Harangszó, 1944

1944-04-16 / 16. szám

72 HA RAN GS.ZÓ 1944. április 16. pet játszott a keresztény erkölcs és életfelfogás. Népünk ezeréves jelenlétét Európában fegyvereink és a kereszt fényének köszönheti. — A másik eszköz a megpróbál­tatások elviselésének megkönnyí­tésére a bajtársi szeretet. Sze­dessétek és támogassátok ‘egymást, mindenben. Hassa át lelketeket igaz szociális érzés. Szer etet eteket terjesszétek ki minden magyar testvérünkre és példaadástokkal mutassátok meg, hogy mi az igazi népi bajtársiasság országunkban is, 'mi a szövetségesi hűség. — Vegyetek példát Kormányzó Urunkról, aki saját életének min­dennapos feláldozásán kívül a leg­drágább ját is odaadta a Hazának és aki ma ebben a- vérbeborult Európában a sziklaszilárdság min­taképe. — Jól véssétek elmétekbe7 hogy a vérben-vasban vajúdó világnak rengeteg nagy problémája van. Ezek között legelső helyen áll a rend és fegyelem kérdése. Ezen áll vagy bukik az ország. Ha belső rendünket és fegyelmünket minden akadályon keresztül meg­őrizzük, akkor magyar életet ve­tünk és szebb jövőt aratunk! — Tanuljátok meg egyéni érde­keiteket százszázalékosan alávet­ni a közösség érdekének. El kell múljon minden középszerűség és széthúzás, mert nagy időkben az az átka mindennek. A halál árnyékának völgyében . .. Mai számunkban közölt képen . olvassuk ezt az igét: Ha a halál árnyékának völgyében járnék is, nem félek...! Vájjon el merjük-e mc-wdauj? A bétiáíoak félelem .nél­kül a szemébe merünk-e nézni? Könnyű elmondani, mikor távo­linak látjuk a halált. De mikor kö­zeljön, talán az ajtónk előtt áll, már kinyújtja felénk kezét, elmond­hatjuk-e: ...nem félek...?! —* Most« pedig közeljön. Nem tudjuk, melyik órában ér utol és "ragad el az életből. Gépmadarai zúgnak többször is felettünk. Budapestre már bombákat dobtak s áldozat­ként sok-sok drága életet elrabol­tak. A halál árnyékának völgyé­ben járunk... Most merjük-e mon­dani: ... nem félek ... ? Ha keresztyének vagyunk, mer­jük mondani. Elriiondhatjuk. Hús­vét után vagyunk. Élő Urunk van, aki a halál árnyékának völgyében járt már és halálával, feltámadásá­val legyőzte a halált. A halál legyő­zött ellenség lett! Krisztus a halálban előttünk járt. Most az életben is előttünk jár. Feltámadott s feltámadása után ta­nítványainak ígéretet, tett, hogy előttük megy ... Az a kérdés: Hiszed-e ezt? Isten most méri meg a nehéz, próbás események által: van-e s mekkora ebbe/az élő, halál felett diadalmas­kodó Krisztusba .vetett hited? Van-e lelki fegyverzeted? (Ef. 6:11— 17; v.). Most dől el, valóban hi> szed-e, hogy ^életben, halálban az élet és halál Ura, a feltámadott Krisztus van veled és hordoz kar­jaiban. Ezért mondhatjuk: ... nem fé­lünk ... ! De csak ezért és semmi másért! Ez viszont azt jelenti, hogy hitünkkel egészen Őrá kell támaszkodni és az ő kezét erősen meg kell fogni! Nyolcvan pengő ?... A címben foglalt összeg két mé­termázsa búzának az ára. Ha sze­rencsénk van, kapunk érte két zsák burgonyát is, amivel szűkös kenyérünket pótolni tudjuk. A mezítelen, kiterített ember is, talán kicsit feketén számítva. körülbelül nyolcvan pengőt ér. Az a negyven liter víz, egy zsák szén, másfélkiló mész, kevés ócskavas, egy doboz só, öt csomag foszfor, ammóniák, kén, mangán... össze­sen 29 elem, amit belőle fellelünk, Aalán nyolcvan pengőt ér. Ami pe­dig elégetés esetén marad belőle: három kilogramm hamu! Ez volna tehát az ember! Nyolc­van pengő árú nyersanyag! Semmi több?! Nincs is más feladatunk, mint gondoskodni arról, hogy ez a nyersanyagmennyiség mindig arányosan meg legyen bennünk? Minden rendben van bennünk, ha jól aránylik a víz a mészhez, a vas a sóhoz? Milyen komolytalannak hangzik az a felelet, amely ezekre” a kérdé­sekre igent mond! Mégis hányán gondolkodnak így' az emberről! Semmi más az, mint egy csomó anyag. Egy marék hamu. Semmi más! Legyen biztosítva a kenyér, a ruha, a cipő és akkor valójában a nyolcvan pengőt érő ember nyu­godtan hajthatja álomra á fejét. Semmi veszély nem érheti. Helytelen ez az értékelési mód! Aki így mérte meg az ember érté­két, az a 3 kg hamuhoz nem mért hozzá valamit. Például, ha anyát mért meg, nem tette a mérlegre azt a szeretetét, amellyel vállalta, hordta, majd az élet és halál mes- gyéjén szülte a gyermekét; amely- lyel még felnőtt korában is körül­vette, bűneit takargatta, hibáit szé- pítgette. Elhanyagolta megmérni annak az apának aL_küzdelmeit, amelyek feszítették izrhait, erőt adtak munkájában, hogy „azoknak otthon“ legyen tüzelőjük, kenye­rük, ruhájuk... nem mérlegelte az ifjúnak lendületét, amellyel ember akart lenni; talán orvos, aki segít a mások baján, mérnök, aki ter­vez és épít!... Mérjük meg az -embert, de he­lyesen! Mérjük ■meg az embert, de ne hamisan! ______ 7 ^kl~csak a 80 P "értéket látja az emberben, az épen csak azt mérte, ami benne az értéktelenebb! Hiszen hamis az az ítélet, amely egy anyában a külsőt nézi és az a férfi * a sokatérő, aki alatt nagyot nyög a mázsa! Madame Curie — egy lengyel asszony —, aki a rádiumot Hazafelé. Irta: Sághy Jenő. István bement az istállóba. A hűvös külső levegő után szinte jólesett az a meleg, ami az istállóba beléptekor meg- legyintette arcát. A meleg kedvéért szí­vesen elviselte az istállószagot s egy-két perc múlva már hozzászokott az orra. Baloldalt a lovak helye üres volt. A te­hernek és üszők jászluk előtt álltak: szá­raz takarmányt ropogtattak. Hátul, egy rekesztékben kisborjú dörömbölt. Az aj­tónyitás zajára az állatok lassan a be­lépő felé fordították fejüket. István meg­állt középen és nézte a barmokat. Oda- ment hozzájuk. Mindegyiknek megsimo­gatta a nyakát. Az állatok békessége­ién, sőt szemmel látható jó érzéssel tűr­ték a simogatást. A legény szive össze- aeorult. Itt kell hagynia ezeket a jám­bor jószágokat is. Ezek nem bántották öt soha.' Kérdés, hogy az emberek, ott a városban, lesznek-e majd hozzá olyan békességei érzülettel, mint ezek a bar­mok. — Mikor odaért a kisborjú re- kesztékéhez és belépett, a bolondos kis jószág nagyot ugrott örömében. Azt gon­dolta, szoptatás következik. Szembefor­dult a legénnyel, vastag, egyenes lábait széjjelvetette és érdeklődve tekintett Ist­vánra, mintha kérdezné: No mi lese már, miért nem tárod ki rekesztékem ajtaját, hogy szaladhatnék anyámhoz és szívhat­nám tőgyéből a meleg, édes tejet? Ist­ván két kezével felemelte a borjú tiszta fehér fejét és belenézett két nagy, vi­dámságtól, elevenségtől csillogó szemé­be. A borjú aeonban úgy látszik nem tudta, mi fán terem az elérzékenyülés, mert pár pillanat múlva megúnta a dol­got: türelmeUen mozdulattal elrántotta fejét a legény kezéből és ugrándozni kezdett. — Kettőnk közül neked van több eszed — mormogta a legény. —- Te nem csinálsz magadnak gondot semmiből, csak legyen mit szopnod é« legyen jó meleg az istálló. Te nem akarsz Pestre menni. Rosszul is tennéd, ha azt akar­nád. Nem láthatnád másképp a pesti ut­cát, csak valami hentesüzlet kirakatüve­gén keresztül. Visszatért a szobába. Holmiját már tegnap elkészítette s most nem tudta, mibez fogjon. Székre ült és valami ká­bító csüggedés kerítette hatalmába. A közeledő nappal józan világosságában nagy meggondolatlanságnak tűnt fel előtte távozási szándéka. Valósággal megijedt a jövőtől. Ha el nem búcsúzott volna már a fél falutól, bizony azt mondta volna édesapjának: meggondol­tam a dolgot, maradok. De az egész falu tele van távozásának hírével, bajos lenne szégyen nélkül visszamaradni. Előbb kellett volna okosabban gondol­koznia. Szorultságában Bibliája után nyúlt. Felnyitotta s olvasott belőle né­hány verset. Az olvasottak fölött rövid ideig elmélkedett, aztán imádkozott. A lelke kissé megcsendesedett. Mindegy most már — gondolta. Ráléptem a tá­vozás útjára és ezen az úton továbbha­ladok. Majd megmutatja az Isten, mitévő legyek. Gondolataiból szekérzörgés riasztotta föl. Apja megérkezett a mezőről, már le is rakta hátul a répát és most a tisztára söpört szekérrel, amelybe kast helyezett, odajárt a felső udvarba, a lakóház elé. A gyeplőt lőcsbe akasztotta és bement a szobába. — Készen vagy?.— kérdezte fiát.- — Nagy ideje készen vagyok már — válaszolt a legény. — Mehetünk ám mindjárt, csak ép­pen magamra kapok egy jobb kabátot, meg a sáros csizmámat cserélem ki az ünneplőre! Korán megérkeztek az állomásra. Jó órát vártak a vonatra. Amikon a kanya­rodóban előbukkant a mozdony, az apa odafordult a fiához: — Itt a vonat... Aztán, ha megcsa- lódol, gyere ha*»! Röviden búcsúzkodtak s a legény fel­hágott egyik harmadosztályú kocsiba. Keresztülment a kocsi elején lévő fül­kén és bement a középső nagy fülkébe. Nem sokan voltak odabent, jobbadán csak elszórtan üldögéltek a padokon az emberek-. Déltájban érkezett meg István Buda­pestre, a keleti pályaudvarra. A nép ki- özönlött a vasúti kocsikból és a kijárat felé tartott. Sietett mindenki, szinte egy­más sarkát tiporták az emberek a nagy sietségben. István elhatározta, hogy ő nem sodródik bele ebbe a tülekedő tö- . megbe. Kényelmesen ballagott csomag­jával. Lassúsága azt eredményezte, hogy a mögötte sietők kosaraikkal, táskáik­kal neki-nekiütődtek hátának és oldalá­nak. A taszítások hatása alatt meggyor­sította lépteit lés magában erősen szidta a ■ rohanó népséget. Az előcsarnokba érve, körülhordozta szemeit. Szőke Jánost kereste, de nem látta sehol. Várt, míg a tömeg eltávo­zik és ismét körülnézett. Hiába. Kiment az épület elé és ott szemlélődött jó fél­óráig — minden eredmény nélkül. El­kedvetlenedett. Talán' bizony betöltötték már az állást — gondolta magában — azért nem jelentkezik a koma. Akkor is itt kellene lennie s elmondania, mi­képpen áll a dolog. Az is lehet ám, fűzte tovább gondolatait, hogy valami igen fontos dolga akadt Jánosnak a hivatal­ban, ami miatt nem eresztették. Így le­het csakugyan. Előfordulhat az is: nem kapta még kézbe Szőke János a leve­lét... Nincs mást tenni, mint föl ke­resni komáját a munkahelyén. Odalépett a rendőrhöz és megkér­dezte tőle, miképpen juthat el ebbe és ebbe az utcába. A rendőr lapozott né­hányat egy kis színes könyvben és meg­mondotta néki, hol üljön villamosra, hol szálljon át, hányas számú villamosokon utazzék. István igyekezett eszébe vésni a villamosok számát és az átszállóhelyek neveit, azután gyorsan a villamosmegálló felé indult. Felkapaszkodott egy meg­felelő számú villamosra. A kalauz vé­kony, soványarcú fiatalember volt és na­gyon ideges. Ha valaki az utasok közül kemény hangon kifogásolt valamit, pld. a gyors indításokat, ő még keményebben torkolta le őket. Ezt a nagyvárosi élet teszi — gondolta István — itt jóformán mindenki ideges és igen könnyen mon­danak egymásnak gorombaságokat az emberek. Falun nem így van, A falusiak nehezebben indulnak fel, gorombaságok­ra, hacsak nem cselédről vagy család­tagról van szó, de súlyosabbak a követ­kezmények is. Ott nem hagynák ennyi­ben a dolgot. Ezek itt vadidegen létükre gyilkos szavakat vagdosnak egymás fe­jéhez az alatt a pár perc alatt is, míg együtt vannak, azután mindegyik zsebre - dugja a sértést és szétválnak. Másik villamosra szállt. Ott is fiatal- - ember volt a kalauz, de ez nem ideges­kedett. István csodálta, miképpen lehet valaki annyira nyugodt és udvarias, ha olyan szolgálata van, mint ennek a ka­lauznak. A villamosban állandóan jön- nek-mennek az emberek, felszállnák, ie- szállnak. Sokszor óriási zsúfoltság van s ebben a zsúfoltságban kell néki jegye­ket osztogatni, pénzt visszaadni, köz­ben a megállóhelyekre, indulásokra ügyelni,' a lépcsőkön kapaszkodókat rendre utasítani, ezer kérdésre választ adni s mindezt esztendőkön át csinálni. Igazán nem csoda, ha az ilyen munkát végző embernek tönkremennek az ide­gei; inkább az a csoda, ha épen marad­nak. Ügylátszik — futott a-legény szí­vén az őszinteség hulláma — nem a la­kóhelytől és foglalkozástól függ, van-e valakinek nyugalma, békessége, vagy nincs... ő feljött Pestre békességet sze­rezni, a pestiek meg sokan falun szeret­nék azt megtalálni, jóllehet Pesten ép- penúgy megtalálható, mint falun és fa­lun éppenúgy, mint Pesten, Ebből acél­ból: békesség és öröm kedvéért a falu­siaknak nem kellene feljönni Pestre s a pestieknek nem kellene lemenni falura. • (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom