Harangszó, 1944

1944-08-27 / 35. szám

156. \ HARANGSZÓ 1944. augusztus 27. vei az emberiséget közelebb vigyük magához az Istenhez. Ezért hát egyéni életünkben azokkal a leg­magasabb elvekkel egyetértésben kell cselekednünk, melyekkel csu­pán azért ruháztak fel bennünket, hogy szolgáljuk egymást és a jövő boldogabb emberiségét. Védelmünk érdekében tehát össze kell gyűjte­nünk népünket az imádkozás és az Isten segítségülhívása céljából, mert amit az egyén el tud érni, azt az egész nép is el tudja érni: meg­szabadulni a halál torkából, még eddig meg nem tapasztalt isteni erő segítségével, mellyel szemben senki fel nem veheti a versenyt. Imádkozz tehát és tedd meg köte­lességedet, légy bárki is, akkor vagy hazád hordozó oszlopa, annak hasznos támasza. Imádkozz tehát és tedd meg kötelességedet, légy bárki is, mert csak így teljesíted Isten iránti feladataidat. Évszáza­dokon keresztül ez az Isten mindig megsegítő és hatalmas Istennek nyilatkoztatta ki magát. Népünk történelme élő bizonyítéka ennek a csodának. Erre emlékeztet ben­nünket a rádión keresztül közve­tített turkui dómtemplom, nemzeti szent helyünk harangjainak ütése minden áldott nap déli 12 órakor, mely mintegy bizonyíték az Isten évszázadokra kiterjedő vezetéséről és kegyelméről. Éppen ezért e 12 órás harangzúgási pillanatok igen alkalmasak Hazánk érdekében mon­dott közös imádságra. Csendesed­jék hát el népünk minden egyes tagja ezekben a pillanatokban és imádkozzék a Mindenhatóhoz. És mi azokban a pillanatokban eggyé leszünk, imádkozó néppé, mely hi­heti, hogy megtalálja Isten segít­ségét." M. R. Beszélő cse^hede/. Falaky Jenő budapesti gyári alkalma­zott hívünk egyik bombázás után azért, mert saját élete kockáztatásával mások életét segített menteni, 300 P jutalmat kapott. A fiatalember azzal küldte haza ez összeget Felpécen lakó édesanyjának, hogy fordítsa legjobb belátása szerint Isten dicsőségét szolgáló célokra. így lett ez összegből részben egyházi, részben bombakárosultakat segítő adomány. — Méltó öröm és Isten iránti hála töltheti el szívünket arra a gondolatra, hogy ilyen evangélikus ifjaink is vannak. Legyen érte dicsőség Istennek! Emlékezés... hálaadás! Mintha csak most lenne, hogy a Kár­pátok napfényben fürdő ragyogó tájai között, rohanó hegyipatakok mellett, szédítő magasságú hidak felett, sötét alagutakon át az orosz határ felé köze­ledik vonatunk. Magyar szabadságos vo­nat. Nemsokára elhagyjuk hazánkat s először lépünk ellenséges földre, had­műveleti területre. Szívünkben nehéz ér­zések! Reménység, aggodalom, várakozó kíváncsiság. Mi lesz, hogy lesz? Azután feltárul előttünk az ismeretlen világ, szembetaláljuk magunkat a háború pusz­tító nyomaival, majd magával a háború­val is. Mondom, úgy érzem, mintha a közelmúltban lett volna mindez, pedig már több mint egy éve, hosszú tizennégy hónapja, hogy — több bajtársammal együtt — szorongó szívvel a hadak út­jára léptünk. S most ahogy lepereg emlékezetem­ben ennek az időnek eseményáradata, első gondolatom a hálaadás. Mélységes hála tölti el szívemet Isten iránt. Meg­számlálhatatlan sokszor, szinte kézzelfog­hatóan tapasztaltuk megsegítő szeretetét. Ellenséges tűzben, repülőtámadásban, telepített aknák robbanásai között cso­dálatos kegyelemmel állott mellettünk. Védett, őrizett, oltalmazott minket. Pe­dig milyen sokszor voltunk halálveszede- lemben. Soha nem felejtem el pl. azt az es­tét, mikor — kevéssel kimenetelem után — először találtam szembe magamat a repülőháborúval. Suhog a bomba. Szobánkban ülünk nyomorúságosán pislákoló gyertyafény mellett, mikor Az orom kettős arca. A hevenyészett tábori kórházban min­den két szalmazsákra három beteg ju­tott. A dolog rendje az volt, hogy a súlyosan sebesülteket elsősegélyben ré­szesítették, különös gonddal ápolták, be­kötözték, egy-két napig erősítették, majd megbízhatóbb helyre hátrább szállítot­ták. Ezt azonban a helyzet hirtelen meg­akadályozta. Negyvenfokos zimankóban, napok óta hullott a hó az utakra, s ugyanakkor az ellenség bombázói egyre sűrűbben látogattak városunk fölé.' Egyszer-kétszer a járó betegek holmi földfedezékbe bújtak, ahonnét rendsze­rint betegebben kerültek elő. Ahogy növekedett az ellenség ijesztgetése, oly mértekben erősödött a mi nyugalmunk. Már-már isteni csodának fogadtuk, ahogy éjszakákon keresztül, a vakító Sztalin- gyertyák fényénél, a ruszki bombáival kórházunkat körülpásztázta, de Isten nem engedte, hogy a félezer sebesült otthonát egyszer is eltalálja. Itt már ugyan nem sok kárt tehetett volna, mert mi akkorra már valamennyien leszámol­tunk az élettel és mosolyogva, erős hit­tel vártuk a halált. Ilyen megbékélt hangulatban szen­vedtük át a napokat. Az ellátásunk megzörren az ablakunk. Mintha valami erőszakos kéz ki akarná mozdítani he­lyéből. Partizánok robbantottak — gon­doljuk magunkban. Nem sokat hederíte­nénk rá, ha nem kezdődne ott kinn nagy mozgás. A lépcsőn sűrű dobogás, a fo­lyosón gyors lépések s izgatott beszél­getés. Kinézünk, vájjon mi újság? Az emeletről s a földszinti szobákból egy­aránt mindenki a kijárat felé igyekezik. Valami'nem mindennapi dolog történik! Ahogy kilépünk a sötét éjszakába, félel­metes, de ragyogó kép tárul elénk. A tőlünk pár kilométerre levő dnyeper- menti város — amelyet alig egy-két napja hagytunk el csupán — sztalin- gyertyák fényében úszik. Közben tompa morajlások hallatszanak, fények villan­nak, légvédelmi ágyú és gépágyú löve­dékek kúsznak fel a magasba. Döbbene­tes színjáték. Ezután halljuk csak felet­tünk a jellegzetes Rata „köhögést“. Itt is járnak, jobbról, balról, előttünk, mö­göttünk. Látni semmit nem látunk, csak a kellemetlenül egyenetlen zúgás hallat­szik. Óvatosan tekintgetünk felfelé. Mi lesz? Csigaszerűen haladnak a percek. S bár a mozgás fenn szünetnélküli, las­san mégis egész nyugalommal szemlél­jük a távoli éjszakai kivilágítást. Ügy látszik itt, nálunk csak váltják egymást a támadó hullámok. Szinte megdöbbentő, milyen hidegen tudjuk nézni az esemé­nyeket. Csak azért, mert nem minket környékez halálveszedelem, mert nem körülöttünk süvöltenek gyilkos repesz- darabok. Mintha valami békebeli tűzi­játékot szemlélnénk. Milyen villámgyor­san tűnne el ez a hideg nyugalom, gon­dolom magamban, ha mi is hasonló hely­zetbe kerülnénk. Közben a „hurcolkodás“ fenn egyre tart. Egymás után múlnak a negyedórák, de a forgalom csak nem csökken. Meg4 ugyanis, meg hős orvosaink életmenté­se, gondoskodása minden kívánságot ki­elégített. Amikor egy-két napra csendesedett az ellenség „szerenádja“, az egyik na­pon ügyeletesünk ezt jelentette: „Meg­érkeztek a tábori színház tagjai. Vala­mennyien neves, kiváló, hazai színészek. Aki részt óhajt venni a bemutatón, az most jelentkezzék, az egészségügyiek majd elszállítják az előadóterembe. Más­nap hallottam, hogy Budjeni városából, ahol akkor hozzávetőlegesen 5—6000 magyar honvéd állomásozott, a színészek előadására alig tudtak összeverbuválni 150 kíváncsi katonát. De amikor híre jött, hogy itt vannak a tábori papok, a mi papunk is és más­nap istentiszteletet tartanak, úrvacsorát osztanak, hát megmozdult az egész kór­ház. Mosolygó és vergődő betegek, szol­gálatosak és ágyban, fekvők zsoldjukat és dohányadagjukat ajánlgatták bajtár­saiknak, csak váltsák fel, csaik vigyék el őket az istentiszteletre, hogy úrvacsorát is vehessenek. Az élet örömben és az élet gondban, küzdeni itthon és küzdeni odakünn, két igen elütő rendelés. Akár a színház és a templom hivatása. Mindenesetre Bud- jeniben az öröm jól megmutatta a maga testi és lelki arcát. Egy dolog ott előt­szakítás nélkül ugatnak a Ráták. Ott tá­vol is szünetnélküli a dörgés, villogás. Hirtelen azonban félelmetes új hang kapcsolódik bele a nem mindennapi kon­certbe. Éles, süvítő hang, melyre csen­des szemlélődésünknek azonnal végesza- kad. Mindannyian tudjuk, mit jelent ez az ijesztő suhogás. Jön a „csomag“! Mint a vércse közeledtére a kis csirkék, úgy rebbent széjjel az eddig nyugodt, érzé­ketlen tömeg. Ez bizony már komoly, most már saját bőrünkről van szó. Komoly figyelmeztetés. A jobbra és balra húzódó futóárok felé röppent széjjel a 20—25 főnyi cso­port, az egyre élesebbé váló suhogás félelmetes kísérete mellett. Én magam már majdnem beugrottam az árokba, mikor előttem vakító villanás, majd köz­vetlen utána óriási robbanás. Egy pilla­nattal később szinte a fejem felett dü- börgött el egy gép, azután a villanás s 'dörrenés mögöttem ismétlődik. Ekkor már váltig érő árokban vagyunk. íme, milyen hamarosan beteljesült az, amire előbb gondoltam, villant át az agyamon. A csendes nyugalomnak, hideg érzéket­lenségnek, mellyel a távoli támadást néztük, vége. Mintha ezzel a komoly figyelmeztetéssel akarná Isten tudtunk­ra adni: mennyire helytelen, keresztyén emberhez nem méltó volt előbbi maga­tartásunk, hogy ezután együtt tudjunk érezni szenvedő, veszélyben levő bajtár­sakkal. Valóban, amikor az ember így érzi a halál közelségét, akkor döbben csak rá, hogy milyen bűnös, nyomorult féreg is s mennyire tehetetlen, semmit­érő önmagában s akkor tud csak igazán odahullani Isten elé. Kiss Jenő tart. tábori lelkész. tem igen bizonyossá vált: a halál árnyé­kának völgyében boldogan menekül Istenhez a megfáradt harcos, a bizakodó lélek. Vajha a békés élet útvesztőiből is ilyen lelkesen sietne az Űrhoz! Gerencsér József. Dunántúli leánynépíőískolás találkozó. Az 1941. tavaszi egyhónapos, 1942. ta­vaszi kéthónapos gyenesdiási, továbbá a celldömölki és farádi leánynépfőiskolák ezévi találkozójukat szept. 7—14-ig tart­ják a gyenesdiási Kapernaumban, a Ba­laton partján. Négy leánynépfőiskolai évfolyam leá­nyai jönnek össze, hogy új hittel, új erővel felkészüljenek a további hívő ma­gyar életre. A találkozó menete: Első nap: Emlékezzünk! Az egyes leánynépfőisko­lák növendékeinek emlékezése tanfolya­mukra. Beszámoló a népfőiskola utáni életből: eredményekről, kudarcokról, az Isten hűségéről. Második és harmadik nap: Csende­sedjünk el! Evangélizáció. Negyedik nap: Menjünk kirándulni! ötödik és hatodik nap: Tanuljunk to­vább! A biblia legtitokzatosabb könyve. Kunst Irén élete és munkája. Két gazda­sági előadás. Három magyar dal mély­sége. A falu árnyai. Mit kezdjek a kis poronttyal? Amit érdemes elolvasni. Hetedik nap: Készüljünk fel! Mit vár tőlem családom? gyülekezetem? falum? Kérdések — feleletek. Úrvacsoravétel. Tudnivalók: Megérkezés Alsógyenes állomásra (Tapolca—Keszthely közötti vasútvonalon) szept. 6-án, szerdán. Visz- szaindulás szept. 14-én, csütörtökön reg­gel. Az ellátás a találkozó első napján, 7-én, csütörtökön reggel kezdődik s következő csütörtökön reggel fejeződik be. Az egészhetes találkozóra kivétele­sen kedvezményes díjat tudtunk biztosí­tani Kapernaum vezetőségének jóvoltá­ból: mindent beleszámítva, 30 pengőbe kerül fejenkint. Ezt az összeget a hely­színen kell befizetni. Ezenkívül a jelent­kezéskor külön 3 pengő jelentkezési díj küldendő, amelyet lehet beküldeni 30 filléres bélyegekben is. Felszerelés: lepe­dő, nagypárnahuzat vagy kispárna, bib­lia, énekeskönyv, jegyzetfüzet. Kaper­naum kivételesen takarót ad azoknak, akik egy vagy két darab mosószappant hoznak. Egyébként takaró is hozandó. Mindenki hozza magával természetben egyheti zsír-, cukor-, kenyérliszt- és főzőliszt adagját (jegyeket nem használ­hatunk). Tojást napi áron beszámítunk az ellátási díjba. Gyenesdiás légiveszély tekintetében eddig teljesen csendes, nyugodt helynek bizonyult. Légiharc sem játszódott le fölötte. Jelentkezni lehet aug. 30-ig a köv. címen: Veöreös Imréné, Gyenesdiás, Zala megye. Kelemen Mária leánynépfőiskolásunk- nak küldött körlevelek visszajöttek, mert „ismeretlen helyre“ költözött. Ez úton Hívjuk őt is. Aki tudja címét népfőisko­lás lányaink közül, írjon neki! Isten tegye lehetővé a mai nehéz időkben különösen szükséges elcsendese- dést és erőgyűjtést. veöreös /mre tábori lelkész. Honvétleinlc öxenneJí. Horváth Lajos honvéd a B. 795. tábori számról üzeni feleségének és kis család­jának Budapestre, szüleinek és testvérei­nek, Kövecseséknek, az Ifjúsági Egyesü­let tagjainak, a lelkész uraknak és a Harangszó összes olvasóinak Győrbe, Dvorzsák Istvánéknak Dunakeszire: jól van, egészséges, több postát vár, rádión üzent, csomagot még nem kapott május óta. Büki Jenő honvéd K. 384. tábori számról üzen Szakonyba feleségének, kisfiának, szüleinek és összes hozzátar­tozóinak, hogy tábori száma megválto­zott, máskülönben jól van és egészséges, ne aggódjanak miatta. Pintér Jenő tizedes L. 637. tábori számról üzen Nemescsóra szüleinek, test­véreinek és az összes rokonságnak: na­gyon jól van, ne aggódjanak; a Nőegy­letnek köszöni a Harangszót: Horváth Miklós honvéd C. 545. tábori számról üzen szüleinek, testvérének és a KIÉ egyesületi tagoknak Rábaszent- andrásra: jól van, ne aggódjanak, leve­lüket várja. Banai Gyula tizedes a Z. 234. tábori számról üzen Homokbödögére szüleinek, testvéreinek és mindazoknak, kik imád­kozó szívvel gondolnak rá: Hála Isten­nek, élek jó egészségben. Sok levelet írjanak. A keleti harcok színhelye. Egy ezredlelkész naplójából.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom