Mezey László Miklós (szerk.): Helytörténész könyvtárosok I. országos tanácskozása : Vác, 1994. július 27-29. (1995)

[I. NAP]. - Zágoni Jenő: Helytörténet és kutatómunka Székelyföldön.

ZÁGONI JENŐ HELYTÖRTÉNET ÉS KUTATÓMUNKA SZÉKELYFÖLDÖN Székelyföld a Kárpát-kanyarban, Erdély délkeleti részén található. A Hargita, Csíki és Gyergyói havasok és a Háromszéki hegyek 1000-2000 méter magas csúcsainak tövében helyezkednek el a hasoimevű medencék, melyek felszínét az ott eredő Maros, Olt, Feketeügy és a Küküllők teszik változatosabbá, termékenyebbé. A hegyekben só, kőolaj, szén, ércek, ásványvizek felmérhetetlen mennyisége található. A lakosság fakitermeléssel, állattenyésztéssel, a fennsíkokon és a síkságon burgonya, cukorrépa, búza és árpa termesztésével foglalkozik. Feltámadóban van a korábban igen fejlett turizmus és gyógyfürdő-kultúra is. A Békási-szoros és a Gyilkos-tó, Borszék, Szováta, Tusnádés Málnásfürdő, Kovászna, Élőpatak, Bálványos- és Sugásfürdő, a Szent Anna-tó, több ezer széndioxid és ásványvíz feltörési helyei, a környező hegyek ózondús levegője a gyógyulni vágyók tízezreit vonzza ide Skandináviából, Németországból, Izraelből, az Amerikai Egyesült Államokból. A látogatók között alig akad anyaországi vagy felvidéki. Aki mégis odavetődik - tisztelet a kivételnek - csak bámul, ámuldozik és alig hisz a fülének: „Románia szívében" lépten-nyomon magyarul beszélőkkel találkozik. Talán a jelenlevők közül sokaknak túlzásnak tűnik fel ez a kijelentés. Sajnos, nem az! Mint a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárvezetője, a túravezetők és barátaim kérésére, húsz éven keresztül majdnem naponta találkoztam olyan magyarországi csoportokkal, emberekkel - közöttük mérnökökkel, tanárokkal, diákokkal - akik főleg a moldvai - máskülönben szép és értékes ortodox kolostorok meglátogatására szervezett kirándulások kapcsán - útba ejtették Sepsiszentgyörgyöt is. Folyamatosan, népem iránti szolgálatból tízezrekkel ismertettem meg a Székelyföld földrajzi és történelmi nevezetességeit. Majdnem minden kollégám hozzám hasonlóan gondolkozott, mégis csak egykettőnek volt bátorsága kimondani az igazságot. A többi állandóan szajkózta a kommunista párt által jóváhagyott hivatalos, történelemhamisító szövegeket. Ennek is eredménye, hogy ők ott, én pedig ma itt vagyok. Ezeken a székelyföldi beszélgetéseken, az itteni sajtóban és televízióban, az oktatási és művelődési intézményekben, de az utca embere is gyakran felteszi a kérdést: Kik is ezek a székelyek? Elmagyarosított románok, magyarul beszélő románok, székelyül beszélő magyarok, a közelmúltban megjelent Etnikumok Enciklopédiája szerint „a székelyek magyarul is beszélnek". És még hogyan? - kérdem én. A budapesti Moszkva tér és a pályaudvarok csellengői között is megtaláljuk őket, amint „elveszik" a magyar munkavállalók kenyerét, faragóművészek, ácsok, kőművesek, bármit éhbérért vállaló, csodálatos budai és vidéki villákat és palotákat építő, megbízható, halkszavu, szerény emberek, akik nagy része egymást váltva, kétezer kilométert utaznak, hogy otthonról hozzák a szalonnát, hagymát és kenyeret. Nem kevesen, a mezőgazdasági munkák modernkori rabszolgáiként gyűjtik a forintokat, hogy az otthon maradt családtagok részére szerény megélhetést biztosítsanak. Legtöbbjük napi 14-16 órát szívósan, panasz nélkül dolgozik. 21