Harangszó, 1944
1944-05-28 / 22. szám
98. HARANG SZÓ „Ma Tnittden magyar összefogására van szükség“ — mondotta sárospataki programbeszédében vitéz Rátz Jenő helyettes miniszterelnök. — Az a magyar, aki ezekben a súlyos napokban, amikor élet-halálról van szó, nem találja meg a másik magyar kezét, árulója a magyarságnak. Csak összefogott erővel és igen kemény munkával tudunk helyt- állani a nagy erőpróbában.“ Véres valóság és könyörtelen igazság, amit Magyarország helyettes miniszterelnöke mond, mert hiszen a határoktól nem messze itt áll a bolsevista ellenség, amely nem egyik, vagy másik társadalmi osztályt? nem egyik vagy másik politikai erőcsoportot, hanem az egész magyarságot akarja megsemmisíteni. A veszedelemmel szemben össze kell fogni, egységet kell teremteni. És ezt az egységet meg lehet teremteni. Hirdethetnénk-e ezt nagyobb reménységgel máskor, mint éppen pünkösdkor, annak a Léleknek kitöltésekor, aki igazi lelki egységet tud teremteni. Isten Szentlelke előtt kell a szívek kapuit kinyitni, Szentlélekért kell ma minden magyarnak imádkozni: Jövel Szentlélek Úristen . ..! Rkszté ügyeleíes voltam az éjszaka. Nem valami előkelő beosztásban, nem ezrek életére vigyáztam, hogy a rádión leadott jelentésre megszólaltassam a szirénákat. Csupán az volt a fel- 'adatom, hogy kicsi utcánk néhány házában felriasszam azokat, akiket ném ébreszt fel az esetleg megszólaló sziréna riasztó hangja. Az óra már éjfélnél jóval többet mutatott s az éjszaka csendjét mind ritkábban zavarta a rádió bemondója, jelezve, hogy hazánk melyik területe felett haladnak el a halált osztó, vagy legalább is idegizgalmat okozó gépék. Majd felhangzott a műsorkezdő jel, de alig hallhattam egy keveset az este elmaradt hírekből, már ismét jelezték, hogy ellenséges repülőgépek vannak hazánk felett. Elgondolkoztam. Amikor még nem találta fel az ember a repülőgépet, a légi aknát és a rádiót, már akkor is hasonló volt Mz ember ellen intézett támadás és a támadá# ellen való védekezés is. Az ős ellenség rendszerint akkor támad, amikor az emberek alszanak. A lelki álomba merült ember esik a legkönnyebben bűnbe. Isten azonban minden időben gondoskodott riasztó ügyeletesekről, akik fel rázzák álomba merült társaikat, hogy védekezhessenek a támadás ellen. Az egyház hivatalos riasztószolgálatát, a lelkek ébresztését a lelkipásztoroknak kel! elvégezni az Igével. De minden keresztyén emberre bíz az Isten ki- sebb-nagyobb csoportokat, talán a baráti, vagy a családi körét. A reánkbízottak esetleges elalvásáért, kárhozatra jutásáért lelkipásztorok és gyülekezeti tagok, barátok és rokonok egyformán felelősek vagyunk. Micsoda felelősség, mekkora teher!? Magunkban el sem tudnánk hordozni. Szinte megdöbbentett ez a felfedezés és kétségbe ejtett volna, ha nem juttatja Isten eszembe pünkösd közeledését, mely Szentleiket kínál mindazoknak, akik hittel könyörögnek: „Jövel Szentlélek Úristen. Kedves Ügyeletestársam, könyörögjünk azért, hogy riasztószolgálatunkat betölthessük, könyörögjünk a magunk és a reánkbízottak lelki ébredéséért, hitéért, könyörögjünk Szentlélekért! Jávor Pál. Pünkösd előtti hétett Budapesten nagy. evangéliumunegM. mozdulás történt'. A napilapok nagy evangélizációs had járatként emlékeztek meg róla. A főváros 32 protestáns templomában hangzott estéről-estére a tékozló fiú hatalmas példázata, hogy vele Isten Szentlelke a szíveket megzörgesse és az embereket Istenhez térítse. Sokat jelent ez a lelki megmozdulás. éppen ma, ezekben a nehéz napokban, mikor félelem és aggodalom, bizonytalanság és kétség közt hányódik az ember lelke. Most kell meglátni, Istentől eltávolodva milyen mélyre süllyedhet az ember, Istenhez vissza kell térni, Isten kész megbocsátani s minden értelmet felül hal adó szeretetével új életet adni. Szentleikét is azért adja, hogy életünket újjáteremtse általa. Bár minél többen mozdulnának Isten felé a hívó szóra s tárnák fel a szívkapukat az előtt, Aki sebesen zúgó szélnek zendülésére1 jön, hogy új életet adjon! 1944. május Í6. Ez is a Szentlélek munkája! Naponként megfordulok közöttük. Elnézem, tekintetemmel megsimogatom őket. Ezek a mi kis hadiárváink. Itt, győri árvaházunkban nevelkednek. Tudom, lélekutakon közétről-távolról mások is megkeresik őket. özvegy édesanyák gondolatai ideszállnak, mellettük őrködnek.' Mikor reggel ébrednek, vagy lefekvéskor imádkoznak, sok-sok szeretet öleli körül őket. Látogatóban. Ellátogat hozzájuk sok ismeretlen hittestvér, aki az elesett apa áldozatáért az árván maradt gyermekek nevelésében vállalt áldozatot. Valahányszor adomány érkezik részükre, pedig naponként érkezik, mindig ilyen látogatás történik. Mikor egy-egy befutó csekkszelvényt nézek, erre gondolok: látogatóba jött árváinkhoz egy-egy hittestvér szeretete. Hogyan ébredt ez a szeretet? Isten pünkösdi Lelke ébresztette. Mikor kint a fronton kiesett a fegyver a hős édesapa kezéből és itthon árván maradtak drága kis magyar gyermekek, Jézus vigasztaló szava hangzott: Nem hagylak titeket árvákpl, elküldöm a Vigasztalót. És Isten Szentlelke zúgni kezdett a magyar szívek mezőségén és árvák sorsáért felelősségre, szeretetre ébredtek a lelkek. Pesten külön hadiárva- ház nyílt a hadiárvák számára, Győrött- kitárultak előttük diakonissza anyaházunk árvaházának a kapui, megmozdult a Harangszó nagy olvasótábora, meg- 'nyiitak a szívek s elindult gondviselő útjára a segítő krisztusi szeretet. Hogy ezt naponként érezheti, hogy melegében •sütkérezhet árva kis lelkűk, ez is a Lélek munkája. Pünkösdkor megköszönjük ezt Istennek. A mi hadiárváink. A múlt évben hatan voltak. Öt egész éven át, egy csak időlegesen. Mindegyik fiú. Egy pillanatra bemutatom őket, hogy megismerjék olvasóink. Egyik «ár- középiskolás, ő a legnagyobb, Kovács Sándor kisbaboti születésű, földmlves szülők gyermeke. A harhiadik polgárit most végezte. Tanítója hívta fel rá Fodor Kálmán győri karnagyunk figyelmét. Az ő gondoskodása folytán egy győri baráti társaság anyagi támogatásával Sanyi nekivágott a polgárinak és egy év alatt két osztály vizsgáját tette le sikerrel. Mikor hadiárvámozgalmunk megmdult, mindjárt előjegyeztük, árvaházunkba felvettük és a múlt évben már a mi fiánk volt ez a jólelkű, derék gyermek. A harmadik polgárit jeles eredménnyel «őst végezte. Ha Isten úgy akarja, tanító szeretne lenni, hogy egyházunkat szolgálja. Itt van a teljesen árva Varga Gábor, aki karácsony előtt került árvaházunk]),i. Kilencéves elemista. Apja a fronto» halt meg, édesanyját vasúti szerencsétlenségében1 vesztette el. Négyen maradtak árván. Már majdnem elkallódott a kis Gábor, mikor-lelkipásztoruk figyelő szgme észrevette s közvetlen karácsony előtt árvaházunkba Isten szeretete bementette. Egyik zalaegerszegi hittestvérünk mast írt, hogy külön akar gondoskodni róla s azt. kérdezte, hogy mire van neki leginkább szüksége? Óh, ha látta volna, hogy megcsillant a kis árva szeme, mikor ezt megmondtam neki és hogy érezte ez a jóságos arcú kis gyermek, menynyire igaz Jézus szava: Nem hagylak titeket .árvákul!... • A harmadik Horváth Lajos ötödik osztályos beledi fiú. Néha előcsillan szemében egy könnycsepp, talán az édesapját siratja. Most néhány nyári hónapra hazavitte az édesanyja. Szeptemberben újra a mi fiúnk lesz a kis Lajcsi. Egyed Gyula sokgyermekes családból való bácsai fiú. Második osztályba járt a múlt évben. Édesanyjának elég a többi Hazafelé. Irta: Sághy Jenő. A megbeszélés befejeződött. A fiatalemberek összekulcsolták kezüket, lehajtották fejüket és egyenkint hangosan imádkoztak keresetlen, gyakran töredezett szavakkal. István, bármennyire szívesen imádkozott együtt magában az ifjakkal, arra gondolt: ő pedig nem fog itt hangosan imádkozni. Sohasem csinálta még így s hátha csúfosan belesülne ... Ám közbejött valami, helyesebben valaki, aki megváltoztatta Istvánnak ezt az elhatározását és az életének is egészen új irányt szabott. Közbejött Istennek a Lelke, aki már eddig is gyúrta, formálta a legény szivét. Patai imádkozott éppen. Imádságába belefoglalta az Istvánért való könyörgést is. Krisztusban való hitet kért István szántára, hogy ebben a hitben üdvössége és békessége legyen. István szíve nagyot dobbant, amikor észrevette, hogy barátja érette kezd imádkozni. Forró vérhullám festette pirosra az arcát. Szé- gyelte magát, amiért lelkiállapotát így kiteregeti Patai az egybegyűltek előtt. Ám ez a szégyenkezés csak pár pillanatig tartott. Legyűrte valami sokkal hatalmasabb érzés, ami sajátságos keveréke volt az Isten iránt való mélységes hálának, a diadalmas örömnek, a tökéletes feszábadulásnak és a mozdítRatat- lari békességnek. Felugrani és ujjongani szeretett volna: Nincsen már semmi bajom. Isten megkegyelmezett nékem Krisztusért. Megbocsájott, bűneimből kimentett, üdvösséget adott. Ó, menynyire vak voltam, hogy ezt eddig nem láttam, mennyire' keményszívű, hogy nem hittem el! Áldott legyen az én szabadító, üdvözítő Jézusom! Nem félek már senkitől és semmitől. Nem nyugtalanít a halál sem, mert nincs hatalma rajtam. Krisztus tőle is megmentett. Mihelyt Patai befejezte könyörgését, István kezdett el imádkozni. Szíve csordultig volt, nemcsoda tehát, ha a különben szűkszavú legény most percekig imádkozott. Őszinte, lenyűgöző erejű hálaadás és dicsőítés volt egész imádsága. Amikor az összejövetel véget ért, a lelkész még beszélgetett rövid ideig az ifjakkal, azután figyelmeztetve őket a legközelebbi bibliakör idejére, visszatért irodájába. A fiatalemberek egyrésze szintén búcsúzkodott és távozott, /másik része meg csoportokba verődve beszélgetett. István odalépett az egyik csoporthoz; a fiatalemberek helyet szorítottak neki. Abban a csoportban volt Patai is, aki Istvánt meglátva így szólt: — Gyere csak ide! Éppen most mondom a fiúknak, milyen csodálatosak Isten útjai. Évek óta magadban hordoztad a nyugtalanságot, sehol sem tudtad lerakni a terhét s most éppen Budapesten, a mi körünkben szabadultál meg tőle. Nem -tévedek ugye, ha azt mondom, hogy sikerült megszabadulnod békétlenségedtől? — nézett kérdően Istvánra. — Nem tévedsz — válaszolta az. Dicsőség legyen érte az Istennek, hogy nem tévedsz. Úgy érzem magam, mint a rab, aki előtt hosszú-hosszú súlyos rabság után megnyílik börtöne ajtaja s levegőtlen, sötét, hideg Zárkájából kilép az arcát enyhén simogató tavaszi szélbe, a tavaszi nap sugárzásába. Igen-igen köszönöm neked testvér, hogy elhívtál ide. >— Ha tudnád, mennyire örülünk szabadulásodnak s mennyire örülök én is! Sokat imádkoztam érted és most ismét megerősödtem abban a hitemben, hogy nagy hatalom, drága kincs az imádság. — Én most már elmegyek haza a szállásomra, — mondotta István és elbúcsúzott a fiatalemberektől. Utoljára Patainak nyújtotta oda kezét és erősen megszorította a legény jobbját. — Isten veled testvér! Mégegyszer nagyon köszönöm hívásodat és érettem való imádságaidat is. — Isten veled! Mikor találkozunk legközelebb? Mához egy hétre itt a bibliakörben? ^ — Csak lélekben tudok itt lenni, de testben nem. — Talán olyan munkát vállaltál, ami megakadályoz az eljövetelben? — Nem. Az ok egészen más. Én holnap hazamegyek Berekbe, a falunkba és otthon is maradok. Most már tudom, hol a helyem és azt is látom: nem volt hiábavaló a pesti utam. Itt Pesten jutottam el békességre, csak nem olyan uton-módon, mint régen reméltem . . . — Szóval előreláthatólag hosszú időre válunk el. Majd imádkozunk egymásért és néha-néha levelet is váltunk. — Ügy lesz. Lidi néninek teher esett le szívéről, amikor meghallotta, hogy öccse hazamegy. Meg is mondta a legénynek: — Tudod öcsém, szerettem volna, ha itt Pesten telepedsz meg. Jólesik az embernek a rokonát közelében tudni s időnkint vele beszélgetni. Mégis úgy látom, jobb lesz neked, ha hazamégy. Neked ott a faluban van a gyökered és megsínyletted volna az átültetést. A te érdekedben örülök annak, hogy a hazamenésre adtad fejedet. De mondjad csak: -mi késztetett erre az elhatározásra? — Megláttam, Isten azt akarja, hogy hazamenjek és én engedelmeskedni akarok néki, mint ahogyan engedelmeskedtem volna akkor is, ha itt állít munkába. Másnap reggel István bement még a városba és papírba burkolt kicsi csomaggal tért vissza. Búcsűzáskor átadta a csomagot Lidi néninek. — Fogadják el ezt tőlem néném! Pénzbeli értéke nem sok, mégis többet éf, mint ez a behemót nagy épület, vagy/ az egész Budapest. A világ mindé« kincse semmiség hozzáképest. — Köszönjük szépen. Mi van benne? Nézd meg gyorsan Lacit —- adta oda a néni kisebbik fiának a zsinórral átkötött csojnagot. A fiú csodát keresve, lázas sietséggel bontotta ki a titokzatos ajándékot A fehér papír lehullott s egy vaskos könyv feketedett a fiú kezében. — ó, hiszen ez Biblia! — röppent el ajkáról a csalódott hangú megállapítás. — Azám, Biblia — mondta Lidi néni és kezébe vette a könyvet. — Olyan, mint édesapámé, csak az nagyobb vo!t és öregbetűs. Talán még most is megvan nálatok az a Biblia, Pista. — Megvan, de öregapám halála óta jóformán senki sem használta. Ha Isten is úgy akarja, ezentúl másképpen lesz. — Olvasni akarod? — Nékem van saját Bibliám, de azt szeretném, ha a régi családi Bibliát apám olvasná és a bátyám, ha megjön a harctérről. Maguknak is azért ajándékoztam néném ezt a Bibliát, hegy olvassák —- nem csak nagyünnepeken, vagy vasárnapokon, hanem minden nap, együtt az egész család. — Hát majd, ahogy az időnk engedi — válaszolta Lidi néni meggyőződés nélkül. Nem akarta öccse kedvét elrontani s azért adott ilyen diplomatikus választ. István belelátott nénje leikébe, de nem tette szóvá, amit ottan látott. Az ige itt van a családban — gondolta — s én majd imádkozom, hogy mindennapi táplálékká, az élet kenyerévé legyen számukra. Isten előtt semmi sem lehetetlen;. Ahogy engemet bizonyossá tett Krisztusban való üdvösségem felől, éppen úgy megteheti ezt a nénémék- kel is.
