Harangszó, 1945

Új harangszó

UJ HARANGSÍO

I. évfolyam, 3. szám. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS NÉPLAP Györ’ 1945, oktober 28*

...............................................................................................................IIIIIIIII1..........................................UH.....II...1......1IIIII1II1I....................mini.....................................................

.

.Isten a mi oltalmunk !**

Reformációi

ünneplésünk sohasem múlhat el anélkül, hogy szent ösztönzéssel föl ne gerjessze bennünk a többre vaíó elhivatás tudatát.

Tcbbre hivattunk! Sokkalta többre valamiféle középszerű ke- resztyénségnél.

Lutherrel bizonyos fokig megismétlődött a keresztyén egyházban az, ami Jézus körül az ő első tanítványi seregében ment végbe, midőn otthagyták az írástudók és farizeusok kegyességét és bejutottak a mennyek országába. Jézus nem vonta kétségbe az írástudók és farizeusok kegyességét-igazsá- gát, törvénybetöltésre való komoly igyekezetét, mégis keveselte, mert elégtelen volt. Az ő befogadásához és az evangélium megragadásához elégtelen. Ezért inti tanítványait: „Mondom néktek, hogy ha a ti igazságotok nem több az írástudók és farizeusok igazságánál, semmiképen sem mehettek be a mennyeknek országába“. (Máté 5, 20.)

Luther sem vonta kétségbe a pápa és a püspökök igyekezetét, igazságát. Csak éppen rájött annak szegénységére. Rájött pedig tapasztalatból, ő végig csinálta a legkomolyabb katolikus életet ágostonosként az erfurti és a wittembergi kolostorban. De ez a kegyesség csekélynek bizonyult ahhoz, hogy Krisztus evangéliumának birtokába juthasson s átléphesse a mennyek országának kapuját. Mikor pedig az evangéliumot Isten kegyelméből megtalálta, akkor nem következhetett niás, csak az, hogy levesse a barátcsuhát és hirdesse a többet, a sokkalta többet a középszerűvé száradt keresztyénségnek.

Azóta minden reformációi ünnep erre int: Többre hivattunk!

Lássuk meg hát örökségünk nagyságát, az evangélium ajándékának nagyszerűségét, evangélikus gazdagságunk bőségét! Mért élnénk koldus-módra, midőn a Lélek kincseinek tárháza nyílt meg előttünk? Hogy van az, hogy sokan közülünk nem érzik ezt a többet, ezt a sokkalta többet, ami pedig valóságos birtokunk!

Merjünk és akarjunk Lutherek lenni mindnyájan, vagyis Jézus tanítványai, kik a sokon kezdik, mert az evangéliumon kezdik és csak előre haladhatnak, mert a sanyarú középszer bukás, kiesés az Isten országából.

Nem csúsztunk-e vissza? Elég komolyan, mélyen-magason s osztatlanul evangélikusok vagyunk-e? Nem húz-e le a többség alacsony- sága? Ne feledjük: többre hivattunk! A teljes igazságra.

Scholz László,

„Isten a mi oltalmunk“! Hányszor ismételgettük magunkban a 46. zsoltárnak ezeket a szavait az elmúlt évek folyamán, amikor egyre inkább torlódtak fejünk fölött a vészes fellegek! Milyen sokszor tapasztaltuk meg ennek a mostani, régebben elképzelhetetlen megpróbáltatásokkal, aggodalmakkal és félelmekkel teli esztendőnek a folyamán, hogy egyetlen oltalmunk és segedelmünk Istenünk! Bármennyire tele van is szívünk rettegéssel, ha az előttünk álló és még ismeretlen veszedelmekre, megpróbáltatásokra gondolunk, mindig újból hálaadásra nyílik még ajkunk,hogy Isten csodálatos oltalmazását és segedelmét tapasztalhattuk meg.

Reformáció ünnepén mi volna ma helyesebb és időszerűbb, mint hogy hálaadással és könyörgéssel forduljunk ehhez a mi megsegítő, szabadító és kegyelmes Istenünkhöz. Hiszen a reformáció akkor született meg, amikor a szabadító és megváltó Istent még az egyházban is eltakarta a saját jóságára és teljesítményeire ' támaszkodó ember önelégültsége. Ma újból tudjuk és jobban átérezzük, mint az elmúlt években, hogy micsoda nagy kincs, ha van Istenünk, s ha biztos meghallgattatás reményé.ben zörgethetünk nála. Ehhez az Istenhez, a Jézus Krisztus által kegyelmes mennyei Atyához pedig á reformáció nyitotta meg újból az útat. Ezért a mostani nehéz viszonyok között is joggal és igazi hálaadással ünnepelhetünk reformáció ünnepén, sőt ma újból teljes lélekkel kell ünnepelnünk.

De mi legyen az ünneplésünk?! Távol maradunk egy napig hivataltól, műhelytől, elmegyünk templomba, részt veszünk vallásos estélyen s énekeljük meghatódó lélekkel egyházunk csodaszép, Lélek- íől ihletett himnuszát: „Erős vár a mi Istenünk“?! Valamikor ez volt, sőt ebben merült ki az ünneplésünk. Sokan ma is hajlandók megelégedni vele! Pedig ha ma is csak ez az ünneplésünk, akkor jaj nekünk! Akkor méltán megértünk az ítéletre.

Mert lássuk meg: ítélet alatt vagyunk. Isten ugyan még mindig kegyelmes hozzánk és az ítéletben sem emészt meg teljesen. De haragja poharát egyre inkább üríti ránk. Amikor egykor Pál apostol körültekintett a maga világában, a római birodalomnak békében és gazdaságilag rendezett viszonyok

közt élő népei hosszú során, megdöbbenve ismerte fel, hogy Isten haragja és ítélete sújtja „az embereknek minden hitetlenségét és hamisságát“ (Róm. 1, 18). S miben ismeri fel az apostol Isten ítéletének jeleit? Abban, hogy Isten kiszolgáltatja az embert, aki Istent „nem dicsőíti mint Istent, sem neki hálát nem ad, hanem okoskodásaiban hiábavalóvá lesz és szíve megsötétedik '. Kiszolgáltatja a tőle elfordult s ezért elvakult embert a tisztátalanságnak, a nemtelen indulatoknak és minden gonoszságnak. Ezen a világon nincs szörnyűbb ítélete Istennek, mint amikor kiszolgáltatja az embert a saját bűnének és gonoszságának (I. Róm. 1, 24—31). Ez az ítélet teljesedik be most rajtunk is. Akkor, amikor a háború szörnyű pusztításai közepette is megtérésre hívott Isten, bizony nem feleltünk a hívásra. Azután jöttek egyéb megpróbáltatások: országunk pusztulása, népünk szétszóródása, családok szétesése, javaink pusztulása, elszegényedésünk és olyan elesettségünk, amilyen talán nem volt még ezeréves, sok dicsőség mellett sok bukásról is tanúskodó történelmünk során. Mindez elvonul fejünk felett úgy, hogy csak maradunk,, egyre maradunk a régiek.

Vájjon van-e joga ennek a népnek ünnepelni? Ünnepelni akkor, mikor teljesek vagyunk „minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal" (Róm. 1, 29)? Bizony könyörögnünk kell Istenhez, hogy fogadja el méltatlan népünk imádságát, szüntesse haragjának ítéletét és Szentlelke erejével adjon ő maga erőt a megtéréshez, mutasson Ő maga új útat, melyen hozzá közeledhetünk. Mert ha így nem gyakorol kegyelmet rajtunk, akkor elveszünk.

Reformáció ünnepét ezidén ennek a töredelmes könyörgésnek a jegyében kell tartanunk. De reformációi ünneplésünk nem lehet csak prédikálása annak, hogy „a gonosz hagyja el az ő útát és térjen az Úrhoz“ (Ézs. 55, 7). Igazi ünneplésünk legyen az a szavakat nem kereső cselekedet, mellyel valóban elhagyjuk a gonoszság útját és Isten nevében, az Ő Lelke erejével vállaljuk annak a néhány igaznak a küldetését, akiknek kedvéért Isten hajlandó megkegyelmezni Sodornának is.

Minden kétségen felül áll: Isten a mi oltalmunk, ö segített meg minket mindeddig, csak Benne bizhatunk. Háláljuk meg Néki mi, a reformáció egyházának serege avval, hogy néki szentelt, Lelkének ereje által megújult életünkkel dicsőítjük őt.

Karner Károly.

Hitvallás

Hiszünk mind az e g y istenben Menny és föld teremt őt Jé ben; Aki nekünk Atyánkká lett.

Hagy tehessünk yyermekei. rt mindnyájunk eltartója.

1 est iink-lelkünk megta rtója. Hajók ellen nyájt oltalmat, Semmi kár nekünk nem árthat. Hondát visel ránk.

Oltalom, oltalom,

Xfíla van minden hatalom.

Hiszünk a Jézus Krisztusban rt Fiában mi frunkban:

S hatalomban, dicsőségben Fyylényegű örök isten.

Szűz Há riáfót született.

I diósáig os emberré lett.

Szent létektől fogantat ott.

Flká rhozott bűnösökért Ontott drága vért.

S halálból, halálból isten előhozta újból.

Hiszünk mind a Szentiélekben, Az Atyáival és Fiúval Fyylényegű í ristenben;

Hátnkódók vigasztalója Szegé n yek ga zd ágit ója.

F.gész föld kereszt yénséye ttenne Jut egy értelemre. Fbben van a bűnbocsánat. Ebben van a föltámadás. Ínségünk után I ár készen, vár készen Örök életünk a mennyben.

Ezt az éneket Luther Márton írta a Hiszekegy éneklésére. Gyülekezeti éneklésünkből hiányzik. Hisszük, hogy a Régi Magyar Istenes Énekek után reformátorunk teljes énekkincsét is közrebocsáthatjuk.