Harangszó, 1945

Új harangszó

1945. december 9. UJ HARANGSZÓ 35. oldal. landó ennek az országnak annyi kenyeret adni, mint amennyire szüksége volna. A drágaság indít­son azért zúgolódás helyett bűn­bánatra és Istenhez való térésre. Azonban látnunk kell azt, hogy az Isten eme haragja ellenére is van annyi élelem ebben az ország­ban, amely szűkösen mindenkinek elegendő volna és alacsonyabb áron is forgalomba kerülhetne. Az em­berekből kiveszett azonban az istenfélelem. A 7. parancsolatnak az a kötelezése, hogy a másikat támogatnunk kell és azon lenni, hogy vagyonát megőrizhesse és Gazdag Budapest. A téli napsugár fázósan táncol az úton, kapkodja lábát, mint a körülöt­tünk siető, párát lehelő emberek. Min­denütt tömeg. A villamosok állomásainál és lépcsőin, a körutakon, a pályaudva­rokon, az üzleteknél. Állunk egy kirakat előtt. Mosolyogva néz ránk belülről a kisszemii mazsola a nagyfejü káposztával, a piros Jonat- lián-aíma az előkelő bgbkávéval. Nagyot nyújtóznak a májushurkák, zárt rendek­ben sorakoznak a íibamájkonzervek, át­szellemült fényességgel ragyog üvegé­ben az akácméz. Van itt még lekvár és vaj, gesztenye és siilttök, dió és keksz, tea és rum, szardínia és sajt, füstölt hús és szalonna s valamennyi felett tró­nolnak üvegek, pálinkával és jó fajta borokkal töltve. Csak éppen hogy kicsinykét arrébb pillantunk s máris leköti figyelmünket a cukrosbolt kirakata. „Kis kirakat, milliós érték: cégünk jelszava“ — hir­dethetné magát. Kakaó, csokoládék, krumplicukor, kis sütemények, nápolyi szeletek s mind valamennyi finom, ele­gáns csomagolással. Nincs itt semmi baj... Bundák kinál- gatják magukat, csikós gyapjúszövetek, duplaíalpu cipők, meleg kötött haris­nyák, fehérneműk selymesen: édes gye­rek-ruhák mackókkal és egerekkel, nyu­szikákkal és sárga pipikékkel a zsebe­ken. Semmi baj... A kocsmák ajtaját iendiilettel nyitogatják a szomjasok, a kávéházakból nagyszerű muzsika szűrő­dik ki, belül süppedő szőnyegek, az ab­lakok mellett drága takarókkal mele­gednek s a fehérkabátos pincérek ügye­sen sietnek tálcájukon a gőzölgő teával vagy édes tejeskávéval. A mozik zsúfol­tak. a kabarék pukkadnak a nevetéstől, a nótaesteken tömegek előtt hajlonga- nak a sztárok. Gazdag, gondtalan Budapest... Buda­pest, oh! „régi jó Budapest“... Tökmag — darabonként... *- Elfordulunk a kirakatoktól s mintha egyszeriben megváltoznék a kép. A járda« szélén sülttököt árulnak, kis so­vány szeleteket, félfogravalót s az embe­rek csöndesen maguktól sorbááilnak. Ugyanott tökmag is kapható, de már nem poharanként, vagy dekánként, ha­nem — darabszámra ... így is jó, mert rágás közben úgy tűnik, mintha — en­nénk. De cigaretta helyett is kitűnő. A jövíjmenők között felfedezünk tétova, bizonytalan lépésű asszonyokat üres be­vásárló táskákkal. Már be se nyitnak régi kereskedőjükhöz: „van krumpli?“, mert úgy sincs. Hosszú sorokban álldo­gálnak kora reggeltől a pék előtt azzal a határozott tudattal, hogy mindenki ■úgy sem kaphat kenyeret. De megpró­bálják, hogy hetenként legalább négy­szer sikerrel járjon. Otthon sokszor per­cek -alatt elfogy az egész. A Garay-téren vagy a Teleky-téren állandó lázzal forgolódnak, mint a tőzs­dén. Adnak és vesznek. Szinte kizáró­lag cserekereskedés folyik. A kukorica­megélhetését javíthassa, mit sem számít az embereknek. Erőt vett rajtuk a meggazdagodási láz. Kezd közeledni ez a helyzet ahhoz, mint mikor valaki a fuldoklónak csak egész vagyona odaajándékozása esetén hajlandó mentőkötelet nyúj­tani. A másik oldalról nézve olyan ez a drágasági hullám, mint egy lavina. Az egyik elkezdi és a má­sik, hogy önmagát biztosítsa és be tudja szerezni azt, amire szüksége van, kénytelen szintén drágítani, így nincs megállás ebben az ördögi folyamatban. Gy. V. liszt soha nem látott megbecsülésnek örvend, de elfogy egykettőre. A sárgáló olaj a nép aranyvalutája lett. Néha, nagy sugdolódzás között, előkerül s el is tű­nik mindjárt a só, vagy imitt-amott cukor. Tejért és tejfölért már értékes ruhadarabokat kell adni. Népkonyhák előtt. Néha pincelejáratból, néha kapu alól kiszáll a népkonyha góze. Aránylag so­kat és sokfelé és sokféleképen állítottak fel. Most még kisebb előttük a sor, de majd növekszik később. A várakozók nem mindig a lerongyolódottak közül kerülnek ki. Sok, jó világot sejtető ka­bát is van rajtuk, ezek a középosztály képviselői. Tisztviselő, tanár, sőt pap családtagja is rászorul s az külön öröm mindnek, ha otthon a lábasból annyi kerül ki, hogy marad belőle estére is gyereknek, öregnek. Itt csak a kenyér­jegyet kell leadni, s néhány pengőt, de már az is nyeremény, hogy a népkonyha biztosítja a mindennapi falatnyi kenye­ret. A budapesti lelkészek értekezletén komolyan foglalkoztak azzal a kérdés­sel, hogyan kapcsolódhatnának be a leg­közelebbi népkonyha ellátásába rend­szeresen, hiszen iskolák között fut­kosni hittanóráról hittanórára, meg ke­nyérért is sorba állni nem lehet. Külö­nösen a fiatal papi családok kerültek Az Alföldön ma hozzávetőlegesen mintegy 135 szilárdan megépített evan­gélikus templom mutat tornyával az ég felé mintegy 135 téglából épített falú templomban hangzik az Istennek tiszta Igéje. Nem is gondolná az ember, hogy e sok téglatemplom közül az első rövid kétszáz esztendővel ezelőtt, 1745. évben épült meg Békéscsabán. Ez az úgyne­vezett: kis-templom. Úgy érzem meg­érdemli, hogy megépítésének történetét, ha csak egészen röviden is, de elébe tárjuk többi gyülekezetünk evangélikus- ságának is. A Békéscsaba közelében fekvő Gyula várát 1695-ben hagyták el az onnan ki- takaradó megszálló törökök. Utánuk vigasztalan mocsár-világ, lakatlan pusz­taság maradt a környéken. A vidék la­katlanságára jellemző, hogy egész Békés megyében mindössze 2600 lélek élt el­szórtan, a ma ötvenezer lakost szám­láló Békéscsabán pedig összesen 22 család. Ebben az időben a Felvidéken üldöz­ték az evangélikusokat, különösen Nóg- rád és Hont megyében gr. Koháry István birtokain. Az ottani evangélikusok ezért csapatosan keltek útra s lehuzódtak a lakatlan Alföldre, így alakult meg 1718- ban a ma: Békéscsaba s egyben a békés­csabai evangélikus egyház. A félig földbe vájt kunyhókban meghúzódott vándor evangélikusok azonnal építettek maguk­nak egy imaházat is. Ennek falai ugyan csak vesszőfonásból és tapasztott sár­ból voltak, mégis világos beszéddel hir­dették, hogy őseink az új vidéken nem csak a jó földet, hanem mindenekelőtt is az Istennek országát keresték. A fonott vesszőből épített imaház nem sokáig állhatott, pár év múlva már vályogból építettek újat, majd mivel ez is kicsiny lett 20 év alatt s falai is meg­repedeztek, megkezdték a kérvényezést téglatemplom felépítése érdekében. nehéz helyzetbe (s Budapesten «'fiatalok most többségben vannak!), akiknél kis gyermekek gondja tölti el az ifjú pap­nék szívét. Ti miből éltek? — kérdeztem egy három gyermekes, lelkészt. — „Halott apánkból!“ — szólt a meg­lepő felelet. „Lassan eladogatjuk, elcse­réljük megmaradt fehérneműjét s ruháit s ebből vásároltunk és tettünk el a gye­rekeknek télire. Azután volt két fejszém s egyik vidéki lelkésztestvér az egyikért 25 kilógramm burgonyát adott...“ Soha senki nem tudja megírni, hogy ezen a télen miből élt Budapest népe. Százezrek szűkös napjaiból csak pillana­tokat lehet megörökíteni, de örök titok marad a sok gondolkodás, tervezgetés, számolgatás, vitatkozás és a sok-sok keserű könny. Amit rendszeresen fel lehet jegyezni, azt elvégzik a kórházak és — temetők tisztviselői... Tessék a kalapot fennhagyni! November közepe után sötétedéskor különösen kopogtak a lépések és a pest- környéki utcák kövein furcsán zörögtek a szekerek. Megjött a fagy! A lakások ablakain deszkák, papírosok üveg he­lyett s a tűzhelyek éhesen maradnak. A villamosokon átsüvít a szél, a fontos üzemek gépei egymásután állanak meg, mert nincs villany, nincs szén. Az iro­dákban, lelkészi hivatalokban kabátban ülnek s a belépőt így köszöntik: „Tes­sék csak fennhagyni a kalapot!“ Az ifjúsági egyesületek szobáiban még egy darabig fűt a lelkesedés, azután lassan elmaradnak a tagok. Mindenkit elfoglal a maga gondja. Mi lesz a nőegyesüle­tekkel? Hát a férfiszövetséggel? Vasár­napi iskolásokkal és minden növendé­künkkel? Ki hogyan tudja, megoldja a kérdést, vagy ...! A fejszék lecsapnak a járdaszéli fák gyökereire, kidőlnek az égésre ítélt gyümölcsfák is, kerftések eltűnnek he­lyűkről s a romházak maradék tetőzetét elhordják a szomszédok. Az önzés gon­dolata és a lopás vágya szüntelenül járja az utcákat. A hideg és az éhség társulnak velük. Pedig a szép Budapest éhező és fázó népe, szeretet és igazság után kiált! Várady Lajos. Ebben az időben Mária Terézia volt az ország uralkodója, aki nem szívlelte az evangélikusokat. A csabai evangéli­kusok templomépítési kérvényét sem in­tézte senki éveken keresztül. Ekkor, 1744-ben jött Békéscsabára lelkésznek Tessedik Sámuel, aki nem bízta kérvé­nyekre a templomépítés ügyét, hanem híveit fellelkesítve, azonnal hozzáfogott az alapok lerakásához. Hivatalos körök a munkát többször is megakadályozták, az építést betiltották, Tessedik azonban addig-addig kopogtatott nagy urak aj­taján, amig végül a királynő is megen­gedte nagy kegyesen, hogy a templom­építés befejeztessék. Tégla-templom építése azonban en­gedély birtokában sem volt könnyű fe­ladat az Alföldön. Hiszen homokot a Maros medréből kellett fuvarozni, fűré­szelt fát, léceket, deszkát Pestről, üve­get Szegedről. S mindezt lovas kocsik­kal. A munka mégis gyorsan haladt, pár hónap alatt befejezést nyert. Így 1745 november 11-én, Márton napján az egész gyülekezet jelenlétében meg­történt az első alföldi evangélikus tégla­templom ünnepélyes felavatása. A hívek boldogságtól könnyes szemmel hallgat­ták Tessedik lelkésznek az oltár előtt elmondott prédikációját, melyet I. Kor. III. 16—17. alapján tartott: „Nem tudjá- tok-é, hogy Isten temploma vagytok és az Isten lelke lakozik bennetek? Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten. Mert az Isten­nek temploma szent, ezek vagytok ti“. A templom tehát készen állt. A fu­vart és napszámos munkát a hívek in­gyen adták, az építési anyag és a mun­kadíj mégis 2200 forintba került. Hogy az akkor két és félezernyi lakost szám­láló gyülekezet milyen nagy áldozatot hozott, akkor fogjuk fel, ha tudjuk, hogy abban az időben egy szőlőskert ára 26 forint, egy ló ára 12 forint volt. A nem nagy gyülekezet tehát 84 szőlős­kertet vagy 183 lovat épített bele temp­lomába. Tessedik lelkész minden bizonnyal igen boldog volt, mikor a templomot befejezve látta. Ezzel azonban- még nem elégedett meg. A templom köré most már gyülekezetei is akart teremteni. A csabai evangélikus nép ugyanis akkor még nem volt gyülekezetnek, hanem legfeljebb csak tömegnek nevezhető. Az egyház tagjai nem itt születtek, hanem a legkülönfélébb felvidék: falvakból ván­doroltak ide, Az új egyház olyan, mint az új bor. Állandó forrásban van. A különféle vidékekről összecsődült embe­rek, ahány felől jöttek, annyi felé húz­tak. Hiszen különféle szokásokat, bűnö­ket, szenvedélyeket hozott magával mindegyik s mindegyik azt kívánta, hogy az egyház adminisztrációja, a szer­tartások oly módon gyakoroltassanak, mint az ő előbbi helyén. Tessedik erős kézzel összefogta ezt a százfelé húzó népet. Gyülekezeti életrendet dolgozott ki, melynek főbb pontja ezek voltak: Mindenki úgy viselje magát, mint valódi evangélikushoz illik. A rendzavaró, bot­rányos életű nyilvánosan bűntettessék meg. A vasárnap mindenki által ünne­peltessék, ezért akkor senkinek korcs- 'mábart bor ne adassék, a templomot elmulasztó a papnak bejelentessék. Hét­köznap minden vendég esti harangozás­kor takarodjék a korcsmából haza, ha­rangszókor mindenki imádkozzék, a vallástalanok szertartás nélkül temetőn kívül, utak mellé temettessenek. Ezt az életrendet Tessedik erős kéz­zel keresztül vitte népe életében s így ennek volt köszönhető, hogy a sokféle, egymás számára is idegen emberből rövid néhány év alatt példás életű, buzgó gyülekezet alakult a megépített tégla­templom körük Kétszáz esztendő! Ez alatt az idő alatt a két és fél ezer evangélikusból Békés­csabán harmincháromezer lett. Az első evangélikus téglatemplom után az Al­földön tovább: 134 templom épült. Hin­nünk kell, hogy Isten, aki ezt a csodá­latos fejlődést adta, nem engedi elsor­vadni egyházunkat az elkövetkező évek­ben sem. Dedinszky Gyula. Egyházunk a fegyverszüneti fel­tételek döntései szerint ismét a trianoni határok közé szorult. Eb­ből a szempontból híveink gondo­zása háború előtti módon történ­hetik. A hadifogoly lelkészek is lassan hazajönnek és idegen orszá­gokból kiutasított lelkészeink is vannak szép számmal. Ez azt je­lenti, hogy szórványaink és misz- sziói gyülekezeteink gondozására lesz elegendő emberünk. A telepí­tések folytán viszont gyülekezetek néptelenedtek el és új szórványok keletkeztek. Új feladatok előtt ál­lunk tehát. Mindez arra kötelezi az egyház vezetőségét, hogy jól átgondolt haditerv alapján missziói hadjáratot indítson az egyház le­omlott lelki falai megépítésére * * * Annál inkább kötelesek vagyunk fokozott erővel munkába állni, mert kegyelmi időnek kell tekin­tenünk e mostani napokat. Isten lélegzethez engedett jutni. Hogy mennyi időre, nem tudjuk. Azért felülvizsgálat tárgyává kell tennünk egyházunk egész életét. Papi és tanítói bűnök nem burjánozhatnak. Egyéni érdekek nem állhatnak az egyház munkájának az útjába. Sze­mélyi részrehajlás nem lehet. Csak az egyház érdekét szem előtt tartó határozott és bátor vezetést vá­runk egyházi felsőbbségeinktől. * * * Ha a háború előtt hirdettük, hogy kegyelmi időt élünk, most sokkal inkább hangsúlyozzuk ezt, mert azzal, hogy Isten megkönyö­rült rajtunk, haragja el nem múlt és keze még felemelve van és le­sújthat bármikor, ha szemrebbenés Az éhező és fázó | _____________________Budapes/ fl z első evangélikus tégla-templom az fllföldiin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom