Szabóné Vörös Györgyi (szerk.): Helyismereti könyvtárosok XII. országos tanácskozása : barangolás térben és időben ezer esztendő magyar irodalmában, avagy a tájirodalom a helyismereti munkában : Veszprém, 2005. július 13-15. (2006)

Sebő József: "Erdők erdője". A Bakony a magyar irodalomban.

A Balaton keletkezése Azt tartják, míg még magyarok nem voltak itt, vagy talán még annál is régebben, a Bakonyban vad óriások laktak. (Kiemelés tőlem: S.J.) Egyszer csak a rettenetes teremtések valamin hajba kaptak. Az asszonyok, míg győzték, kérlelték őket, de mikor a bunkót már a boldogabb végére fordították, annyira megijedtek, hogy a purdéikkal kimenekültek a Bakonyszélre. Itt a gyerekek csibét csináltak, az asszonyok pedig nézték, hogy férjemuraimék hogyan döngölik egymást. A vége az lett, hogy egy épkézláb óriás sem maradt. Ki ott veszett, ki meg utóbb adta ki a lelkét. A magukra hagyott szegény asszonyok ezen annyira elbúsultak, hogy bugyorra szedték fiacskáikat, aztán örökre elvándoroltak erről a vidékről. Ma már hírüket se hallanánk, ha meg nem maradtak volna a csibéknek csinált hegyek, meg ha ott, ahonnan a sok neki valót a rajkóik összekapargatták, nem támadt volna a Balaton. n E rövid mese - könnyű felismerni -, mítoszi mélységeket rejt magába. A Bakony neve az ember (magyarság) előtti vad, civilizálatlan világot idézi. Az ő eltűnésüknek köszönhető a badacsonytomajiak éltető eleme, a Balaton keletkezése. Jung tudattalant vizsgáló kutatásai szerint a kollektív ördögöt a mi vallási rendszerünkben a sátánban vagy a gonosz démonokban való hit személyesíti meg. S itt könnyű az iménti óriásokkal való rokonság (azonosság) felismerése. A népmesék óriásainak legszembetűnőbb tulajdonsága a butaság. Általában hatalmas érzelmeket szimbolizálnak: ugyanis ha valakit magával ragad valamely érzelem, akkor annak elhomályosul az értelme. A mítoszokban az óriások földrengéssel és természeti katasztrófákkal állnak kapcsolatban. Velük szemben mindig ott van a civilizált emberre jellemző tulajdonság, a racionalitás és az intelligencia, amelyekkel legyözhetők az embert fenyegető primitív erők és érzelmek , s ezáltal megteremthető a magasabb rendű lét. Az ártó szellemek - az óriások - a természetnek abban a részében élnek, amely a civilizált világ számára ijesztő és veszedelmes. Nem csoda, ha az őserdő (Bakony) szélén élők legfőbb ellensége az erdei szellem, mint az alpesi hegyekben élők esetében a gleccserszellem. A görög mitológiában a titánoknak, a Föld gyermekeinek jut az istenek és az emberek közötti köztes lény szerepe. A Földközi-tenger vidékén ők felelősek a földrengésekért. Az ártó erőknek ők az archetipikus képei. Ezek az óriások tisztán emocionális energiát jelentenek, s nélkülöznek mindenfajta racionalitást. Mesénkben az óriások távoztak a Bakonyból. A hasonló mesékben gyakori a kővé változás. Ha az emóció túl nagy, hidegek leszünk, és ha még egy kicsit továbbmegyünk, akkor a tudattalan emóciók hatására kővé változunk. A Bakony azonban nem sokáig maradt terra incognita. A kereszténység felvétele válaszút elé állította a magyarságot, vagy az új rend híveivé váltak, vagy - akikben élt a pogány szellem, a függetlenségvágy, a lázadás démona -, azok bujdosásra kényszerültek. Sokáig, szinte napjainkig élt ez a kép a magyarságban: a bakonyi ember eredendő civilizálatlanságáról, nyers és vad mivoltáról, szinte társadalom előtti, inhumánus állapotáról. Aki abban a Bakonyban él, amely még nem „megszentelt" kozmosz, hanem idegen, kaotikus tér, amelyben valamiféle démonok, kísértetek lakoznak. S benne - a 11 SEBESTYÉN Gyula, Dunántúli gyűjtés, Bp, 1906, Atheneum, 486. 101