Gyüszi László (szerk.): Helyismereti könyvtárosok III. országos tanácskozása : Tata, 1996. július 17-19. (1997)

III. A SZEMÉLYI BIBLIOGRÁFIÁK, BIOGRÁFIÁK. - Gyuris György: A személyi bibliográfiák.

Ebben az összefüggésben a rendszerezett forma a szerkezetet, a föltárt rögzítés a leírást, a visszakereshetőség pedig a mutatót érinti. És ezzel el is jutottunk a bibliográfiakészítés problémahármasságához: szerkezet, leírás, mutató. A szerkezet Le kell szögezni, hogy a szerkezet kialakításakor a majdani fölhasználó szempontját mérlegelve kell döntenünk. Bármilyen csodálatos rendszert is talál valaki, az olvasó számára csak akkor lesz használható, ha annak fölépítését átlátja, használatát megtanulja. Minél bonyolultabb egy szerkezet, annál nehezebb kezelésének elsajátítása. Eddig három alapvető elrendezéssel találkoztunk: a dokumentum-, a szak-, ideértve a műfaj szerinti tagolást is és az időrendi fölépítéssel. Hogy őszinte legyek, én a dokumentum szerinti fejezetbeosztást dilettánsnak tartom. Mert ez nem csupán szerkezeti, hanem elvi kérdés is. Az önálló kötetek és a részművek szétbontása ugyanis lehetetlen szignifikáns módon. A Petőfi-bibliográfia (Petőfi: bibliográfia/összeáll. Mitru Ibolya. - Bp.: FSZEK, 1972. - 249 p.) például az önálló kötetek között közli Bóka László Petőfi Sándor című, 1946-ban A Szabad Föld könyvtára sorozat 6. darabjaként megjelent 16 oldalas kis füzetét. Az esetleges formai differenciától eltekintve tartalmilag, terjedelmileg vajon miben különbözik ez pl. Sőtér István: Petőfi típus-alkotó művészete a János vitéz előtt című, az Irodalomtörténeti Közlemények 1954. évfolyamának 5-20. oldalán megjelent tanulmánytól? Semmiben! Akkor mi indokolja a szétválasztásukat? Nehéz lenne meggyőző érveket fölhozni. Ugyanez a bibliográfia az 53. oldalán hozza Dienes András: A Petőfi-titok című, 1949-ben, a Dante Kiadónál megjelent 186 oldalas könyvének leírását, s azt is, hogy e mű már napvilágot látott a Hírlap 1948. október 3-tól 22-ig megjelent számaiban. Ugyanaz önállóan és részműként! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a bibliográfia természetesen előbb közli a később megjelent önálló kötet leírását, mint a Hírlap korábbi folytatását.) De hiszen nagyon gyakran készül egy periodikában, gyűjteményes kötetben napvilágot látott műből különnyomat, ami rögtön megkérdőjelezi az önálló és a részmű elkülönítésének elvi lehetőségét. A szak- vagy műfaji elrendezést megfelelőnek találom egy ajánló bibliográfia számára, ahogy azt már előbb is jeleztem. A csak tájékozódni kívánó olvasó számára ez egyszerű, jól megközelíthető szerkezet lehet, ha a tartalomjegyzék ebben megfelelően eligazít. Másrészt minden szakterületi bontás magában rejti a többértelműséget. Az alkotások nem rendszertani fogalmak szerint szerveződnek, hanem nagyon gyakran interdiszciplinárisak. Ekkor már megoldhatatlan az egyértelmű osztályozás. De ugyanez vonatkozik a szépirodalom átmeneti műfajaira is. Hová sorolnánk egy prózaverset - a próza, vagy a versek fejezetébe? Bármerre forgatjuk is a kérdést, csak egyetlen szerkezet van, amely a természet rendjét követi, ezért a legegyszerűbb (nem többértelmű) és mindenki számára a leggyorsabban fölfogható, áttekinthető: ez pedig az időrend. Ez nemcsak az illető személy munkásságának alakulását mutatja nyomon követhetően, hanem társadalmi megítélését, az iránta való érdeklődés változását, a körülötte kibontakozó vitákat stb. Ez az időrend lehet pusztán a forrásdokumentumok megjelenésének időrendje, lehet az alkotás megszületésének és megjelenésének kevert kronológiája. Ha viszont ilyen szerkezetet alkalmazunk, lehetőleg minden tétel legyen a maga időrendi helyén, bokrosítás nélkül, hogy az időfolyamot valóban reprezentálja bibliográfiánk. Az azonos művek összegyűjtését tökéletesen megoldja a címmutató. Arra is figyelnünk kell, hogy lehetőleg ne ismételjünk egyetlen tételt sem. A tételismétlések a szerkezet anomáliáit mutatják. 79