Hetikiadás, 1928. január-július
1928-04-10 / 15 [1513]
Looarno szelleme egy KIS párisi, vengogioodn, A eredeti tárcája. Az alábbi történetben a német-francia közeledésről van szó. Nem az annyiszor üresnek bizonyult politikai frázisok öleikézéséről, hanem egy német és egy francia ember szivből jövő gesztusáról, melynek példája bizonyóra hatékonyabban képes megtisztítani a két nép közötti atmoszférát, mint a legszebben csengő politikai frázis. Egy párisi vendéglőben történt a dolog. Egyikében azoknak a vendéglőknek, mmelyeket csak a bennszülöttek, vagy a Parisban sok időt töltött életművészek ismernek,s amelyekben a konyhaművészet száz finomságát inkább lehet élvezni, mint a legpazarabb restaurantokban. Az egyik asztalnál egy német ur ül, aki a háború ót., most először került ismét vissza Parisba. Első dolga hát felkeresni a régi vendéglőt s már előre élvezi a páratlan kis lakomSlt, amiben annyi idő óta ismét része lesz. leül ugyanflhoz az asztalhoz, amely mellett 1914-ben ült éo a barátságos pincérnek diktálni kezdi a rendelést: - Egy tucat osztrigát. íe nem a közönséges Portugaiset, hanem € legfinomaeb faj tát, a Belont. Azután halat. Jó lesz a Soles á la iáira t, finoman elkészitve articsóka sziv darabkákkal és a hozzávaló krumplival. Azután szalonkát, de a régi módon elkészitve, ugy hogy a főpincér a szétvagást és fűszerezést az asztalon végezze be. Végül pedi^ egy könynyü finom sou-ilét, klasszikus egyszerűséggel, citromszafttal, va 6 y á la Rotschild, finom gyümölcsökkel. De ezt majd későuD beszéljük meg. Végül pedig valami jó desszertet, de erről is beszelünk még. Hanem a bort se felejtsük el. _»z osztrigához könnyű fehér bort, a szalonkahoz nehezebb burgundit, Chambertint. azután pedig... Eboen a pillanatban uj vendég lép be az ajtón. Nem is lép, hanem ugy vezetik. A pincér odasiet és segit neki, mert mankókon, hehe zen támolyog befelé. Egyik arcát valaha valami közeli robbanás éktelenítette el, a másikon látszik, hogy nagyon szép férfi lehetett, Az egyik keze sincs rendben. Kesztyű van ráhúzva, de láthatólag nem tudja mozgatni, J-Z egész ember testének szinte minden részében nyomorék, le mártiriumát finom méltósággal és nemes humorral türi. Volt ideje megtanulni. A vendéglőben mint régi ismerőst xüdvözlik, s Ő is otthonosnak érzi magát, mert a pincért keresztnevén szólitja: - Egy tucat osztrigát, Portugaist, Joseph, mint rendesen. Hanem aztán magának kell őket kikaparni a kagylóból, mert én nemigen tudom. Aztán valami puha ételt. Tojást, vagy szárnyas-majat. Még valamit? Jaj barátom, nekem most takarékoskodni kell. De ha muszáj, hát talán még egy kis almaizt. És hozzá egy negyedliter könnyű fehér bort. Éa minden Joseph. Nekem ez moalf elég. Nem tud már elcsábitani arra, hogy könnyelmű legyek. Nem telik. *±z régen volt, mikor még többet rendelhettem. És jókedvűen kacag, s mosolyogva nézi az ablakon áttörő napsugarat, de arcának feketévé égett fele halott-merev marad. A szomszéd asztalnál ülő német vendég kezdi magát kényelmetlenül érezni. «z elébb rendelt gourmand-reggeli különös ellentétben áll a most hallott rendeléssel. Joseph épen újra fel akarja olvasii a céduláról. Int neki, hogy hallgasson, s mikor a meglepett pincér elindul a konyha felé utána lép és visszatartja. - Várjon csak egy pillanatra. Jó borravalót kap, de értse még, hogy én most itt nem ehetem meg azt a reggelit, amit az elébe rendeltem. Közben - maga meg fogja érteni - elvesztettem az étvágyamat. A tiz százalékot az első rendelés után levonhatja magának borravalóképen, de ké'rem ne hozzon nekem se Belon osztrigát, se szalonkát, se pedig burgundit. A souffletre sincs szükségem. Inkább - hozzon nekem is egy tucat Portugaist, aztán valami egyszerűbb risottot, egy darab sajttal, az egészhez negyedliter könnyű fehér bort. Igen, igy jó lesz. A másik rendelést majd egyszer máskor.
