Sipos Csaba (szerk.): Helyismereti könyvtárosok VIII. országos tanácskozása : Kaposvár, 2001. július 18-20. (2002)
Dr. Papp István: A magyar közkönyvtárak a 20. század második felében.
a magyar közkönyvtárügynek, s kérdés, hogy e gyermek felnevelésének mi a hatásosabb eszköze: a megyei és az állami támogatást közvetlenül a fenntartókhoz, vagy az ellátó rendszerekhez juttatni. A módszertani könyvtárosok sokszor sziszifuszi munkájának máig sincs vége, bár joggal lehetnek büszkék eddigi eredményeikre. Létszámukban megfogyatkozva, de töretlen odaadással és lelkesedéssel végzett munkájuk továbbra is a rendszer működésének elengedhetetlen emberi tényezője. A közkönyvtárak szervezeti egységét az elmúlt időszakban több kihívás is érte, főként a művelődési házak, kisebb részben az iskolák részéről. Nem vagyok hajlandó azonosítani a művelődési házakat a közművelődéssel, bár ez az ambíciójuk nagyon is nyilvánvalóvá vált expanzív törekvéseik során. Érthető, hogy a könyvtárak szervezeti önállóságának kérdését másképpen látja a könyvtáros, egy erős szolgáltatás bekebelezésével létét igazolni kívánó művelődésszervező és a két gondból egyet csinálni akaró fenntartó. Annyi megállapítható, hogy a szervezeti összevonás nem javította a könyvtári ellátást, s jó, ha nem rontotta színvonalát. Nem hozott megváltást a könyvtárak nehézségeire, inkább növelte őket. Ez a megállapítás érvényes a városokban létrehozott művelődési háznak és könyvtárnak nevezett kombájnokra, s talán a falusi és városrészi klubkönyvtárakra is. Akár falusi, akár városi könyvtárról legyen szó, különös és folyamatos gondot jelent a könyvtári rendszerhez való tartozásuk érvényesítése. Más kérdés az ún. általános művelődési központokban működő és a kettős funkciójú, iskolai és községi könyvtárak ügye. Ez a formáció elfogadható, bevált, sőt esetenként ajánlható, ha kellőképpen tekintetbe veszik a fenntartók és a működtetők az iskola és a lakosság könyvtári ellátásának sajátos követelményeit. A rendszer felépítésének fontos, szükséges és ajánlott, bár nemzetközi gyakorlat szerint nem nélkülözhetetlen elemét képezik a különféle szintű jogszabályok. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert ebben az időszakban három alapjogszabály is foglalkozott a könyvtárakkal, ráadásul egyenletesen elosztva az időben: az ötvenes, a hetvenes és a kilencvenes évek derekán születtek, s az utóbbi valódi törvényként. Mindhárom jól tükrözi azt a társadalmi valóságot, amelynek talaján létrejött, s ha egyik sem elégíti ki a maximalista könyvtárosi elvárásokat, mégis lendületet adott a könyvtári ellátás fejlesztésének. Legalábbis hivatkozási alapot nyújtott. Tegyük hozzá azt is, hogy a legutóbbi törvény végre megnyitotta azokat a központi alapokat, amelyek a könyvtárosok több évtizedes vágyát képezték. Ugyan mindhárom törvény az egész könyvtárügyet látókörébe vonja, de - legyünk őszinték - érdemben a legtöbbet a közkönyvtárak, no meg a nemzeti könyvtár számára mondja. (A nemzeti könyvtár egyékbént felfogható az ország első közkönyvtárának, s szolgáltatásai jó részét éppen a közkönyvtárak élvezik.) Tehát kapunk törvényeket, s ez javunkra azaz használóink javára vált. Az alacsonyabb szintű jogszabályokból talán kevesebb is elég lett volna, különösen az olyanokból, mint az ominózus leltározási rendelet. Az egész korszak - talán így fogják majd valamikor nevezni ezt az öt évtizedet - meghatározó jelentőségű szereplője volt a Könyvtárellátó. Nélküle aligha lehetett volna felépíteni azt a könyvtári rendszert, amelyet magunk előtt látunk. Vagy ha igen, nélküle sokkal több munkába, verítékbe került volna, vagy lényegesen alacsonyabb színvonalú szolgáltatásokra lett volna képes. Ezért: Sine Kelló non est vita, si est vita, non est ita, - mondhatjuk a közkönyvtárügyre nézve. Kulcskérdés volt tehát megalapítani annak idején ezt a vállalatot, az évek során megőrizni és fejleszteni. A könyvtárosok szájáról nehezen fakad a dicséret; annál készebbek voltak hűséges 14
