Harangszó, 1944

1944-10-22 / 43. szám

188. HARANGSZÓ 1944. október 22. Helytúllani a végső lehetőségig! A vihar mindig leleplez — olvas­suk Túróczy Zoltán püspök pász­torlevelében. — Feltárja a rejtett fundamentumokat. (Máté 7, 24-r- 27.) Most is nyilvánvalóvá válik, hogy ki építette titokban egész életét önzésre és ki a hűségre. A pásztoroknál mindez abban jelent­kezik, hogy nyilvánvalóvá válik, kiben mennyi a béres-lelkület s mennyi a pásztori szív. A béres, mikor látja a farkast jönni, el­hagyja a juhokat és 'elfut, a jó pásztor pedig életét adja a juho­kért. (János 10, 11—12.) Ez a magatartás nem csupán egyéni do­log. Az önzés ragadós, felborít minden rendet és fegyelmet. A hű­ség példája a lecsiiggesztett keze­ket és az ellankadt térdeket föl­egyenesíti (Zsid. 12, 12—13). A pásztor nélkül való nyáj szétszóró­dik és pusztító erők martalékává lesz (Máté 9, 36). A kiomlott pász­tor-vér pedig összetartó erő, mert még holta után is beszél. (Zsid. 11, 4.) Mindezek súlyos kérdések­ké váltak egyházkerületünk életé­ben. Vigyázó tisztem (Csel. 20, 28) kötelességének teszek eleget, mi­kor minderre felhívom a figyelmet s arra kérek minden egyházi alkal­mazottat, hogy maradjon őrhelyén s teljesítse lelkiismeretesen vállalt kötelezettségét a végső lehetősé­gig. Azt meg tudom érteni, ha va­laki családját a szolgálati helyénél emberi megítélés szerint nyugod- tabb és biztosabb területre óhajtja eljuttatni, bár egyre nyilvánvalób­bá válik, hogy a veszedelem, de Isten megőrző kegyelme is minde­nütt egyformán közel van, az egy­ház elöljáróitól azonban a feltétlen helytállást várom el. Hogy a „végső lehetőség“ pilla­nata mikor érkezik el, azt ki-ki csak maga tud ja megállapítani. Istennek fiai, akiket Isten Lelke vezérel (Róma 8, 14), akiknél Isten igéje a lábak szövétneke és az ös­vény világossága (Zsolt. 119, 105), ha Isten előtt elcsendesedve s cse­lekedetük történelmi felelősségé­nek tudatában keresik ebben a kér­désben is Isten akaratát, nem fog­nak felelet nélkül maradni s erőt is fognak kapni arra, hogy Isten aka­ratának engedelmeskedni tudjanak. A magam részéről bizonyságtétel­kép csupán azt kötöm a szívekre, hogy látásom szerint a pásztornak a nyáj mellett.a helye s ehhez szá­momra biztatás az az ige, ami ezek­ben a napokban különösen drágá­vá lett előttem: „Sepimit ne félj azoktól, amiket szenvedned kell: Imé a Sátán egynéhányat tiközüle- tek a tömlöcbe fog vetni, hogy megpróbáltassatok; és lesz tíz na­pig való nyomorúságtok. Légy hív mindhalálig és néked adom az élet­nek koronáját.“ (Jel. 2, 10.) Legyünk életben össze­forró nagy családdá. Az őskeresztyén gyülekezet min­denben híven osztozkodó közös­ségi érzésére van szükség a mai nehéz időben — írja D. Kapi Béla püspök körlevelében —, hogy el­mondhassuk gyülekezetünkről ezt a megállapítást: „mindnyájan, akik hívének, együtt valának". (Ap. csel. 2, 44.) Az Istenbe vetett hit erősítésével munkálkodjunk azon, hogy életben összeforró nagy családdá váljunk. Legyünk egyek a munkában, teherhordozásban, gondban, aggodalomban, érzések­ben. Teremtsük meg a mai kísértő élet lelki alapját, mert a gyüleke­zetben reánk bízott nagy csalá­dunk kötelességtudatát, felelősség- érzetét, keresztvállalását, hazasze­retetét, a nemzet drága és szüksé­ges voltának átérzését csak hité­nek és közösségi lelkének megerő­sítésével nevelhetjük. Ez azonban mindig á köztudat és közlelkiisme- ret megtisztításával, egyes ember bűnbánatának felébresztésével és Krisztusban elrejtett életének meg­ismerésével történik. Harangsxóí Küldtek a katonáknak : Tihanyi János Szepetnek, Hörömpöly Ilona Vajka, Alex Mária Pécel, Ev. lel­készi hivatal Balatonszárszó, Németh fiús Sopronnémeti, Szabó János Rákos­palota. Érdemes-e hát végezni az őszi szántást? Ha a kérdésre jól felel­tél, döntöttél sajátmagad, csalá­dod, nemzeted holnapi élete mel­lett. Mert: „megnyitja néked az Úr áz ő drága kincsesnázát, az eget, hogy esőt adjon a te földednek al­kalmas időben és megáldja kezed­nek minden munkáját.“ (V. Mózes 28, 12.) Dombi László. Házi istentiszteletek. nagy jelentőségére mutat D. Dr. Révész Imre református püspök egyik cikkében. Ebben írja: Ahol az Ige a maga teljes és tiszta való­ságában hangzik és fog hangzani: ott az Istentől arra rendelt lelkek a legnehezebb és legkísértőbb hely­zetben sem fognak az egyháztól elfordulni és minden körülmények közt fenn fogják azt tartani. Temp­lomban és templomon kívül zeng­jen bátran és szakadatlanul az egy­ház bizonyságtétele. Ez a keserves idő, amelyben — éppen egyházi vonatkozásban is —annyi sok más szép reményünk lehervad, valóság­gal felvirágoztatja a házi istentisz­teleteket. Ott is kinyílnak erre ma az ajtók, ahol eddig reménytelenül zárva voltak. Aí egyház családiasí- tása és a család egyháziasítása egy­szerre indulhat meg. Milyen nye­reségtétel lesz ez megannyi eshető veszteségünk között! Szenvedő rokonnépekről való megemlékezésre hívja fel á figyelmet Túróczy püspök körle­velében, midőn ezt írja: Miniszteri rendelet az iskolákban a finn-ugor testvériség napjának évenkénti megünneplését október havának harmadik szombatján rendelte el. Felhívom iskoláinkat, hogy októ­ber 21-én az utolsó tanítási órán emlékezzenek meg a finn-ugor testvériségről. Rokonnépeink kö­zül az észtek ismét teljesen orosz uralom alá jutottak s a finnek is kénytelenek voltak letenni a fegy­vert, melyet hosszú éveken keresz­tül oly hősiesen forgattak s kény­telenek voltak alávetni magukat kemény s megalázó orosz követel­ményeknek. — Szenvedő rokon­népeinket foglalják be lelkészeink október 22-én a gyülekezet köz­benjáró imádságába is. Megszólalnak a kövek.*) — Elbeszélés. — írta: Makkai Sándor. (Folytatás.) A kúrátor ragyogó arccal nézett a papra. Maga is gyönyörködött, hogy hogy ki tudja találni. A tiszteletes úr félig tréfásan, félig komolyan nézett reá. A feleségére gon­dolt. A felesége jó gazdasszony volt és munkás asszony is, de úri asszony. Nemes származás. Iskolázott lélek. Zon­gora és szépirodalom volt a fényűzése. A gyermekeket úri iskolába járatták a városban. Urakat és úriasszonyokat akartak nevelni belőlük. A pap felneve­tett. Furcsa gondolatai vannak ennek a parasztembernek!... S mégis jól esett neki ez a beszéd. Jól esett az öreg templomnak is. Ablakszemei felragyogtak a napsugár­ban és a torony ablakán fehér galam­bokat röpített ki a levegőbe, mint vi­dám kacagást. — Hogy jutott az eszébe ilyen? — kérdezte a tiszteletes úr mosolyogva. — Rég töprengek rajta — felelt János becsületes önérzettel —, de nem tudtam vóna így... de most kigyütt, mintha csak súgták volna. Mintha a templom súgta volna, úgy mondtam. De állok mellette. -No, tiszteletes úr, széria vagy szalma?.... *) Mutatvány Szíj Rezső szerkesz­tésében megjelent „Egy marék búza“ c. elbeszélés - gyűjteményből. A könyvet mindenkinek figyelmébe ajánljuk. — Tudom, hogy a templomért, meg az eklézsiáért mondta, János. Tudom, hogy szívből mondta. De nem gondolta meg jól. Nem lehet ezt megcsinálni... — Csak szeretet kell hozzá — mond­ta a paraszt nyugodtan, mert nem ma­gától beszélt, hanem az öreg templom súgta neki —, csak szeretet kell, hogy a tiszteletes úr lehajoljon hozzánk... mert megbecsülnöd érte családjával együtt! Nem lenne kisebb, tiszteletes úr. Hiszem, hogy a többi öt családok is így gondolkoznak, ha elmondom nekik. Hallja csak, úgy súgja valami nekem, hogy régen így kellett volna ... mindig. — Hát majd beszélek róla a felesé­gemmel, János — mondta a pap moso­lyogva. — De nem hiszem. Nem igen lehetséges. Délután ödaheveredett a pap a csa­ládjával a templom árnyékába, a pá­zsitra. Elmondta a dolgot. A papné ne­vetett. Bolond az a János! — mondta. — Nem lehetünk mi parasztok! El kell mennünk innen, ahol tehetséged szerint megfizethetnek. Holnap menj be a püspökhöz és érdeklődj utána, hova- rnerre lehetne? Az őszre már kell, hogy valami más otthonunk legyen. Alkonyat felé odaballagott a kúrá- tor, ragyogó arccal vezetve az öt pa­rasztot, a menyecskéikkel együtt. Mind mosolyogtak. Megbeszéltük ■— jelentette a kú- rátor. — Mind akarják. Mind örvende­nek. Mind egy család akarnak lenni. A jó Isten súgta nekem ezt!... — árado­zott boldogan.. —• Megtanítom tehet fejni, tiszteletes asszony! — mondta kacagó jószívvel egy menyecske. —• Én fonni és szőni! — tódítötta a másik. — Én kévét kötni! — kiáltotta a harmadik. — Ugyan János — szólt a papné nevetve —, mért bolondította el ezeket az embereket? Csak nem gondolja, hogy én parasztasszony leszek, hogy az uram paraszt-ember lesz? Kap ő eklézsiát, amilyen csak kell! Nem azért tanult, mit képzel? Mintha leforrázták volna a társasá­got. Az már más, ha megvetik őket! Akkor nem szóltak semmit. Ha ilyen büszke a tiszteletes asszony, akkor per­sze, hiába! Megszégyelték magukat. El­kullogtak. A pap megnyugtató szavakat mondott, miközben érezte, hogy a szí­vében valami összeomlott. A parasztok búsan szállingóztak haza. Ekkor hideg szél kezdett fújni és a szélben keservesen sírt az öreg torony. A szél meglóbálta a kis harangot és az szaggatottan zokogott. Az ég beborult. Hirtelen vihar közeledett. Nagyot vil- lámlott az ég alján és messziről fenye­gető, tompa dörgés morajlott fel. A papék bemenekültek az első, ko­pogó esőcseppek közt a házba. A világra nagy sötétség ereszkedett. A sötétségben sivító szél körülfogta az öreg templomot. Az öreg templom csak az emberekkel nem tudott beszélgetni, a széllel tudott. —• Mivel törjem meg a lelkét annak az embernek? — kérdezte a széltől. — Mivel győzzem meg, hogy itt kell neki maradnia? Mivel rázzam fel a lekiisme- retét? A szél, dörgés, villámlás és zuhogó zápor között felelgetett a maga nyel­53. zsoltár. Siklósi Mihály éneke. A XVI. századból. Mennynek és földnek kegyes Istene, Benned bízóknak te vagy erőssége. Segítségül jöjj, lelkünk reménye, És szabadíts meg, szenteknek vezére. íme most minket a pogány népek, Kik ellenségei a te szent Igédnek, Mint oroszlánok körülvettenek, Te szentegyházad ők megkörnyékezték. Csak te vagy nékünk mi reménységünk. Nagy bánátinkban te vagy vigasztalónk, Szomorúságunkban megvidámítónk, Te vagy minékünk a mi igazgatónk. Ha vélünk nem lesz segedelmünkre, Minden mi dolgunk jut veszedelemre. De ha jövendesz segedelmünkre, Ellenség ellen lész győzedelmünkre. Azért mi mostan néked könyörgiink, Felséges Isten, néked esedezünk, Te szent fiadért hozzád óhajtunk, Az ellenségtől hogy megszabaduljunk. És hogy kegyelmes légy szent nevedért, Halld meg mi szónkat irgalmasságodért, Mert te ígérted tennen magadért, Hogy te meghallgatsz a te szent fiadért. Lássad, Ür Isten, te szent fiadért, Ne büntess minket a Krisztus Jézusért, Te jóvoltodért, kegyességedért, Ne álld bosszúdat irgalmasságodéit. Óh Atya Isten, kérünk tégedet! A magos mennyből hogy te láss minket, Ne tartsd mi rajtunk ellenségünket, Kevélységükért rontsd meg már mind őket. Segélj meg minket te szent nevedért, Tégy jól mi vélünk nagy dicsőségedért, Mind el kell vesznünk mi bűneinkért, Ha nem könyörülsz rajtunk szent fiadért. Isten segítség azért minékünk, Ha benne bízunk, ő a mi hadnagyunk; Minden dolgunkban ha benne bízunk, Ö lészen nekünk nagy, erős bajvívónk. Dicséret légyen Atya Istennek És ő fiának, mi ldvezítőnknek, Vigasztalónak, a Szent Léleknek, Most és örökké egy bizony Istennek! AáaKoxasoK. HonvéáelnknekaHarangaxct előflxeííék, vagy Bibliára. Imakönyvre aáakoxíak: Szalay Edéné Zalaszentgrót 15 P, Horváth Sándorné Csér 5 P, Evangéli­kus gyülekezet Gérce 2.50 P, Hutflesz Pál Balatonboglár 10 P, dr. Havnikoy Béláné Mátraháza 10 P, Kluge Lajosné Körmend 10 P, özv. Gindly Jánosné Kemenesszentmártön 2 P, 529. sz. hadi­kórház sebesültjei Pécs 20 P, Evangé­vén. Végre megegyeztek valamiben. A szél hirtelen elnyargalt nagy messzire és egy hegy tetején megállva, egész ere­jét összeszedte. Az öreg templom nagyot sóhajtott. Borzongó recsegés futott át a bordáin. Aztán elnémult és várt megadással. Ekkor a sötét, dörgő, villámló, zápo- ros éjszakában, mindene erejéből, böm­bölve zúdult rá a szél a hegyről... Irtózatos roppanás s a'torony végig­vágódott a földön, ezer darabra zúzód­va. A harang sikoltva repült a papi ház fedelére és kalimpálva, csengetve, jaj­gatva gurult az ajtó elé ... Újabb szélroham, még rettentőbb, még ítéletnapibb ... az öreg templom, úgy, ahogy állt, összerogyott és halál­sikoltása és végső hörgése megremeg­tette az egész falut. Az öreg templom meghalt, hogy felrázza a pap lelkiisme­retét ... Sírva állottak felette reggel mind­nyájan. — Vége az Isten házának! — zokog­ták. — Végünk ,van nekünk is. A tiszte­letes úr elhagy, a templom utána dőlt. Isten elhagyott minket. — Menjünk a kocsmába! Igyuk le magunkat! — üvöltötte kétségbeesetten, vad haraggal a kúrátor. Az arcokon va­lami rettentő, istenkáromló dac vonag- lott végig: — Menjünk! — ordították. De a pap megragadta a kúrátor kar­ját és átszellemült arccal, az égre nézve, kezét esküre emelve kiáltott fel: — Megálljatok! Isten szólt itt nekem és nektek! A templomot újra kell épí­teni. Ügy segéíjen meg az Isten engem, amint újraépítem! Itt maradok.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom