Harangszó, 1944
1944-07-16 / 29. szám
132 HA RANG SZ Ó 1944. július 16. A levenieleány-intézmény, mint a család erősítése. Vitéz Béldy Alajos vezérezredes mondta Abonyban: A magyar ifjúság eltökélt szándéka, hogy a családot minden tekintetben erősíti és visszahelyezi arra a posztra, amelyről évszázadokon át a magyar nagyasszonyok vezették a családot, amelyből a magyar hősök születtek. Ezért hívtuk életre a leventeleány intézményt is, mert ez semmi más, mint előkészítő iskola, hogy a magyar leány valamikor a családi élet vezetője legyen, de értsen is hozzá. Ezért tartom fontosnak a leventeleány intézményt. Meg vagyok győződve, hogy a leventeleányok nem fegyverrel és karddal, de szívvel és mosollyal fognak harcolni. Ma súlyos időket élünk. Minden férfi annyit ér, amennyit a veszély órájában mutat. Fel a fejjel, mosolygó arccal nézzetek szembe a veszélyekkel! 138 év után meghallgatott imádság volt a munkácsi lelkészbeiktatás Péter- Pál napján. Munkácson 1806-ban jegyeztek fel először evangélikus neveket s akkor szállt fel először a fohászkodás, mely hívő álmaiban templomot, pa- rochiát, lelkészt látott. Lassan nőtt a munkácsi evangélikusság száma és szerveződött rendezett szórvánnyá, majd fiijává. Temploma már magában is bizonyság egy kicsiny magyar gyülekezetnek a cseh megszállás alatti hitéről. Isten pedig megengedte, hogy most, a háború alatt rohamosan fejlődjék, önálló lelkészt kap, akinek munkaterülete három vármegyére terjed. Paróchia és gyülekezeti terem épül a csodával határos módon s most 12.000 négyzet km területű Szórványával Kárpátaljai missziói egyházközségként anyásul s megválasztja első lelkészét: Józsa Mártont. Ez a fejlődés s ezek a tények önmagukban tesznek bizonyságot Arról, aki imádságot meghallgató Ür s aki nem engedi, hogy hiába szállt légyen 138 év alatt annyi imádság hozzá. Íme háborús időben biztos kézzel erősítette meg keleti végvárát. A szórványevangélikusság biztató Ura Ö. 800 szórványléleknek épített otthont s erősítette meg gondozóját. Mindezért azon a napon mondott kö- saönetet a munkácsi evangélikusság a lelkészbeiktató istentiszteleten, amelyen sok évtizeddel ezelőtt először volt evangélikus istentisztelet és úrvacsoraosztás Munkácson: Péter-Pál napján. A protestáns testvériségnek is csodálatos megnyilatkozása volt ez a beiktatás. Annak a református egyháznak lelkésze, amelyik hosszú évtizedeken át lelkigondozó nélkül hulló munkácsi szór- ványevangélikusságnak hóna a!4 nyúlt s amelyiknek a templomában oly sokszor vették az evang. hívek református szertartás szerint az úrvacsorát, most az egyházközség önálló életének küszöbén palástosan együtt térdelt a beiktatott új lelkésszel s az evang. hívekkel az oltár elé s vette evang. szertartás szerint az Ür testét és vérét. Ezt a protestáns testvériséget keressük mi minden szórványunkban s hisszük, hogy prot. végvárainknak ez a lelkiség hallatlan nagy erősödést jelent. Koren Emil. Mindenütt Krisztussal. szereti a szolga urát, annál inkább engedelmes. Beleolvad a szófogadásba. A szolgálatba. Nem magára, hanem urára gondol. Mellette áll. Kedvében jár. Hűséges. Ékesíti Isten tudományát. Ez a szép szolgálat. A jó szolga meg is teheti ezt, mert Krisztus rabszolgája. Mindenre van ereje Krisztusban. Mi hányszor nem engedelmeskedünk. Istenünk, ajándékozz meg minket az engedelmesség Leikével! Július 16. — Krisztussal a szolgálatban. Titus 2, 9—10. Isten akaratából mindnyájan, szolgák vagyunk. Legelső kötelességünk az engedelmesség. Engedelmeskedni nehéz. Már az első emberpár sem tudott engedelmeskedni. Ezzel a bűn lavináját indították el. Saul is inkább áldozatot hozott, a helyett, hogy engedelmeskedett volna. Isten feltétlen 'engedelmességet kíván. Krisztus* mindhalálig engedelmes volt. Minél jobban Július 1-7. — Krisztussal a sáfárkodásban. Jakab 4, 13—17. Isten akaratából sáfárok vagyunk. Sokat kaptunk tőle a sáfárkodásra. A legszegényebb is hálát adhat Istennek. Neki tartozunk számadással. S mi féktelen elbizakodottságunkban sokszor megfeledkezünk Róla. Kihagyjuk számításainkból. Az élet vásáros asztalánál gyakran hallgatunk az ördög tanácsára. Ezért történik meg, hogy csendes perceinkben is elnyomjuk Folyik a romeltakarítás. Krisztus szavát. Akiben Ő él, az Őreá Ügyel. Az alázatos és hűséges. Leborul Isten előtt s mindenről naponként ad számot. Áldozatos is. Tud jót cselekedni. Hajtja a hite. Nem vágyik érdemtelen haszonra. Hirtelen gazdagodásra. Nem fizettet meg mindent. Mindennél nagyobb jutalmat remél Krisztus érdeméért. Nem herdál el semmit. Mindent megbecsül. Tudja, hogy mindene Istené. Élete is. Istenünk adj erőt a hűséges sáfárkodásra. Július 18. — Krisztussal a háztartásban. Lukács 10, 38—42. Isten akarata kisebb-nagyobb háztartásba ágyazta az embert. Az otthon háztartása a legkisebb, de az embernek a legkedvesebb. A háztartás feje sok gondot hord a vállán. Ügyel mindenre. Beosztással él, trogy minden legyen a maga idején s mindennek meg legyen a maga ideje. Munkájában sorrendet tart. Rangsort állít fel. Az egy szükséges dolgot a legelsőnek tartja. A sok értékes között meglátja a legértékesebbet. Amikor Krisztus szól, ő hallgat. S tudja, hogy Krisztusnak naponként van mondanivalója. Isten igéje mindennapi kenyere. Nélkülözhetetlen. Életet ad. A hívő ember háztartásában Krisztus ül az asztalfőn. Ő utasít rendre. Krisztusunk térj be hozzánk! Július 19. — Krisztussal az éjszakai pjhenésben. Zsoltár 3, 6—7. A háború megszabdalja éjszakáinkat is. Megránci- gálja munkánkat. Pihenésünkbe is beleharap vicsorogva. A gyász és a fájdalom kikéri a maga porcióját. A halál madarai is megdézsmálják lecsökkenteti álmainkat. Nincs nyugtunk. Félünk. Féltjük magunkat. Családunkat. Templomunkat. Gyülekezetünket. Pedig Isten ma i> betakar az Ő gondviselésének szárnyaival. Most is támogat nappal és éjszaka. De kiderül, hogy imádságainkban még mindig nem gyűjtöttünk elég erőt. Mint a zsoltáríró Dávid. Az Ég ma is magasabb minden magasságnál. Isten ma is hatalmasabb minden hatalomnál. Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön. Krisztusunk adj. nyugalmat nekünk! Július 20. — Krisztussal a betegségben. Jakab 5, 13—16. Sok betegség nyo- morgatja az embert. Nélküle mégis szegényebb lenne a világ. A szenvedés sok mindent leleplez. Leleplezi a testi erejében elbizakodott embernek gyengeségét. A gőgös tudós kicsinységét. Alázatossá és bűnbánóvá tesz. Imádkozóvá nevel. Megtanít másokért is imádkozni. Nagy megismerésre vezet. Megismerjük az egyetlen orvosságot és az egyetlen Orvost. Amikor ember már nem tud segíteni, Isten még mindent megtehet értünk. Közelebb visz az emberhez. Összefűz Krisztussal, akivel szenvedni gyógyulást jelent. Az ő szenvedése hoz nekünk bűnbocsánatot. Ő emel ki legnagyobb betegségünkből, a' bűnből. Krisztusunk ülj betegágyunk mellé! Nemes fény. Nem kívánatos manapság az utazás. Nem kívánja az embernek sem teste, sem lelke. Mégis épp elég az utas. Ki hivatalosan jár, ki meg magánügyben. A magánügy pedig a család. Fiúk sietnek szüleikhez, szülőik keresik gyermeküket. Nem érzi az ember a fáradságot, ha utána családi körben lehet. Ilyen családi találkozóra hívta össze egyházmegyénk lelkészeit és tanítóit püspök urunk. „Valahol“ Miskolc mellett gyülekeztünk össze két napra az ige köré. Énekeltünk, imádkoztunk s" igét hallgattunk. Milyen jó is így együtt lenni. S milyen jó meghallgatni a családfőt, ahogy két napon át fáradhatatlanul és szakadatlanul tanít. Többek között azt kérdezzük, miért engedi Isten a' gonoszságot elhatalmasodni? Miért engedi, hogy kisgyermekek kezének vérző csonkja, gyilkos hordák pusztító lendülete, rombadőlt templomok és milliónyi jaj legyen ezen a földön az Ö dicsőségének szembeszökő vádolója? Miért nem parancsol győzelmet övéinek s csendességet a dühödt elemeknek? Válaszként egy igét kapunk: „Olyan az Isten,*mint az ötvösnek tüze és a ruhamosóknak lúgja. És ül, mint ötvös, vagy ezüst-tisztogató és megtisztítja Lévi fiait és fényessé. teszi őket, mint aa aranyat és ezüstöt.“ (Malakiás 3, 2—3.) Olyan a mai világ, mint valami óriás kráternek tölcsére. Az Isten pedig ott ül a világégéstől izzó katlan mellett • s nézi, hogy fövünk és fortyogunk benne ' minden gonoszságunkkal, lázadásunkkal és hűtlenségünkkel. Ügy ül ott, mint az ötvösmester üstje mellett. Az ötvösmester addig vigyázza az égést, míg a salakba ágyazott nemes fém kiolvad. Abban a pillanatban, amikor először csillan meg a tiszta ezüst és d színarany — szakkifejezéssel ezt „Silberblick — nemes fénynek“ hívják — megszünteti a hevítést és üstje alól szétszórja a zsarátnokot. Isten erre a pillanatra vár. Ura ó most is a tomboló viharnak és zúgó vésznek. Amikor lelkűnkben megcsillan az ö képe és hasonlatossága, akkor szétszórja csodatévő szavával felettünk a felhőket és alattunk a tüzet. * Vallásos estén is szólt püspök urunk. Megtudtuk itt, hogy ő a vendéglátó gyülekezetnek — [fályafutása első állomásaként — lelkipásztora volt. Megváltozott azóta a gyülekezet is a lelkipásztor is. A gyülekezetből sokan elhúnytak és új nemzedék cseperedett fel. Az akkor ifjú lelkipásztor haja pedig már teleszőve az évek ezüstjével. A vallásos est után a templom kapujában szemléletesen is- láthattuk a „nemes fényt“. Közrefogta a gyülekezet egykori lelkipásztorát. Mindenki beszélt, mindenki kérdezett, mindenki vallott. Huszonhét esztendő tüze és emésztődése után — mint a hárfa hangja — lágy hangzatba olvadt az elszakí- tottság és a próbák ideje után az örvendezés, a szeretet. Nincs benne szégyellő való: a- mi szemünkbe is könny szökött. s«: — Bácsi! Bácsi! — szólongatott valaki. Künn jártam a város határában. Épp a domboldalról ereszkedtem alá. Két oldalt rácsos kapuk mögött sűrű cserjés kertek. Keresgélnem kellett egy ideig, míg ráakadtam a hangforrásra. Az egyik kapu aljába — minden valószínűség szerint az ő mozgási szabadságának korlátozására —■ alkalmazott vaslemezen gyarló kis jószág kapaszkodott. Alig két esztendős. Szőke haja a homlokába kunkorodik. Kék szeme hamisan csillog. — Igen! — álltam meg mosolyogva, — Akarsz valamit? Kis öklével két szomszédos rácsba fogózott erre s megrázta. Gondoltam: szabadulni akar. Ügy látszik, hogy fiú. Különben erre vallott az is, hogy nem ragadt ált rá mosolyom és szilárdam állta a tekintetem. Egy ideig még szeretettel nézegettem, azután vállat vontam. A magam részéről befejezettnek vettem az ügyet s nekilendültem ajejtős úton. De a kicsi ugyanebben a pillanatban ismét megszólalt. — Bácsi! Bácsi! — majdnem kihívóan csengett a hangja. — Na, mi az? — fordultam meg. De az én kis pajtásom eltűnt. Azaz mégsem. Ahogy végigsiklott tekintetem a domboldalon, ott annál a rácsoskapunál, a vaslemez . felett, árulkodón libegett egy rózsaszínű pántlika pillangó szárnya. Csodálatos, hogy ezt eddig észre nem vettem. Ä Ügy tettem, mintha tovább mennék s hirtelen visszaléptem. Jól számítottam: magasba szökött a pántlika (már amilyen magasra szökhetett). Alatta röpdös- nek a szőke fürtök s a kicsi nagy hamisan kiáltozza utánam újra: — Bácsi! Bácsi! ,HJ a pántlika még meg nem győzött volna, ebből a játékos modorból rá kellett jönnöm, hogy a fiúcska tulajdonképen kislány. Mégpedig olyan kislány, akinek pillanatnyilag éppen abban telik a kedve, hogy velem játsszék Történetesen megint lebukott a vaslemez mögé. Ámbár tetszett, hogy így rámmerészkedett (ami újabb bizonyíték leányvolta mellett) fölhasználtam a kedvező alkalmat és sietve igyekeztem kifelé játszi kedvének hatósugarából. Meg is nyugodtam. Hallottam ugyan még elmosódottan puhácska hangját, de vissza már nem fordultam. Elvégre az ilyen élelmes, csillogószemű kis jószágnak akad játszótársa (mégpedig hozzávaló) épp elég. Gondoskodik az Isten róla. Gondoskodik Ö mindenről. Amíg ilyen új emberpalánták, ilyen víg, ősi játékot mindig új kedvvel játszó embercsemeték vannak, amíg betelik a kedvük, addig nincs az a háború, mely az életet megállíthatná. Nincs! * Legfeljebb megváltozik az élet. S az háború nélkül is változik. Hol jobbra, hol balra. S az ember közben folyton panaszkodik. Hallom én ezt itt is, ott is. így jártam a minap is, hadviselésünk harmadik évének vége felé, az esős, júniusi ég alatt városunk második határában, ahol a szántóföldek helyén buja veteményeskertek tenyésznek. Az egyik táblán kapával kezében középkorú asz- szony hajladozik. Homlokára a hűvös időben is kiül a verejték. Mozgásán látszik, hogy fáj a dereka, Közelében két pici gyerek kuporog. Az övéi lehetnek, mert időmként nagy melegen veti rájuk a szemét. ^ Még egyvonalba sem jutok vele. amikor gyorsléptű előz meg. Rászól a másikra és áldást kíván munkájára. Szóból szó kerekedik s én pillanatok alatt mindent megtudok a kapás asszonyról. Megtudom, hogy a gyerekek a szeme fénye, hogy az ura katona és egymaga műveli a földet, hogy sok a törődés itt is, meg a házuk tájékán is. — Nagy baj ez, nagy! — forgatja szemét a másik. — Én nem panaszkodom! — feleli a kapás asszony — Isten ellen való káromlás lenne, ha nem volnék megelégedett! — Ügy4 Ügy! — hagyja rá a másik. — Csak egészséget adjon az Isten, én nem panaszkodom! — megmozdul kezében újra a kapa és a másik megy. Itt igazán nincs több tárgyalni való. * A hallottak után mennék most már én is, de valami suhanc nő ki előttem
