Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Praznovszky Mihály: Táj és irodalom.
tartozik Katona József Gaál József, Szigligeti Ede, Kuthy Lajos. Dunai vagy tavi költő Kisfaludy Sándor, Kis János, Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Károly Vörösmarty, Czuczor Gergely Garay János, Vajda Péter. És ide tartozónak véli az erdélyi születésű Józsika Miklóst, „kiben szépirodalmunk Scott Waltere és Buklwere egyesül." A hegyi költők létezését meghatározza Kazinczy Ferenc akinek hatása talán jobban érvényesült közöttük mint magának a tájnak az élménye. így említhető természetesen Kazinczy, aztán Dayka, Kölcsey, Szemere Pál, Fáy András, Vitkovics Mihály, Bajza József, Eötvös József, Erdélyi János, Tompa Mihály stb. 3 Nyilvánvaló, hogy ez a korai felosztás és osztályozás nem választható el a romantika, a romantikus irodalom változataitól. Később elméletek is hangsúlyozzák például a dunántúli írók tájélményeit, mint a nemzeti romantika egyik forrásvidékét. Itt különösen Vörösmarty és Kisfaludy Károly tájjal kapcsolatos élményvilága emelendő ki. De alapvetően ezeknek a jegyeknek az említése mellett mindig azt erősítették, hogy a magyar irodalom, a magyar irodalom nemzeti jellegét és szemléletét nem a regionális szempontok alapján, hanem eszmetörténeti, irodalomtörténeti, stílustörténeti szempontok alapján kell és lehet vizsgálni. A táj szemlélet beléptetése ebbe az elemzési szempontrendszerbe nem meghatározó, de színesítő, kiegészítő funkciót kaphat. És ez előtt fejet is hajthatunk. De mégis. Ott munkál bennük a szakmai elfogultság, amelynek igazolásához visszavissza nyúlunk művekhez és alkotókhoz, elméletek megfogalmazóihoz. így például Szerb Antalhoz, akinek Természet vagy táj 4 című kisesszéje pontosan meghatározza, miként változik meg az időben a természetszemlélet s lesz belőle tájszemlélet. „A táj - írja Szerb Antal - mindenekelőtt abban különbözik a természettől, hogy nincsen semmi dialektikus jellege, nem áll szemben a társadalommal, nem kapcsolja ki magából az emberi mesterség jelenségeit sem. A tájba beletartozik az ember és az ember műve is." Ember és táj korrelációja a modern lírában is megjelenik és Szerb Antal szemléletes példákat hoz fel: „Babits Mihály Esztergom-vidéke, Juhász Gyula szegedi tanyavilága, Illyés, Jankovich, és Takáts Gyula csendes dunántúli tája, József Attila sivár városvége mind ember-és-táj, táj, amely embersorsokat határoz meg, és amelyben embersors fejeződik ki, mégpedig nem általánosságban, mint a romantikusok táj költészetében, hanem az egyéni tájhoz egyéni sors tartozik." És mi persze tudjuk tovább folytatni ezt a sort: Nagy László és Iszkáz, Keresztury Dezső és Dunántúl, Áprily Lajos visegrádisága, Karinthy Ferenc leányfalusisága, Csoóri Sándor Zámolyisága, Baka István szekszárdisága, Kiss Benedek Szentgyörgyhegye. Nem véletlen hát, hogy a huszadik században tetemesen megszaporodik mind az elméleti mind az antológia igényű munkák száma, amelyekben táj és irodalom viszonyát és konkrétságát kívánják megjeleníteni. Csak néhány példa. Merényi Oszkár 1934-ben Magyar földes magyar irodalom címmel írt tanulmányt, amelyben négy tájtípust s ennek megfelelő irodalmi párhuzamot választott ki és részletezett. így az erdélyi tájat és irodalmat, amely 3 Megjelent: Szivárvány. Album a miskolci tűzvész emlékéül. Pest. 1844. 157-167. 4 Szerb Antal: Természet vagy táj, A kétarcú hallgatás. 3. k., Budapest, 2002. Magvető, 145-146. 12
