Harangszó, 1944
1944-02-27 / 9. szám
kteptmUJdonos: Dunántúli Luther Szövetség. Megjelenik minden vasárnap. Beolvadt lapok: J#}je!ek énkozzám. Felvidéki Luther, Lelki Harmat. Alapította: KAPJ BÉLA 1910-ben Főszerkesztő: SZABÓ JÓZSEF Felelős szerkesztő: LUKACS ISTVÁN Sswrkeertöaég és kiadóhivatal: Győr, II„ Petöfi-tér 1. Tál álon: 17—91. Posta takarékpénztári csekkszámla: 30-526. 3f. irfolyam. 1944. február 27. 9. szám. m s' Állhatatosság. „A könyörgésben állhatatosak ...legyetek.“ Róm. 12, 12c. „Állhatatosság — könyörgés“, — vájjon összetartoznak-e ezek? Hogy össze kellene tartozniok, az kétségtelen, de hogy könyörgéseinkben állhatatosak vagyunk-é valóban, az más kérdés. Hogy összetartozik az állhatatosság és a könyörgés, azt Jézus maga dönti el, amikor Őmaga állhatatos a könyörgésben, de meg azután kifejezetten is szól arról, hogy az imádságban nem szabad elfáradni, még akkor se — vagy talán éppen akkor nem —, amikor imádságunk még nem talált meghallgatta tásra. (Luk. 18, 1.) Az imádkozást tehát, s épen az állhatatos imádkozást, olyan magától értetődő életnyilvánulásnak tartja, ami nélkül Istenben való élet nem is gondolható. S ha Pál apostol azt mondja, hogy a könyörgésben állhatatosak legyünk, ezzel Jézus Krisztus intését akarja szívünkre kötni, mert az a tapasztalata, hogy az imádkozásban következhetik be köny- njren az ingadozás, az ellanyhulás, az elfáradás. Aki azért kénytelen beismerni, hogy ez ővele is megtörtént, vagy talán éppen most nem állhatatos a könyörgésben, az értse meg, hogy személy szerint neki szól a mai Ige. Ma, amikor szívszorongva szemléljük az eseményeket s lelkünk sóvárog segítség után, úgy érezzük, mindnyájunknak szól az intés: „A könyörgésben állhatatosak legyetek!“ Mivel pedig az imádkozás, igazi helye első sorban a család, édesanyák és édesapák, Titeket kér, buzdít ma Pál aposol által maga az Ür, hogy imádkozzatok nap mint nap állhatatosan, nemcsak magatokért, szeretteitekért, nemzetünkért, egyházunkért, elöljáróinkért, de még — ellenségeinkért is!... S kérjük Isten Szentleikét, hogy tanítson meg bennünket az imádságban való állhatatosságra. „A könyörgésben állhatatosak legyetek!...“ Dr. Deák János. Jézus szenvedése. r Erőforrás a szenvedésben. Életünk napjainak nagyobb része nyomorúság és fáradság... így tanit a 90. zsoltár. Sírtok ti és jajgattok . .. Ezzel búcsúzik Jézus övéitől. Minékünk sok nyomorúságon keresztül kell az Isten országába bejutnunk ... Ezt állítja Pál após- - tol. A szenvedés tehát tartozéka a bűnös ember életének, még az evangélikus keresztyén életének is. Ez a mi mostani életidőnk meg egyenesen kiábrázolása ennek az igazságnak. Évek óta vérpárában kél a nap és vérpárában nyugszik. Arcunkon mély barázdát szánt a szenvedés. Szívverésünk ritmusát megzavarja a holnap gondja. Néhanapján felmosolygó örömünket letépi arcunkról egy-egy fekete hír. A XX. század a szenvedések százada, a XX. század embere a szenvedések embere. A szenvedés pedig mindig próbára teszi az ember teherbírását. A szenvedő embernek felfokozott erőre van szüksége, mert különben kétségbeesésbe hajlik a lélek, az átzokogott éjszakába belehull az utolsó sikoltás, az erőtlen szenvedő „felveszi a gyilkot, amit vi> gaszul hagy a futó remény!“ Szenvedő emberek! — hol találunk megtartó erőt? Kibe kapaszkodhatunk, amig elvonul felettünk az ítéletidő? A böjti napok egy véres, köny- nyes arcot tárnak elibénk: a fájdalmak emberének arcát, a szenvedő Krisztusnak arcát, aki betegségeinket viselte, fájdalmainkat hordozta, akinek alakját és ékességét eltorzította a fájdalom, akire rátekinteni sem volt kívánatos, akitől elfordítottuk orcánkat. Most mégis nézzünk reá! Szenvedők a szenvedőre. A halál árnyékában vándorlók a véres sebekkel meggyötrőit és megrakott Krisztus-arcra ... Talán megenyhül szegény szivünk. Talán felcsillan borús homlokunkon a vigasztalás fénye. Nézzünk a szenvedő Krisztus szemébe! Mit látunk ezen a véres, Irta: Nagy Miklós. könnyes arcon? Ártatlan és szent volt, mégis üldözőbe vettük és a keresztre szegeztük, ő volt az egyetlen zöldelő fa, a bűnös emberiség száraz-farengetegében és mégis ráeresztettük a halál fejszéiét... De mégsem kérdezte lázariAj Kvjc. aaLggrr. i iuc cú cKiemeltem én!?... Pedig nem cselekedett hamisságot és álnokság sem találtatott szájában. Keresztje ros- kasztó súlya alatt görnyedve még ő maga vigasztal: Ne sírjatok én- rajtam! Felvette minden betegségünket, minden bűnünket, hogy meggyógyítson, megváltson és üdvösségre vigyen. Szegénnyé lett érettünk, hogy benne, vele meggazdagodjunk és mi mégis megutáltuk és a gonoszok közt adtunk sirt neki. De panaszra és átokra nem nyílt meg ajka. Míg kiomló vére végigfolyt a kereszten, imádságával az eget ostromolja és könyörög érettünk. Ráhajolt a szenvedés fájára, eltűrte, hogy durva katonák arcul verjék, pedig kérhette volna az Atyát, hogy rendeljen melléje vé- deímül tizenkét sereg angyalnál is többet, átélte az Istentől való elha- gyatottság minden kínszenvedését, megjárta a pokol sötét fenekét — és mindennek a szenvedésnek súlya alatt dicsőül a világ Megváltójává, Isten Fiává. Miért tudta Jézus így elhordozni a szenvedést? Azt a szenvedést, amelynek szálkája is alig lehet a mi szenvedésünk, melyekben bűneink méltó büntetését vesszük ... Jézus a szenvedések keresztje alatt is felfelé nézett. Felfelé nézett még akkor is, amikor elsóhajtotta a szenvedés legvéresebb szavát: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Ez a íelfelénézés adott erőt — megállást — diadalt — megdicsőülést. Szenvedő emberek induljunk, Tnozduljunk — felfelé! Lám Péter is — amíg a Krisztuson nyugtatta meg tekintetét, addig biztosan járt a hullámok örvénye felett s csak akkor kezdett merülni, amikor tekintetét levette Jézusról. A múlt tavasszal az egyik éjjel kigyulladt a faluvégi zsuppos ház, amelynek kéménytetőjén a régi fészket már rendbe igazgatta a messze délről hazaérkezett gólyapár. ’Rémüli arcú emberek áiitaü körül az égő házat. A lángok mái körülnyaldosták a gólyafészek rő- zséjét is. A vándormadarak addig vártak. Azután szétvetették hosszú, fehér szárnyukat és elszálltak felfelé — magasabbra, mint a füst gomolygó felhője — és megmenekültek. Egész világunkat s benne mieden ember szívét csapdossa a szenvedés lángtengere. Hova meneküljünk? ... Nézzünk Jézus sebeire — te mozduljunk felfelé! „Ne késlekedjünk felülről keresni a segítséget!" A finn kormány országa keresztyénéit a következő felhívásba§ szólította fel hála-, bűnbánat- és imanapok tartására: Nehéz időket élünk, ötödik éve pusztít a szörnyű világháború és még senki sem tudja, mikor ér véget. Zivatarában milliók és milliók veszítették el életüket vagy egészségüket és még minden fel- virradó nap újabb véráldozatokat követel. Fel mérhetetlenek azok az évszázados fejlődés alkotta anyagi és kulturális értékek, amik most egyik napról a másikra elpusztulnak és számtalan család lesz otthontalanná. Ezek a csapások sok embert vezettek arra, hogy komolyabban vegyék az élet nagy kérdéseit. Másrészről a háborús idő félelmetes mértékben erőtlenítette az erkölcsi felelősséget. Ezt mutatja a bűnözés szemmellátható növekedése, a szeszesital-használat aggasztó emelkedése és más a környezetünkben jelentkező aggasztó jelenségek. Ezek olyan tényezők.
