Harangszó, 1944
1944-03-12 / 11. szám
48 HARANG SZÓ 1944. március 12. A gyári munkás és az Evangéliumi Munkásszövetség. Irta. Dr. Vető Lajos. (Folytatás). De lássuk a második panasz-csoportot, melyek inkább lelki természetűek! Nem lennének élelmes emberek e világon, ha bizonyos politikai irányzat részéről ki nem használnák a gyári munkásságnak imént jellemzett, s külső körülményeiből adódó elégedetlenkedését. De ma- gátólértetődően alaposan kihasználják. Az elégedelenséget mesterségesen is szítják. A gyári munkás magasabb műveltségénél fogva jól látja a különbséget a saját élet- színvonala és boldogabb másoké között, ha máshonnan nem, hát mozidarabjainkból. „Miért ne élhetnél Te is és a Te családod is úgy, mint a másik?!“ Ilyen körülmények közt a gyári munkás lelke megtelik irigységgel és határtalan gyűlölettel azok iránt, akik jobb sorban vannak, mint ő. De a munkáját se nézi jó szemmel. Robot az, amelyet ő, a „kuli“ végez azért, hogy más jól élhessen belőle. Világos, hogy így az amúgy is megerőltető munkát kedvetlenül végzi. „Amíg meg nem tértem“, — vallotta be az egyik hívő munkás — „határtalanul gyűlöltem azokat is, akik parancsoltak nekem, s a munkát is, amelyet el kellett végeznem.“ Világos, hogy a vezetők, mérnökök, tisztviselők, munkavezetők is kénytelenek kemény kéz-, zel munkára szorítani alárendeltjeiket s tőlük a lehető legtöbbet megkövetelni. A vezetőréteg és a gyári munkásság közt így meglehetősen ellenséges a viszony, amit fokoz az is, hogy a vezetőréteg túl sokat ad a rangjára. Lelkiközösség, szociális vagy nemzeti közösségérzetnek munkás és tisztviselő közt rendszerint nyoma sincs. „Ha a gyárba lépek, megszűntem ember lenni. Ott már csak kuli vagyok“ -- mondta az egyik gyárimunkás a napokban, aki több, mint egy esztendőt töltött a keleti fronton. A gyárnak, mint munkahelynek egészen különös a „hangulata". „Ordítozás, idegesség, káromkodás jellemez mindenkit.“ És hiába fogadja meg az ember, hogy legközelebb nem hagyja magát elragadtatni, amint újra a gyárban van, negyedóra alatt megint a régi kerékvágásba zökken. Közben átlag tizenkét órai munka naponta, minden harmadik héten éjszaka! Fiatalembernek se elegendő órabére, se lakása ahhoz, hogy megnősülhessen. így szükségszerűen sodródik bele a kocsmai stb. életbe, ahol bizony nem sok jót hall és tanul. Havonta átlag egy vasárnap délelőtt je szabad. De akkor is egész előző éjszaka dolgozott. Vasárnap délelőtt tehát a megerőltető munka után aludni fog. A vasárnap rendszeres megszenteléséről, lelkiéletének ápolásáról szó se lehet. Nagyon sokan tulajdonképpen csak karácsonykor és húsvétkor jutnak hozzá, hogy templomba mehessenek. Ilyenkor zsúfolt is a templom, de — el lehet azt képzelni, hogy évente 2—3 templomba menetel elegendő a keresztyén lelkiélet ápolására?! Sok helyütt férfiak, nők együtt dolgoznak a gyárban. A nadrágban járó gyárimunkásnő egyre gyakoribb jelenség a gyártelepeken. És ez a körülmény semmiképpen se szolgálja az amúgy is alacsony erkölcsi színvonal emelkedését. E miatt persze a munkás- családok életében igen sok a baj, a kereset pedig még kevésbbé elegendő, mert sok férfi italra, kocsmára, nőre költi keresetét. A nők pedig divatra, flancra. A külső életkörülményekben igen nagy a bűn hatalma, mint láttuk. De ugyanígy van a munkásság belső, lelkiéletében is. Bűn itt is és ott is: nem is csoda, ha a hűn karmai közt vergődő gyári- munkásság nem is tud mást tenni, ha szóhoz jut, mint panaszkodni, zúgolódni és elégedetlenkedni. .4 gyári munkásság helyzetén gyökeresen csak az evangélium változtathat. Persze, úgy semmiképpen se, hogy a munkásság legyen keresztyén, a gyár tisztviselői s egyéb vezetőtényezői pedig továbbra is a Mammont szolgálják. Tulajdonképpen lényeges változást csak akkor lehet remélni, ha a tisztviselőtársadalom, a mérnöktársadalom a komoly és őszinte megtérés útjára lép a nagytőkével együtt, s. e megtérésnek komoly és igaz jeleit látja, tapasztalja és érzi a munkástársadalom. Amíg a gyárban keresztyén nyelvezet szerint a munkás csak Mammonimádó üzleti vállalkozást lát, amíg ilyen példa lebeg felettesei részéről szeme előtt, addig reménytelen gyökeres változásról álmodozni. Ellenben rögtön más lenne, aminthogy más is a helyzet ott, ahol komoly keresztyén életpéldák állnak a gyári munkásság szeme előtt. Ott szűnik az elégedetlenség is, ott nő a nemzeti, emberi szolidaritás, összetartozás érzése is. Ott közelebb jön e világhoz az Isten országa. Az Evangéliumi Munkásszövetségnek óriási hivatása van: A modern gyáripar evangélizálása. Gyárimunkásoké és gyárosoké egyaránt. Még csak a kezdet-kezdetén tart e munkájában. De e kezdet is biztató. Munkástestvéreink közül sokan felfigyeltek reá. Még többen megkedvelnék, ha már komoly eredményekre tekinthetne. Isten nem akarja, hogy mindenki, aki a gyárral és a gyári munkával kapcsolatban áll, elvesszen. Bizonyos azért, hogy meg fogja segíteni és áldani az Evangéliumi Munkásszövetségnek a gyári munkásság körében kifejtett munkáját. Nagy gyöle&ese/. Magyarországi evangélikus egyházunk szórvány-egyház. Ami azt jelenti, hogy híveinek túlnyomó része kicsiny falusi és városi gyülekezetekben, vagy pedig egyenesen szórványban él. Sokan nem is tudjuk, hogy nekünk, evangélikusoknak is vannak nagy, sőt néhány esetben igen nagy gyülekezeteink. Még kevésbbé tudják, elképzelni egy-egy ilyen nagy gyülekezetnek az életét. Talán nem lesz érdektelen a Harangszó olvasói számára, ha alább —igaz, leginkább száraz számadatok tormájában — a békéscsabai evangélikus egyházközség képében bemutatunk egy ilyen „nagy gyülekezetei“. A nagy Alföld tiszántúli részén fekvő Békéscsaba az ország legnagyobb vidéki evangélikus gyülekezete. Híveinek száma kereken 33.000, akik Úgyszólván valamennyien egyetlen városban élnek. Erre a hatalmas hivő seregre 5 rendes, 3 hitoktató, 1 vallástanár és 2 segédlelkész, összesen tehát 11 lelkész visel gondot. A gyülekezetnek négy temploma van, bárom bent a városban, egy pedig az egyik szomszédos leányegyházban. Az úgynevezett „nagytemplom“ az ország legnagyobb evangélikus temploma, amelybe 4000 ember fér. A gyülekezetnek van saját evangélikus gimnáziuma és 40 tanerős egyházi iskolája. Az egyházi és különféle más iskolákban 5150 evangélikus gyermek tanul. (Csak a gyermekek számából magából kitelnék 5 kisebb fajta egyházközség.) A gyülekezetnek van saját árvaháza 33 árvával, két szeretetháza 28 elhagyott öreggel, diakonissza intézete IS diakonisszával, akik az előbb említett szeretetintézményekben, a városi kórházban és egyéb helyeken végeznek szolgálatot. Természetes, hogy ennek a rengeteg embernek az igeszomjúságát nem lehet heti egy-két igehirdetéssel kielégíteni. Éppen ezért minden vasárnap 10 isten- tisztelet végeztetik a gyülekezetben, amelyeken vasárnaponként együttvéve átlag 4000 lélek vesz részt. Talán még érdekesebb ennél az, hogy nem tsak vasárnap, hanem minden hétköznap is van, még hozzá két istentisztelet, amelyeken ősszel és tavasszal néha 400 500-an is részt vesznek. M&TÉ&fdé:. Irta: Sághy Jenó. — Megnéz bennünket Pista bácsi? — kérdezte az őrzőgyerek, amikor István odaért hozzájuk. — Meg. Különösen téged. Megfigyelem, lesz-e belőled jó katona. — Azt miből láthatná meg? — Miből? Hát a mozgásodból. Ha két balkézzel, két ballábbal, lomhán mozogsz, akkor bizonyosan te leszel a század csúfja, de ha ügyesen fürgén jár kezed- lábad, akkor katonáiknál is jó hasznodat veszik. A gyerek elhallgatott és fokozott buzgalommal látott munkájához. — Kijöttem édesapám — fordult István Bálint Sándor felé — úgyis régen voltam már a mezőn. — Jól tetted fiam. Hát csak ülj le arra a krumpli- szárhalomra és nézelődj! — Nem ülök le most. Megpróbálok segíteni egy kicsit. A krumplit fölszedni nem nehéz munka. — Csak meg ne ártson! Szedte egy darabig István a krumplit; nem hajladozva, hanem térdelve és négykézláb mászva. így is elfáradt hamarosan. Leült és nézte a többieket. Lassan eltelt a délután. Sötétedett már, amikor Bálint Sándor felrakta a krumplis zsákokat a szekérre és befogta lovait. Sötétben poroszkáltak a lovak hazáig, csak a csillagok fénye világított halványan. Végeztek már a falubeliek a krumpliszedéssel és a kukoricatöréssel is, amikor Istvánnak megint beszélgetése akadt Rózsa Julissal. A faluban találkoztak ismét. Istvánt Nani nénje zsírért küldötte a mészárszékbe. Bálinték az elmúlt télen sovány disznókat vágtak, nyáron meg sok munkást etettek s így kifogytak a zsírból. Zsírjegyet igényeltek hát és hétről- hétre, illetve amikor lehetett elhozták a székből zsíradagjukat. István ráért a zsírra várakozni, ácsorogni, azért küldte őt Nani néni. Ahogy odaért a mészárszék elé, látta, hogy éppen annyian szroonganak ott, mint ahányan máskor szoktak. Főként napszámos- emberek asszonyai, leányai voltak, de akadt köztük néhány gazdának, nyugdíjas tisztviselőnek a hozzátartozója is. A zsírosztás még nem kezdődött meg, mert még nem voltak ott a csendőrök, akik mindig megjelentek az osztáson, hogy a tolongók között rendet tartsanak. István megállt a tömeg szélén. Körülnézett. Már jöttek is a csendőrök. Nyomukban baktatott egy ravasz vénasszony, Siposné. A legénynek eszébe jutott, hogy egyik korábbi zsírosztás alkalmával, miképpen akart Siposné mindjárt bejutni az üzletbe, mihelyt odaérkezett. Jött az öregasszony és a helyett, hogy csatlakozott volna a várakozók csoportjához, bement az udvarra a kapun keresztül. Udvar felől akart bemenni az üzletbe s így akarta megelőzni a korábban érkezetteket. Nem sokkal azután, hogy a kapu becsukódott mögötte, nagy lárma hallatszott az üzletből. Feltárult az ajtó és a csendőrök kituszkolták Siposnét — zsír nélkül. Az öregasszony akkor elszégyellte magát és egyenesen hazament, mintha nem is lett volna zsírra szüksége. — Most megint úgy látszott, hogy forgat valamit ravasz, vén fejében. Szorosan a csendőrök mögött botorkált, nyilván valami előnyt akart szerezni a csendőrökhöz való csatlakozásból. A tömeg észrevette már messziről s mivel ismerték minden hájjal megkent voltát, sejtették, hogy megint készül valamire. — Nini! Ott jön az öreg Siposné! — jegyezte meg valaki. — Azám! Éppen a csendőrök mögött — mondotta a másik. — A csendőrök mögött jön, pedig előttük kellene jönnie! — szólt a harmadik. (Folytatjuk.)