Harangszó, 1944
1944-07-23 / 30. szám
136HARANGSZé 1944. július 23. meg, hogy van élet a halálon túl. Isten igazságos. Az Ő feltétlen isteni igazságszolgáltatásából kő- vetkezik, hogy akik itt a földi életben méltatlanul szenvedtek és idő előtt elköltöztek, örökkévaló életet vesznek jutalmul Annak kezéből, Akié a menny és a föld, a halál és az élet. Mind jó, amit Isten tészen, Szent az Ö akaratja. E hit hív gyámolom lészen S szivemet megnyugtatja. Van Istenem, bár ellenem Támadjon veszély s halál, Felfegyverkezve talál. Kér. énekeskönyv 376, 1. v. Például szolgáidat. ..! A soproni felső evangélikus egyházmegye Gyámintézete a július 9-én tartott közgyűlésén azt határozta, hogy a szabad rendelkezésére álló összeget, 520 P-t nem osztja szét saját hatáskörében, hanem a Gusztáv Adolf Gyámintézet elnökségének bocsátja rendelkezésére, hogy azt egy rászoruló bombakárosult gyülekezetnek, vagy egyházi intézménynek támogatására fordítsa. Ennek az egyházmegyei Gyámintézetnek az eljárása például szolgálhat az egyes helyi, egyház- megyei és egyházkerületi Gyám-, intézeteknek. Megnyugvás. Világi fények elalusznak És elhalkul a földi lárma Előttem is egyszer. Talán holnap, De ha akarod, Uram, már ma. Vége szakad a földi útnak, Amelyen eddig vándoroltam, S egy határkőre odaír jók Az ítélétemet, Hogy: voltam. ' Uram, az utat nem sajnálom, Lármától, fénytől könnyen válók; A kövön túl a fényed látom S nálad örök csendet találok. Vathy Elek. A Gusztáv /Idolt Egylet lipcsei dázu látható képünkön. Ezt a szép, hatalmas székhazat ellenséges bombatámadás teljesen rombadöntötte. Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézetünk múlt évi Beszámolóiénak címlapján is látható ez a kép s a Beszámoló élén az egyetemes és kerületi gyám- intézeti elnökeink szívhez szóló felhívása: „Jertek, építsük meg!“ Meleg, buzdító szavak az őszinte részvétnek, együttérzésnek kifejezésére. Napokban érkezett a köszönő levél ezért az együttérzésért a Gusztáv Adolf Egylet németországi vezetőségétől, melyet alább közlünk: Gusztáv Adolf Egylet Lipcse-W. 31. 1944 jún. 28. Elnök ^ GIMILe 46252. 2185. sz. Ziermann esperes, kormányfőtanácsos úrnak, Sopron. Igen tisztelt Kormányfőtanácsos Ür! Mélyen meghatott bennünket, hogy a G. A. Gyámintézet múlt évi Beszámolóiának címlapián, sajnos, már teljesen romokban heverő, szép székhazunk képét megpillanthattuk és ' a Beszámoló élére állított, meleg szavakat olvashattuk: „Jertek, építsük meg!...“ Ezért a nagy részvétért őszinte köszönetét mondunk Önnek és a Beszámoló aláíróinak s tovább, az egész, velünk testvéri kapcsolatban élő Gyámintézetnek. Isten kezében van a népek és országaik sorsa éppúgy, mint az egyházaké és intézményeiké. Kérjük Istent, hogy ne vonja meg jóságát és kőnyörületét nemzeteinktől és evangélikus egyházunktól szerte e világon, hanem segítsen és erőNyugodtan merem megkockáztatni azt az állítást, hogy lapunk nagyszámú olvasói között kevesen vannak, akik meg tudnák mondani, hogy mi is az a kék- kereszt-munka? Azt még csak tudják, hogy mi a vöröskereszt, vagy zöld kereszt, — de a kékkereszt-munka a mi magyar népünk körében nem ismeretes. Jónak látjuk azért, hogy egyet s mást elmondjunk róla, — hátha akadnak lapunk olvasói között is olyanok, akik be- állanak a kékkereszt munkásai közé? Mi is hát a kékkereszt-munka? Röviden így felelhetünk reá: ez a mentő szeretet-munkának az az ága, amely az iszákosokat, a részegeseket akarja megmenteni s megtartani a család s ezzel együtt az egyház és nemzet számára. Jól jegyezzük meg azért mindjárt itt a legelején, hogy a kékkereszt-munka nem azonosítható az ú. n. alkoholellenes munkával, mert a kékkereszt-munka magásítsen bennünket e mai napok kísértéseiben, hogy Igéjéhez s akaratához töretlen hűséggel ragaszkodjunk. Hittestvéri üdvözlettel: a Gusztáv Adolf Egylet Központi Választmánya, val az alkoholkérdéssel csak úgy másodsorban foglalkozik, feladata az alkohol által veszélyeztetett emberre, az iszákos vagy részeg emberre vonatkozik. Lényege szerint tehát mentő munka s mint ilyen, oda tartozik az egyházi belmisz- sziói munka körébe, így hát feladata ez magának az egyháznak. Azt ugyanis seriki sem állíthatja, hogy az iszákosságnak faluvároson egyaránt ne Volnának áldozatai. E sorok olvasói is egészen bizonyosan gondolnak a már eddig elmondottak hatása alatt is falujoknak vagy városuknak egy-egy olyan szerencsétlen egyénére vagy családjára, amelynek életét nemcsak gazdasági, de minden vonatkozásban az iszá- kosság tette tönkre. Az ilyen szomorú esetekben az emberek meg szokták állapítani, hogy: ez se jutott volna ennyire, nem ment volna tönkre, nem lenne koldus a családja, — ha nem itta volna el a vagyonát, 'egészségét, becsületét... De amikor megállapítjuk, hogy falun s városon egyaránt vannak ilyen szerencsétlenek, arról már kevésbbé szólhatunk, hogy ezeknek a megmentésére ilyen vagy olyan mentő munka indult volna meg! Ha tűz üt ki valahol, ha árvíz pusztít valamely vidéken, ha bombák döntenek romba épületeket vagy városnegyedeket, — mindjárt megindul a mentés munkája. Csak egy esetben maradunk érzéketlenek s tétlenek: akkor, ha valaki iszákosság által tékozolja el egészségét, vagyonát, egyéni és családi boldogságát. Sőt, — nemcsak, hogy nem segítünk rajta, de egyenesen szórakozik a mai társadalom is a berúgott emberen. Kévés olyan magyar mozidarab van, amely egy-egy részeges embert ne szerepeltetne a közönség szórakoztatására, nem kevés az olyan színdarabok száma sem, amelyekben a komikus elemet szintén egy-egy berúgott vagy részeges alak által érvényesíti a szerző, s ne tudnánk arról, hogy a rádió is ezen a sínen halad, amint ezt a „Mester-utcai“ berúgott ember szerepeltetése és sok úgynevezett „kedélyes“ esetnek a közvetítése is bizonyítja. S mit teszünk ezekkel szemben? Egyszerűen semmit. Hallgatunk. S ha valaki mégis szóba meri hozni ezt a kérdést, akikor az illetőt megvádoljuk azzal, hogy D. Erich Heinzelmann s. k., Elnök. . \ Néhány szó a kékkereszt-mimkárői Az ember felejt. Elbeszélés. írta: Dr. Schütt Gyula. Ketten vannak a bunkerban. Az egyik fényképet nézeget, a másik mélyen valami könyv fölé hajol. Érdekes lehet. Szinte belefúrja magát. Közben felragyog az arca, mintha villanyfény gyulladna ki lelkében, mi átvilágítja belülről. — Jó könyved van pajtás — mondja Péter, miközben gyengéden valami ko« pott levéltárcafélébe teszi fényképét. — Jó. A legjobbjcönyv — felel Pál röviden. Nem zavartatja magát.- Kíváncsi vagyok s ha kiolvastad, add nekem. — Soha nem lehet ezt kiolvasni. Mindig olvasom s nem jutok a végére. — Izgalmas lehet. — Nagyon.' — Szerelmes? Gyilkosság is van benne egy csomó. Mi? De kíváncsi vagyok. — Hát bizony nagy szerelemről ir és gyilkosságról is van benne szó. Megírja, mily nagyon szerette Isten ezt a bűnös világot- Oly annyira, hogy egyszülött Fiát adta nekünk s az ember megölte. Megölte Krisztust, az Istenét. A világ Ieghitványabb gyilkossága volt ez. Péter csalódottan félrefordítja fejét, köhög. Ügy tesz, mintha nem értené. Legszívesebben felnevePne, de a veszély ott kotorász kívülről a bunker ajtaján s ez letompítja ebbeli ingereit. Pált azonban pajtásának ez a viselkedése egyáltalán nem feszélyezi s beszél tovább. Kiben már egyszer gyökeret vert az ige, abból előbuggyan, akár az akna gyújtó- szegén is álljon a lába. — Tudod pajtás, vasárnap van s éppen most szólnak otthon a harangok. Isten házába hívnak. S a falu megy. Szinte látom, mint tipeg fekete ruhájában öreg özvegy édesanyám a templom felé. Megy a kis fiam is feleségem kezén. Mennek imádkozni. Ilyenkor aztán én is imádkozom, ök otthon, s én itt. 'így találkozunk. Fent a jó Istennél. Péter még nagyobbakat köhög. Szeretne zajt csapni, hogy ne hallja ezt az embert. Kellemetlen neki, miket mond. Nem ismer rá. Falubeliek, de egészen más, mint otthon. Vádol, sérteget. Bár egyetlen szóval sem érinti személyét, mégis bosszantja. Különös, de valahogy így érzi. — Ott ugyan alig találkoztok pajtás — ftiondja —, gyerekmese az egész. Nem férfinak való. Pál szeme meg se rebben. Nyugodt, s jóságos pillantásával végig simogatja bunkertársát. Majd halkan szól: — Igazad van Péter, mese ez, gyönyörű gyermekmese, de igaz, és hogy megértsük, gyermekké kell lennünk. Én már vagy három hónapja lakom ezt a kis erődöt és ráértem, hogy gyermekké legyek. Otthon én is férfi voltam. Erős, kemény, nagyhangú férfi, ki nyelve hegyén hoíjdta erejét, vakmerőségét. Templom se kellett. Férfi voltam. Otthon a férfiak vannak. Az erős férfiak, kik a szívükben, a szájukban hordják a jövőt, s karjuk kemény izmaiban. Te is még ilyen férfi vagy-. Még csak tegnap este értél ide ki az élre, és még nem volt időd hozzá, hogy gyerekké legyél. Én hála Isten már az vagyok. Hívő, gyöngé gyerek, kiben az istenhit, és az örökkévalóságról szól mesék tartják a lelket, ki mennyei édesatyjának a kezébe kapaszkodik, s nem engedi el, ha két kézzel 'kell is verekednie. Idővel Péter, te is ilyen leszel itt. Nem férfiakra van itt szükség pajtás, kik izmaikat tapogatják,. ha túlról felmorajlik a gépmadarak raja, de Istenbe gyökerező hitre. Odaadó gyermeki hitre. Péter értetlenül nézett, hol Pálra, hol a levegőbe. Az ördög nevetésre ingerelte belülről, de kívülről a küszöbön kotorászott a veszély. — Katonák kellenek itt — kiáltja hetykén. E pillanatban valaki lassan kinyitja az ajtót, s beszól: — Támad az orosz. Péter felugrik. Fejébe szalad a vér, csak úgy lángol a homloka. Forog-pö- rög. Puskáját keresi. Kapkod ide-oda, de semmit nem talál. Majd lábába süly- lyed a vére. Alig bírja magát. Mint az ólom, olyan nehéz a teste. Elsápadt. Már hallatszik a moraj. Pál nyugodt. Rárakja Péterre, mire szüksége van, s meghúzza magán a derékszíjjat. Ránt egyet köpönyegén, s kézbe veszi a puskáját. Megáll és az ég leié néz. Egy pillanatig, csak annyit mond: Jézus nevében és kilép. Keményen, határozottan, mintha minlennápi munkahelyére igyekezne. Péter megy utána. Törli a homlokát, kiveri a víz. Bámulja Pál nyugalmát. Úgy megy előtte, mint valami acéléin, bér, kinek motor hajtja belülről mozgását. Hátuk mögött gránátok csapódnak a földbe, s egyre közelebb. Valahányszor egy levág, Péter nagyot ugrik, s végig tapogatja magát. Pál mintha nem is hallaná. Meggyorsítja lépteit, hogy elérje az első vonalat. Péter utána. Alig helyezkednek el, s vagy húsz repülőgép kavarog a fejük fölött. Hull a bomba s okádja magából a halált. Majd alábuknak, szinte fejüket súrolják. Észbontó kattogás. Füst, undorító szag, vér, hör- gés. Egy szó kavarog a levegőben: Isten ... És elölről jön hömpölyögve az orosz. .Mint az érett gabona hullanak a gépfegyver kaszája előtt, de jönnek. Rettentő kiáltozások. Lárma. Recsegnek a puskaagyak és sikonganak az egy- másbasikió tőrök. Nyögések. Pusztulás őrülete vijjog a hó fölött. Péter nem tudta, hogy került ép bőr- rel ebből a pokolból. Félóráig tartott, míg Pál lelket vert beléje. Megtudta aztán, hogy felfogták a támadást. Péter Csak lógatta fejét, nem mert Pál sze. mébe nézni. Tábori lapot kért tőle, meg ceruzát. S Pál adott neki. Készen volt nála, mintha csak tudta volna, hogy szükség lesz rá. Péter írt. „Drága feleségem! Tudatom, hogy jól vagyok. Az idő nem jó. Szeles és nagy viharok járnak erre. Harangszót itt nem hallani, és én úgy szeretném hallani. Menjetek a templomba és imádkozzatok. A gyereket is vidd. A gyerek imáját inkább meghallgatja az Isten. Ha a jó Isten még egyszer hazasegít, mindig ott leszek a templomban. De mindig. Vasárnap és ünnepnap. Imádkozzatok. Csókol: édesatyátok. Ámen.“ Péter elol^sta a lapot s megjegyzi: — Péter kezdesz gyerekké lenni, s jó úton vagy ahhoz, hogy erős légy. Elővették a bibliát és belemélyedtek. Isten hazasegítette mindkettőt. Nagy volt otthon az öröm, s lelkűk ujjongva adózott hálával Istennek nagy irgalmáért. Minden ünnepnap ott találta őket a templomban. Zúgott ajkukról az ének, s szállt lelkűkből az ima. Az idő azonban múlt, s mintha kifogyott volna belőlük a hála. El-elmaradoztak. Mindig akadt más dolguk, s egyre ritkábban mutatkoztak a templomban. De hangosabbak lettek kint az életbei^ az utcán. Csodákat tudtak mesélni a frontról. Megint férfiak lettek. Erős férfiak, kik a tettek előtt izmaikat tapogatják. A templom belsejét már csak nagyűnnep- kor látják, s olyankor is előkelő közöny, leereszkedő fölény terpeszkedik arcukon. Egy alkalommal összetalálkoztak kint a határban, s beszédbe elegyedtek. Maguk között voltak s Pál Péter fülébe súgja: — Alapjába véve azért hitvány emberek vagyunk. Péter visszasúgja, mint valami sikerült viccet: — A jó még, hogy mások nem tudnak róla. Pál ránéz s keserű mosollyal mondja: — Sajnos Péter, az Isten is tudja. ■; \ ' :
