Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)
Gintli Tibor: Szépirodalmi műfajok napjainkban.
értelmezés hangsúlyainak. A befogadói tevékenység során ugyanis folytonosan döntések születnek, melyek bizonyos szöveghelyeket és poétikai jellegzetességeket kiemelnek, míg másokat némiképp hangsúlytalanná tesznek vagy éppen érdektelennek ítélnek. Ezeknek a választásoknak a nyomán alakul ki a szöveg aktuális olvasata. A műfajjal történő identifikáció kijelöli a szöveg nyelvi jeleinek egy meghatározott körét, melyek a műfajra vonatkozó előfeltevéseink és olvasati tapasztalataink szerint az ilyen típusú alkotásokban meghatározó szerephez jut(hat)nak. A játékba hozott műfajok tehát a továbbiakban irányt szabnak az olvasás folyamatának. A jelentéstulajdonítást olyan elemek fogják befolyásolni, melyek a műfaj képzetekhez kapcsolhatók, amelyek tehát a műfajhoz kapcsolódó nézőpontból váltak beláthatóvá. A műfaj ezért mindig is fontos szerepet kapott az olvasó orientálásában. Újszerű vonásnak leginkább az tekinthető, hogy míg az alteritás irodalmában többnyire egy adott műfaj vagy egymással rokonnak tekintett műfajok keretei közé helyezte el az alkotói intenció és az olvasói magatartás az adott művet, addig a romantika óta az egyértelmű hovatartozás eldöntése lényegében inadekvát problémának tekinthető. A posztmodern poétikai eljárások annyiban lépnek túl az említett romantikus fejleményeken, hogy általánosan elterjedt gyakorlattá teszik a műfajok sokaságának játékos szövegbe idézését. Ennek a poétikának a hátterében a korábban már említett intertextuális szöveguniverzumról alkotott elképzelés áll, mely szerint a szövegek megállíthatatlanul áramlanak át egymásba, mintegy kiismerhetetlen labirintust alkotva. Ami a szövegek felbomló identitásáról elmondható, az áll ennek egyik aspektusára, a műfajiságra is. Ahogy az egyes müvek kapcsolatot létesítenek egymással, úgy egy adott szöveg is sokféle műfaji jellegzetesség átmeneti találkozó helye. Azaz egy bizonyos mű keretei között a műfajok is rendre áttűnnek egymásba. A posztmodern írásmód gyakran reflektál a szöveg nyelviségére, irodalmi megalkotottságára. Ennek a reflexiónak egyik vetülete a műfajok megidézésével folytatott játék is. Itt nem csupán a hagyományos műfaji „szabályok" megtartásának mímeléséröl és szubverzív hatálytalanításáról lehet szó. A műfaj egy-egy olyan alkotó beszédmódjának imitálásával is a szövegbe íródhat, akinek nevével a hagyomány az adott formát szinte azonosította. A mai magyar irodalomban részben éppen ezért válhatott elterjedt poétikai magatartássá a klasszikus irodalomból már jól ismert imitáció fogalma. Ennek posztmodern változata ugyanakkor jelentős különbségeket mutat alteritásbeli előzményéhez képest. A klasszikus imitáció többnyire a feltétlen nagyrabecsüléssel kezelt elődök előtti tisztelgés volt, akiknek müveihez az utolérhetetlen tökéletesség képzete kapcsolódott. Ez a magatartás a jelent lényegében hierarchikusan alárendelte a múltnak, a kiemelt pozícióba helyezett eredetnek, melyből minden értéket származtatott. Az imitáció posztmodern eljárása egyfelől kikezdi a hagyomány statikus képzetét, s a beidézés révén gyakran annak radikális átértelmezésére törekszik. Másrészt az imitációs játéktól távol áll a kultusz jellegű tisztelet emelkedett pátosza, sokkal inkább az ironikus hangoltság jellemzi. Az irónia felfogható a szöveg önreflexiójaként, amennyiben látványossá 42
