedig még sok hasonló eset van nálam feljegyezve.