Hetikiadás, 1929. január-december
1929-01-15 / 2 [1515]
Léfli. Irta: Sz. Torna Mária. A > .eredeti tárcája. Menyasszony koromban kaptam a vőlegényemtől, Lédinek hivták. Egészen fura kis állat volt, amelyan foxiba oltott daxli. Olyan eleven volt, mint a higany, egy percig sem volt nyugta. Ha valahova mentem, alig tudta kivárni hajajöttömet, ha meg hazajöttem, olyan viharosan tudott örülni órákon át, hogy majdnem megbolondult tőle az egész ház. Mikor aludt, akkor sem volt nyugta, a kis lábai jártak, mint a motolla. Valahogy szörnyen szerettem ezt a kis állatot. Mindig velem volt, ugy vigyáztam rá, mint a szemem fényére. Emlékszem rá, egyszer beteg lett. Kétségbeesetten rohantam vele az állatorvoshoz. Megvizsgálta, orvosságot irt neki, de az én kis kutyám csak nem akart jobban lenni, kimentem hát vele másik orvoshoz, de oh jaj!... ez meg hanyatt homlok ellenkezőt mondott, mint a másik. Most aztán egyikben sem biztam. Sirva mentem egy harmadikhoz, nő. hát ez is mást mondott, erre elkeseredésemben hazamentem s magam iparkodtam rajta valahogy segiteni. Reggel mielőtt elmentem volna hazulról, csengettek az ajtónkon. Magam szaladtam ajtót nyitni, de rémületemben majdhogy el nem ájultam... A három állatorvos állt künn. Ugyanis az történt: én ugyan senkinek sem szóltam, hogy voltam a másiknál, mindegyiket külön-külön megindította az én határtalan kétségbeesésem s reggel maguk jószántából jöttek a kutyát megnézniv A véletlen a kapunk előtt hozta őket össze. Természetesen hamarosan kisült a turpisság, de azért csak bejöttek, mint mondották, consiliumot tartani. Egye-, sült erővel végre sikerült nekik meggyógyítaniuk'az én kis betegemet. Lédi nagyon okos s emellett végtelen becsületes kisállat volt. Egyszer cukrászsüteményt hoztam haza, ebből egy darabot eltettem neki másnapra , de valahogy az ebédlő szekrény ajtaját nyitva felejtettem. Mikor faagysokára hazajöttem, Lédi nem jött engem üdvözölni, hanem átszellemült arccal a sütemény olött szolgálva találtam. Szegényke tantalusi kinokat állt ki. Megehette volna, de nem merte bántani, mert erre nem adtam meg neki az engedélyt. Lédi gyűlölte a macskákat. Minduntalan volt civakodás miatta, mert mindig alaposan helybenhagyta a lakok cicáit. Volt a mi folyosónkon egy másik lakó is, akinek egy koromfekete macskája volt. 3 z t az állatot, - hogy miért, máig is rejtély előttem, - leírhatatlanul szeratte Lédi. Mindig együtt voltak, a legjobb falatját is megosztott-: vele. Cilinek hivták a cioát, amelyan kis haszontalan csavargó volt, aki nem átadottá, ha kicsinyei voltak, behozni hozzánk a Lédihez, hogy ő nyugodtan eLnchessen kódorogni a gavallérok •*tán. «zegény Lédi , sokszor egész nap dajkálta a gyerekeket, olyan lelkiismeretes volt, hogy még engem som engedett ilyenkor a közelébe, nehogy a kis cicáknak bajuk essék. Ilyenkor 0 anyának érezte magát, az anyaságot pedig mindig nagyon komolyan vette. Volt Lédinek rendes ágya, párnája, takarója. Az ágyneműjét naponta kitettük szellőzni, ilyenkor ő mindig künt volt és vigyázott rá, jaj volt annak, aki hozzá mert nyúlni. Ha véletlenül lefújta a szél, akkor ö maga behozta. Az ágyát.' egész rendesen meg tudta csinálni, olyan ügyesen tudott a tak.ró alá bújni, hogy soha egy porcikája sem volt takaratlanul. Az ágyneműjével állandóan ide-oda vándorolt. Séha, ha vendégeim voltak N hát halálra kacagták ezen magukat- \ Lédi békességkedvelő kutya volt, nem tűrte a veszekedéstV Ha pöröltem valamiért, hát még engem sem kiméit ilyenkor. Mikor már asszony vol* tam és gyerekem lett, bár ezt egy cseppet sem szerette, mert féltékeny volt rá, megverni azért sohasem engedte. Csak ugy tudtam a gyereket kiporolni, ha a kutyát előbb elzártam. Ha veszekedés volt a házban, mindig közéjük engedtem a Lédit. Ilyenkor,vagy elmenekültek; vagy elnevették m.gukat, de ve- . szekedni az ő jelenlétében nem lehetett. Ebben az egy dologban nem ismerte a tréfát. , /—
