Hetikiadás, 1926. január-június

1926-06-22 / 25 [1508]

Az emberevő fa meséje. Evek óta kulturált emberek körében is számtalan természettu­dományi tévedés és mese kering, am el yek • olyk or eltűnnek, azután megint felbukkannak minden felvilágosító munka s tudományos elő­rehaladás ellenére. A z ilyen meséknek annál szivesebben hisznek, mert a borzalmas természetű históriákat az írók s a költők is fel­használják, népszerűsítik s a napi sajtó hasábjain is előszere­tettel terjesztik ezeket. Könnyen érthető, hogy ezek a mesék leg­inkább a trOpusi vidékekhez fűződnek, ahhoz a csodálatos világhoz, amely oly messze van tőlünk, amelyiket olyan kevesen keresnek fel s amelynek leírásaiban annyi hibát s annyi agyrémet találunk. I­lyen közkeletű hazugság a halálfákról szOló hiradás. Amikor Kolumbusz és Cortez csolálatos felfedezései megismer­tették Európával Nyugatindia világát, az elterjedt hírek és mon­dák között szerepelt a manzaníllafárOl sz°ló mese, anely annyira mérges, hogy aki árnyéka alá fekszik, menthet etl erűi a halál fia, évszázadokon keresztül tartotta magát ez a legenda s mikor Meyer­-b-eer 6U évvel ezelőtt afrikai nőjével a hal álfa alatt keresetett c a halált, a nézők ezt nagyon izgalmasnak, de egyáltalán nem való­színűtlennek találták. Mit szól azonban ehhez a legendához a szá­raz, exakt tudomány? Van a nyugatindiai szigeteken egy fa, amelyet a botanikusok Hippomane "^ancenillának neveznek, amely a farkastejnövények csa­ládjába tartozik s amelynek nedve, mint a család minden tagjáé, valóban mérges: N e dves kérgének s szép almához hasonló gyümölcsé­nek nedve a bó'rön kiütéseket idéz cl ő s evésre sem alkalmas. A benszülöttek ezzel mérgezik a nyílvesszőket. De ez azután minden, a fából nem száll ki mérges felhü, árnyéka sem halálos, mé^csak nem is b ü dito. * Mig .a mancenilla-fáról szóló legenda különösen a mult század­ban volt divatos, addig napjainkban a jávai mérges fáról olvasunk lépten-nyomon. Ennek a legendának gyökerei is 300 évvel nyúlnak vissza a távoli keletre, abba az országba, ahol a bors nö. Jáván tenyészik az a bizonyos aguas-fa, mely annyira mérges, hogy a fe­lette elrepülő madarakat megöli, az ágai közé húzódó emberek s állatok holtan zuhannak le róla. Valóban borzalmas história s ha elgondoljuk, hogy száz évvel ezelőtt komoly tud°sok, mint például Darwin nagyatyja hittek benne, nem kell csodálkoznunk, ha naiv lelkek még most is hitelt adnak a halálfáról szóló szenzációs olk* kéknek. Jáván tényleg van egy fa, az Antiaris toxicaria, amelyet malájul Pchon upasnak, vagyis méregfának neveznek. A fának tejsze­rű nedvéből a benszülöttek a nyilat mérgezik meg, amely a madara­kat á esetleg^nagyobb állatokat is megbénít, meg ls öl. Azonban egyéb gyilkoló hatása nincs. A monda keletkezésének az az alapja, Hogy Jávában valóban vannak veszélyes helyek, amelyek halált okoz­nak, kénes kigö zölgé sek, amelyek, miután a levegőnél nehezebbek, egyes rejtett völgyzugokat teljesen megülnek s aki ezekbe beme­res zkedikji ^menthetetlenül a halál fia. A sziget közebén van a . Eléng-plato halotti völgye, amelyet évszázadok óta ismernék. Ilyen gaz kiömlések minden félig kialudt kráterben gyakoriak s azonnal halált okoznak. . Az emberevő fa meséje a.szenzáció ha jhás zásnak. igazi terméke, ^gy riporter elmesélte, hogy Madagaszkár belsejében a benszülött hovák félelmetes fákat istenként imádnak s emberáldózatokat is ­hoznak^neki. A fának négy óriási, tüskével borított levele* fenyő­tobozként borul össze. A levelek négy méter hosszúak^ egy méter szelesek, harminc centiméter vastagak s a fa csúcsáról csüngenek alá. Ha az áldozat megérinti ennek a levélvirágnak a kelyhét, ak­kor a levelek kinyi Inak, hamm! bekapják a szerencsétlen áldozatot 8 amikor tiz nap múlva újra széttáruInak, az emberből - oh borza­lom - csak a koponya maradt meg. A szerény légyölő növényből igy

Next

/
Oldalképek
Tartalom