Harangszó, 1944
1944-03-19 / 12. szám
52 HARANGSZÓ 1944. március 19. Kossuth a történelem mérlegén. Azt kellene gondolnunk, hogy Kossuth Lajost, akit a magyar nép egyik legnagyobb embereként mélyen a szívébe zárt, az egész történettudomány is ilyenként értékeli. Sajnos, az újabb történettudomány egyes képviselőiről ez nem mondható el. A Kossuthot kicsinyítő, sőt elítélő értékelésekben politikai és világnézeti-felekezeti szempontok is érvényesülnek. Kossuthnak 1848 előtt legnagyobb politikai ellenfele Széchenyi István gróf volt. Mindketten a magyar nemzet javát szolgáló reformokat kívántak. Csakhogy míg Széchenyi a bécsi kormányzattal való béke fenntartásával, lassú fejlődésben kívánta ezt megvalósítani, — Kossuth az elmulasztott idő sürgetésének engedve, még az uralkodóházzal való szembekerülés, sőt szakítás kockázatát is kész volt vállalni. E miatt Kossuthot Széchenyi %az ő nyomán egyes újabb történetírók is forradalmárnak bélyegzik. Forradalmár Kossuth csak a Magyarországot elnyomásban tartani akaró uralkodóház nézőpontjából lehet, de nem a magyar nemzet megítélése szerint. Sem az 1848-ban alkotmányosan elért és a királytól szentesített törvényeket, sem a bécsi udvartól a nemzetiségek fellázításával a magyar nemzetre rálcényszerített szabadságharcot nem lehet forradalomnak nevezni. Lehet-e magyar ember, aki a szabadságharcot szégyenlené, bár annak a túlerővel szemben csak bukás lehetett a sorsa? Legmerészebb lépése Kossuthnak kétségtelenül az 1849 áprfriT' T-ím ücb; teenijgg v íílégg-fta Habsburg-háznak a tróntól történt megfosztása. De ez már csak válasz volt arra, hogy a bécsi udvar Magyarországot feldarabolva besorozta az osztrák örökös tartományok közé s ezzel minden önállóságától megfosztotta. Kossuth ebben joggal láthatta az uralkodó- h’áznak igazi, Magyarország iránt engesztelhetetlenül ellenséges lelkületűt és szándékát. A volt bécsi udvari levéltárból az elmúlt világháború után előkerült fontos iratok nagyon sok tekintetben igazolták Kossuthot. Ha az utóbbi évtizedekben a történettudomány nagyobb figyelemmel fordul is Széchenyi István felé, — az ő nagyobbfokú méltatásának mégsem kell azzal járnia, hogy Kossuth Lajos nagyságát viszont elhomályosítsák. Széchenyit éppen Kossuth nevezte el „a legnagyobb magyar“-nak. A magyar nép viszont Kossuthot érezte és érzi mindmáig hozzá közelebb állónak, mert igazán közüle valónak, s bizonyára így lesz ez továbbra is. Kossuthnak páratlan népszerűségét nem magyarázza meg eléggé szónoki képessége-és hatása; benne a magyarság a saját egyéniségének, lelkiségének igazi képviselőjét, megtestesítőjét érzi és látja. Ezt a tényt semmiféle ellentétes politikai vagy világnézeti pártállásból fakadó történeti átértékelés nem homályosíthatja el. Hiszen a régi 48-as és 67-es jelszavú politikai ellentétek már eltűntek. Azt pedig, hogy Kossuth világnézeti tekintetben a saját korának gyermeke és szószólója, nem igazságos a mai gondolkodás szerint meg- és elítélni. Kossuth igenis szabadelvű (liberális) gondolkodású volt, de hiszen az volt — bár más mértékben — Széchenyi is. Széchenyinél azonban ezt vagy elhallgatják, vagy másképpen magyarázzák, — Kossuthot ellenben elítélik miatta. Mi nem vagyunk hajlandók kétféle mértékkel mérni. Mi igenis elismerjük Széchenyi nagyságát, de ezzel semmivel sem kisebbítjük a Kossuthét, aminthogy Kossuth nagyságának őszinte elismerésétől sem kell félteni Széchenyi megbecsülését, örülünk s minden magyar embernek örülnie kell azon, hogy Széchenyi és Kossuth is a mienk volt, s mindkettőjük szelleme most is él és élni is fog. Szomorú, hogy Kossuth kicsinyítésébe legújabban nagyon bántó, durva hangon beleszólt az elfogul; felekezeti szempont is. Ezzel azonban nem is szükséges bővebben foglalkoznunk, mert önmagában hordja ítéletét. Mi lenne, ha a magyarság sok-sok nagy' emberét megtagadná csak azért, mert protestánsok voltak? Kész öngyilkosság. Ilyenre a magyarságot csak ellenségei akarhatják rávenni. De jóérzésű magyar ember nem is hallgat az ilyen lélekmérgezőkre. Kossuth Lajos történelmi nagyságát még inkább fokozza, hogy külföldön senki még olyan becsületet és tisztességet nem szerzett a magyar névnek és a magyar nemzetnek, mint ő. Különösen Angliában és Észak-Amerikában keltettek Kossuth megcsodált, hatalmas beszédei olyan lelkesedést a magyarság iránt, hogy annak emlékét és hatását az azóta eltelt évtizedek és ellenségeink propagandája sem tudta teljesen eltörölni. Ügy ünnepelték Kossuthot, mint « magyarság mély hitű és tüzes lelkű prófétáját, s nem egyszer templomok szószékeiről szólaltatták meg őt. 1928-ban pedig New-York- ban szobrot emeltek a nagy magyar szabadsághősnek. Az immár ötven éve halott, de a nemzet lelkében tovább élő Kossuth Lajos nagyságát nem kicsinyítheti sem elfogult gáncsosko- dás, sem az, hogy nevével és gondolataival olykor hozzá méltatlan álpróféták igyekeznek a magyar népet félrevezetni. Amiért ő élete utolsó pillanatáig, a száműzetés keserű kenyerét önként vállalva, megalkuvás nélkül küzdött, azért küz- denünk kell nekünk is és minden utánunk következő magyar nemzedéknek: a magyar nemzeti szabadságért és Magyarország függetlenségéért. Wiczián Dezső dr. Kossuth toboroz. Hazafelé. Irta: Sághy Jenrt. Harsogó nevetéssel fogadták az ácsorgók ezt az elmésséget s mindnyájan a csendőrök és Siposné felé fordultak, várva, hogy ezúttal mivel próbálkozik az öregasszony. A lehető legegyszerűbb módot választotta a bejutáshoz. A tömeg a csendőrök előtt szétnyílt, Siposné közvetlen mögöttük haladt és így, a csendőrök uszályaképpen akart besurranni az üzletbe. Ám volt eszük a csendőröknek is. Az öregebbik bement az üzletbe, a fiatalabbikat kívül hagyta, hogy ott ügyeljen és Siposné orra előtt keményen betették az ajtót. Az öregasszony csalódottan elvegyült a tömegben. Tudhatta volna előre, hiába mesterkedik, mert az osztás nem a szerint történik, ki áll közelebb az ajtóhoz, hanem először kapnak a hadbavonultak hozzátartozói, azután a sokgyermekesek és csak legutoljára a magánosok. Siposné pedig egyedül élt, mint az ujjam. Az üzlet előtt mulatságos jelenetek játszódtak le. Az ajtó előtt kívül álló csendőr nagyon fiatal volt, egészen kezdő lehetett és nem tudta kellő határozottsággal, eréllyel irányítani a nagyobbrészt asszonyokból álló tömeget. Az asszonyok hamar észrevették ezt és vérszemet kaptak. Egyre jobban tolakodtak és valósággal odanyomták a csendőrt az ajtóhoz s még a puskáját is majdnem lesodorták a válláról. Amikor a csendőr mozogni próbált, kiabálni kezdettek a mellette állók: — Ne tiporjon el bennünket! A csendőr ilyen és hasonló kiabálásokat hallva, a füle cimpájáig elvörösödött. Észrevették ezt az ácsorgók és egyáltalán nem tartották titokban, hogy észrevették. Röpködtek a megjegyzések: —‘ Ni, hogy pirul! Miért pirul! Olyan piros az arca, mint a rózsa! Ezek hallatára a fiatal csendőr még jobban elpirult. Szerencsére a tömeg megúnta a csendőr pirulásával való foglalkozást és más témát keresett. Talált is hamar. Mivel tudták, hogy a hadbavonultak, illetve sokgyermekesek kaphatják meg először a zsírjukat, innen is, onnan is kiabálni kezdtek a csendőr- felé: * —- Engem eresszen be mostan! Nekem igen sok gyerekem van! — Nekem mégtöbb! Engem engedjen be! — Hadd menjek én! Nekem a sógorom hadba- vonu.lt! A csendőr, úgy látszik, megedződött már a kiabálások, megjegyzések kereszttűzében, mert feltalálta magát. — Jól van — mondotta — most éppen azok következnek, akiknek a sógora be van vonulva. Nevettek ismét, de a tolakodás csak nem szűnt. Mihelyt valaki bement az ajtón, nyomban elfoglalták a helyét s a tömeg előbbre mozdult. A kijövök csak igen nagy tiggyel-bajjal tudtak keresztülvergődni a várakozók sokaságán, akik közül senki sem akart hátralépni, mégcsak egy pillanatra sem. Végre az idősebbik csendőr megsokalta a dolgot és kijött az üzletből. Erélyesen rákiabált a tolongókra. Azok nagv- nehezcn keskeny rést nyitottak, ám egy öregasszony mindig beletolakodott ebbe a résbe, mintha az ő számára nyitották volna. Az idősebbik csendőr rászólt, hogy húzódjék el az útból. Az öregasszony topogott egyet-kettőt, de a résből csak nem mozdult ei. — Menjen el az útból! — hangzott a még erélyesebb felszólítás. — Menjen innen! Nem érti!