Harangszó, 1943
1943-09-12 / 37. szám
296 HARANGSZÓ 1943 szeptember 12. Bűnbánói. Rossz volt nagyon a nagyobbik kisfiam. Ebédhez ültünk — s hiába hívtam, hogy jöjjön szépen, már minden készen, az étel kihűl s rá várunk minden. Kértem jó szóval, hívtam szelíden. Minden hiába. Másra volt gondja, Mintha csak megbabonázták volna. Felém se nézett, szómra se figyelt. Játszott. Kockából várat épített. Makacsságán elfogott a harag — és megvertem nagyon a kisfiámat. A többit tudta. Ment a sarokba s ott térdelt sírva, búsan hüpögve, amíg elfogyott lassan a könnye. Akkor, mint szokott, feltápászkodott s jött pironkodva, lehajtott fejjel, hogy megbocsássak s új ígérettel szép szófogadást ígérjen újra. Hiszen ő, szegény, úgyis jól tudja: jónak kell lenni, rosszat nem tenni. Dehát ha jónak lenni oly nehéz s rosszra az ember szüntelenül kész ... Magamhoz vontam s megcsókoltam megtért, megbékélt kicsi fiamat. — S aztán szégyelni kezdtem magamat. Szégyelni nagyon, egész lélekkel. .. Itt vagyok én tenger sok vétkemmel. Itt vagyok én is gonosz, rossz fiú, annyiszor durva, gőgös és hiú, önző és dacos, hittelen hitű, szeretetlen is és kemény szívű, tékozló, vásott, megbabonázott . ... Ez vagyok én és Atyám a mennyben lát és ismer — és nem bánt engem. Szelíden néz reám áldott két szeme s csak áld és nem ver jóságos keze. Áld a két kicsi, szőke fiammal, az édesanyjukkal, a hivatásommal, ezer örömmel, minden nap többel — s én nem hullok le minden nap térdre mellemet verve, sírva megtérve Atyám elé, hogy úgy esedezzek bűnbocsánatot Tőle s kegyelmet s úgy áldjam sírva áldott türelmét. .. Megsimogattam a kis fiam fejét. Rámnézett boldog, csillogó szemmel és — az én szemem megtelt könnyekkel. .. Sümegi István. Még egy éve sincs, hogy október 1-én nagy reménységek között beiktatták székhelyén, Balassagyarmaton püspöki méltóságába s most, hogy e sorokat írjuk, már csendes temetőben pihen néhány évvel ezelőtt elhunyt felesége mellett. Még egy éve sincs, hogy ve- rőfényes őszi napon a nagyrahi- vatott vezér érkezését köszöntöttük a nógrádmegyei ősi vármegyeházán tartott kerületi gyűlésen s most a rábízott kerület kiváló vezérének, a nép hűséges pásztorának, a derék jó embernek távozását siratjuk. Kardos Gyula a szívnek az embere volt. Azonnal megérezte ezt mindenki, aki a közelébe került, még inkább, aki a közelében élt. S ez a szív tele volt szeretettel Krisztus s az emberek iránt. Sohasem felejtjük el, mélyen érző szívéből milyen szeretet áradt felénk és ölelt körül, mikor beiktatásán köszöntöttük. Nem felejtjük el szavait, melyeket beszélgetés közben mondott: „Ne a magas méltóságban lévő embert lássátok bennem, hanem azt, akinek szeretettel van teíe a szíve irántatok. Jöjjetek bizalommal hozzám, szolgálatotokban, mindig segítlek.“ Mert szeretettel volt tele a szíve, ezért maradt mindenki iránt közvetlen a magatartása. Aki először beszélt vele, az is azt érezte, mintha régi ismerőse lenne. Ebből folyt, hogy a püspöki méltóság magaslatán is pásztor maradt, akinek első gondja mindig a nyája volt. Igazi pásztorként vigyázott gyülekezete, kerülete népére. Püspöki szolgálatában kifelé, a más vallásúak felé a békességet kereste. Mély látással figyelte az idők járását, látta a tornyosuló viharokat s a magyar összefogásra és annak hirdetésére minden alkalmat megragadott. Püspöki jelentésében is erősen megszólal ennek hangja: „Ha a magyarság nem fog össze egy-emberként, nem kész meghozni áldozatait, nem tud tűrni, lemondani, a nemzet fennmaradásáért derekasan harcolni, hanem hallgat a besúgókra, a hamis prófétákra, a magyar célok ellenségeire és végül ha nem tudja betartani a krisztusi szeretet törvényét, múltját nem becsüli s tűzben és vérben kiformálódott lelkiarcát beszennyezi: — a nemzet önmaga sírját ássa meg és elzúg fölötte a történelem ítélő vihara.“ A szeretet aranynál drágább és acélnál is erősebb hídjának épülését szeretné látni az egyházak között. A szeretet embere volt. Mindenki szerette, mert ő is mindenkit szeretett. A szeretet pedig soha el nem ! fogy. A mi szeretetünk sem fogy el, amellyel haló porában is rágondolunk s az örök hazába távozásakor utánanézünk. Sírjára lélekben ráhelyezzük koszorúnkat. Legyen áldott közöttünk az emlékezete! * L.' I. Kardos Gyula 1880 március hó 26-án született a pestmegyei Maglódon, ahol édesatyja, Kardos Sámuel az evangélikus iskolának arany érdemkereszttel kitüntetett igazgatótanítója volt. Elemi iskoláit szülőfalujában, a gimnáziumot a Selmecbányái evangélikus líceumban végezte. A pozsonyi teológia elvégzése után Lipcsében járt tanulmányúton. 1903 nyarán szentelték lelkésszé és még ugyanez évben Baltik Frigyes püspök meghívta balassagyarmati hitoktató-se- gédlelkésznek. Alig félévvel később már a dunánin- neni egyházkerület missziói lelkésze s ezt a munkakört, amely az egyházkerületi másodlelkész állásával volt egybekötve, tizenöt éven át, Baltik püspök haláláig töltötte be. Baltik Frigyes dr. püspöknek 1919 májusában bekövetkezett elhunytéval Kardos Gyula egyhangú meghívás alapján lett paróchus-lelkész Balassagyarmaton s azóta mindvégig ott működik. 1924-ben lett esperes. Közéleti munkásságának elismeréséül a Kormányzó 1935- ben m. kir. kormányfőtanácsos címmel tüntette ki. Kovács Sándor dr. püspök elhalálozása, múlt év április 1 óta mint püspökhelyettes kormányozta az egyházkerületet. 1942 október 1-én szentelték fel püspöki szolgálatra — az új egyházkerületi felügyelővel, Sztranyavszky Sándor utódjával, Laszkáry Gyulával együtt. Folyó évi áugusztus 18-án bénulást 1 okozó trombózissal Budapestre szállítót-
