Hazai Tudósítások, 1972 (9. évfolyam, 1-23. szám)
1972-01-01 / 1. szám
1972. IX. évf. 1. sz. Hazai Tudósítások 7. A TÁRSTALANSÁG PROBLÉMÁI BUDAPESTEN Hogyan alakulnak a házassági-élettársi kapcsolatok a XX. századi Budapesten?ezt a kérdést, illetve ezen belül a társtalanság problémáját vizsgálja a Kortárs cimü irodalmi és kritikai folyóirat legutóbbi száma. A tanulmány két alaptendenciából indul ki. Az egyik: a párkapcsolódási,házasodási mozgalmak szélesedése és terjeszkedése, a házasságban élők számának és arányának jelentős növekedése. Mig a századfordulón Budapest felnőtt népességének csupán 46,2 százaléka volt törvényesen házas, addig 1930-ban 53,0 százalék, 1970-ben pedig már 62,8 százalék. A felnőtt népesség csaknem kétharmadát kitevő házasok rétege magába foglalja azokat a korábban elvált és özvegy családi álíapotuakat is, akik másodszor vagy harmadszor álltak az anyakönyvvezető elé, és akik az európai nagyvárosok egyik legdinamikusabb ujraházasodási mozgalmát hozták létre. Ezzel párhuzamosan egy másik, ellentétes tendencia is kibontakozott: a társtalanság terjedése, a társtalanok abszolút számának és lakosságbeli arányának növekedése. A társtalanok bázisát alkotók két legnagyobb népességcsoport: az elváltak és az özvegyek összesített aránya Budapest felnőtt lakosságában az egész XX. század folyamán emelkedett, mig a századfordulón 9 százalék volt arányuk, a 30-as években elérte a 11 százalékot, napjainkban pedig a főváros felnőtt népességének már több, mint 15 százaléka özvegy és elvált családi állapotú. A tanulmány megállapítja: a szociológiai értelemben vett társtalanságnak legalább két feltétlen ismérve van. Az első a párkapcsolat, vagyis a másik nemhez tartozó házastárs, élettárs, állandó partner tényleges és tartós hiánya. A második ennek a hiánynak az illető társtalan szándékaival ellentétes bekövetkezése. A társtalansá g szocialista fogalmában tehát feltétlenül jelen van a kényszerelem, amely összetéveszthetetlen, az önként választott, céltudatosan kialakított garzon-létformával, amely mellőzi a közös háztartást, amelyben szó sincs partner-hiányról. Ami a társtalanok családi állapot szerinti megoszlását illeti, a budapesti társtalanok egyik nagy bázisát a felbomlott házasságuak alkotják. Közéjük tartoznak a törvényesen, jogerős bontópen Ítélettel elváltak, továbbá a különélők, akik életközösségüket ténylegesen megszüntették ugyan házastársukkal, de jogilag nem váltak el tőlük. A törvényesen elváltak száma Budapesten 1970-ben 91 ezer fő volt, a felnőtt népesség 5,4 százaléka. A tartósan különélők száma és aránya mintegy 33 ezer főre, a felnőtt lakosság 2 százalékára tehető. A társtalanok legnagyobb és legnehezebben felkarolható népesség-csoportja az özvegyek köréből kerül ki. 1970-ben Budapesten 167 ezer volt az özvegy, ami a felnőtt népesség 10 százaléka. A társtalanok harmadik jelentős népességcsoportja az idősek, nőtlenek és hajadonok közül választódik ki. Mindent egybevetve: Budapest nőtlen és hajadon, özvegy és elvált, valamint jogilag házas, de ténylegesen különélő népesség-csoportjaiban - a legszerényebb számítás és becslés szerint is - legalább 165 ezer társtalan él, és ez a magyar főváros jelenlegi felnőtt lakosságának mintegy 10 százaléka. A tanulmányból kiderül az is, hofy a magyar fővárosban jelenleg csaknem 6-szor annyi a társtalan nő, mint a hasonló helyzetben lévő férfi. A társtalan férfiak nemük felnőtt népességének körülbelül 3 százalékát, mig a párkeresésben sikertelen nők nemük felnőttjeinek mintegy 15 százalékát alkotják. A két fentibb arányszámnak már a puszta összehasonlítása is kétségtelenné teszi, hogy a társtalanság mindenekelőtt a nő-lakosság bizonyos csoportjainak problémája: ők szenvednek legtöbbet ennek az állapotnak életkörülményeket nehezítő, személyiséget károsító hatásától. A társtalanság - vonja le a következtetést a Kortárs cikke - a mai Budapest egyik kiemelkedő szociális problémája. Legfőbb ideje tehát, hogy felkeltse és magára vonja a magyar társadalom vezető intézményeinek figyelmét és segitőkészségét. n—o—o—a
