Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
Dr. Papp István A MAGYAR KÖZKÖNYVTÁRAK A 20. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Mese Ötven évre visszanézni az már annyi, mint az idő kútjának kávájára felkapaszkodni és pillantásunkkal az első kútgyűrü terét pásztázni. Az embert már megérinti a mélység szédülete, de balgán azt hiszi, a személyes emlékezet ereje megóvja attól, hogy csalóka árnyképek bizonytalanítsák el a támaszt és fogódzót kereső kezét-lábát. Ilyen zavart érzések fognak el, amikor a magyar közkönyvtárak legutóbbi ötven évére, öt évtizedére, fél évszázadára készülök visszapillantani. Tulajdonképpen önkényesnek tűnhet e múltbanézés időpontjának kiválasztása. Bár ma létező közkönyvtáraink java része az 1950-es, 5 l-es, 52-es évet tekinti alapítási dátumának, hazai közkönyvtárügyünk kezdetei jóval messzebbről erednek. Nem a beképzeltség mondatja velem azonban, hanem inkább a felelősség vállalása, hogy az elvégzettt munka felmérését a 2000-ből 2001-be forduló időkerék indokolja, az emberiség és benne népünk szimbolikus és konkrét kihatású eseményeire való visszaemlékezés és az a tény, hogy a közkönyvtár története is belefonódik az ország és népe, de ha úgy tetszik, a világ és az emberiség történetének vastag kötegébe. Mint ahogy már sokan megállapították, egy dolog az, ami tényleg megtörtént, s egy másik ennek elmesélése, a narratíva. Az előbbi egyszeri és megváltoztathatatlan, az utóbbi egyebek között függ az elbeszélő személyétől, s ebből következően megszámlálhatatlan változata van. Voltaképpen az egyéni „mesékből" állhat össze az a közös történet, amely a leginkább megközelítheti a történelmet. Most az én mesém, legalábbis annak egy része kaphat nyilvánosságot. A nyilvánossá válásnak az a feltétele, hogy a mesélönek meg kell hallgatnia mások meséit is, következménye pedig jó esetben az, hogy elősegíti a közös történet kialakítását. Az én mesélésem nem fogja követni az időrendet. Inkább jelenségeket kíván kiemelni és értelmezni, semmint eseményeket. Nem akar kritizálni, számon kérni, elítélni és megítélni, hanem az eredményeket felmutatni. Nem egyfelől-másfelől hibákat és erényeket mérlegelni, hanem a teljesítményeket regisztrálni. Nem azt keresi, mi lehetett volna, hanem annak örül, ami lett. Ez persze könnyen odavezethet, hogy a lehető közkönyvtárügyek lej óbbikat lássuk magunk előtt megvalósulni, de ez alkalommal ezt a veszélyt is vállalom. A sötétebb árnyalatokat fesse fel majd máskor egy másik mesélő. A múltra emlékezünk, a jövőt elképzeljük, a jelent akaratunkkal formáljuk. A múlt már nincs, a jövő még nincs, csak a jelen léteznék? Vagy éppen ellenkezőleg, a jelen nincs, mert a jövő múlik el folyamatosan, s születik meg minden pillanatban a múlt? Az idő dinamikus feszültségekkel teli dimenziójában léteznek a könyvtárak is. A jövőre vonatkozó elképzeléseinket egyaránt befolyásolják jelen törekvéseink és múltbéli tapasztalataink. Jelen ágálásunkat meghatározzák a jövőre vonatkozó vágyaink és a múltból hozott adottságaink. A múltunkról szóló mesék pedig a jelen küszködéseiből és a jövő álmaiból fakadnak; így válik ugyanolyan fontossá az, ami történt és amit hiszünk, hogy történt. Egy szakmának ezért életbevágó, hogy megteremtse múltját: a mindenkori jelen tevékenységének kézzelfogható eredményei mellett szükségünk van arra is, amit erről a tevékenységről gondolunk. 7
