Harangszó, 1943
1943-06-13 / 24. szám
186. flARNÖ9ZÓ 1943. fónlus 13. egyházunknak volt a legtöbb nyomdája és a leghatalmasabb sajtómunkája. Hol vagyunk ma ettől! Egyetemistáink vállalkozásának a jelentőségét egyházi és nemzeti szempontból akkor látjuk csak igazán, ha a Huszár Gál-sátorba betekintünk és a könyveket nézzük. Csupa evangélikus és magyar könyv. Mind tiszta, egészséges sajtótermék, örültünk, hogy végre az utca is megláthatja evangélikus könyveinket. S ha arra gondolunk, hogy egyetemistáink ezzel a vállalkozással szegény diákokat segítenek, azt kell mondanunk, hogy szép kezdeményező s igazán egyházi és magyar szolgálatot végző munkájuk által, élükön Dezséry László egyetemi lelkésszel, minden dicséretet megérdemelnek. L. 1. Pünkösd és az egység. Istennek az evangéliummal az volt a célja, hogy összefűzzön, gyógyítson, testvériességet teremtsen és eggyé tegye vele a világot. Ezt a jószándékot megfordítva, hányszor használták az evangélio- mot mégis szétválasztásra, sebek osztogatására, szekták tenyésztésére és arra, hogy szétszaggassák vele a világot, jobban mint valaha volt. Pünkösdkor különböző vérmérsékletű, ellentétes nemzetiségű, »ok és mélygyökerű elfogultságtól áthatott embereket látunk, akik azonban mélyebbre ható és messzebbre menő egységbe tudtak kapcsolódni mégis, mint amit a világ valaha is látott, „A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala.“ (Csel. 4, 32.) Pünkösdkor a vallás megszabadult a széthúzás szellemétől és a leghathatósabb egységesítő erővel telítődött meg. Pünkösd előtt a tanítványok széthú- zók és egyenetlenkedők voltak minden viszonylatukban, pünkösd után pedig egységre törekvők. Hát miért voltak vájjon széthúzók pünkösd előtt? Bajuk gyökerét Lukács evangéliomának 9. fejeze- I tében találjuk meg s mivel a mi bajunk gyökere is ugyanaz, érdemes megvizsgálni ezt a fejezetet. Az imádság csendes órájában (18. vers) Jézus megkérdezte tanítványait, hogy kinek tartják őt. Péter remegő ajkán megszületik a nagy hitvallás: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.“ Az ember joggal várná, hogy e nagy pillanattól fogva életük ehez a csodálatos tényhez igazodva, összhangot, rendezett arányosságot mutat. Ám ép az ellenkező történt. A fejezet további része összeütközéssel, hebehurgya baklövéssel van tele. Mert még mindig egészen más lelki alapzaton álltak, mint Jézus. Jézus az odaadó önelvesztés alapján állott, a tanítványok pedig a féltő önmegtartásén. Mindenről lemondottak, csak — magukról nem. Ahogy reájuk virradt Jézus istenségének nagy kinyilatkoztatása, Jézus azonnal megkísérelte, hogy átvonja őket az Ő álláspontjára. Meglátták, hogy Jézus az Isten Fia s Jézus meg akarta velük láttatni azt is, ami az Ő istenfiúsága középpontján állott, — a keresztet. Kezd beszélni nékik erről a keresztről s felszólítja őket, hogy vegyék fel ők is a magukét. Erre azonnal szavukat vesztették. Pedig mindjárt biztosította is őket, hogy ha hajlandók volnának az életüket elveszteni, ahogyan ö kivágta tőlük, megtalálnák azt, de hogyha megtartják az életüket, mint ahogyan ezt tették, akkor elvesztik azt. Azt akarta nekik mindezzel mondani: „Ti azt hiszitek, hogy a testi csodában van az én legnagyobb csodám. Pedig nem abban. Hanem az önfeláldozásban, abban, hogy kész vagyok letenni az életemet.“ A történet hozzáteszi ezeket a szomorú szavakat: „De ők nem érték e mondást.“ (45. vers.) Miért? Azért, mert nem értették meg mágát ezt az egész életirányt. Sohasem értelmi folyamattal fogunk fel valamit, hanem bizonyos lelki beállítottsággal. Ők az életüket önmegtartásra állították be, azért nem értették meg, mikor a Krisztus önelveszítésről beszélt nékik. A 46. vers megmutatja, hogy önös életfelfogásuk miként mutatkozott meg egymásközötti viszonyukban. „Tárnada pedig bennük az a gondolat, hogy ki nagyobb közöttük“. Keresztyén munkás került itt keresztyén munkással összeütközésbe. Az ok? Önös nagyratartás. Nem tudunk öszeférni másokkal, mert mindegyikünk uralkodni akar (pogány álláspont), ahelyett, hogy szolgálni akarnánk (keresztyén álláspont). „Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon és a nagyok hatalmaskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok és aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti rabszolgátok (az eredeti szöveg szerint). Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon és adja az Ó életét váltságul sokakért“ (Máté 20, 25—28.). Ha „nagy“ akarsz lenni, légy „szolga“, de ha „első“ akarsz lenni, akkor tovább kell menned: légy „rabszolga“. Nyitva van hát az út az igazi nagysághoz: A két szomszédház. A „Magyar Fajmentés Misszió“ pályázatán díjat nyert. — Elbeszélés. — Irta; Farkas Mihályné, Kenessey Gizella. Egyszerű emberek történetét mondom, egyszerű nyelven, igaz lelkesedéssel. Nem könyvekben olvastam róluk, nem is színpadon láttam őket. Ott jártak-keltek körülöttem hosszú éveken át s én — nyitott szemmel figyelve — megismertem egész mivoltukat, kívül, belül. Szégyenlem hibáikat, dicsekszem erényeikkel s mindenestül a szívembe fogadtam őket, mert véreim, mert magyarok, és nincsen az égnek az a pazar áldása, amit nekik sokallanék! Tavaszi napfény hinti aranyát a kis falusi templom tornyára és megcsillogtatja tetején a keresztet. Vasárnap délután van. Vége már az istentiszteletnek, elzengték a kijövő éneket is és mindinkább halkulva búg az orgona, de csak nem indulnak kifelé a hívek az Isten házából. Legfeljebb ha néhány menyecske oson ki, akit otthon étien kis csecsemője vár, a többiek bentmaradnak, hogy tanúi legyenek a jelenetnek, mikor egyszerre tartja e Úrnőjét a falu két derék legénye, akikhez atyafiság, barátság vagy szomszédság révén, jóindulattal van mindenki. Jön is már a násznép a templomon végig, a két sor pad között ünnepélyesen, párban-lépegetve. Kiváncsi gyereksereg tódul be utánuk. Az oltár előtt megállanak, középen a két mátkapár, sudárnövésű, szép fiatalok. Vidám bizalommal tekintenek az ismeretlen jövőbe, nem félnek egymásra bízni sorsukat, mert hisz ezt a két házasságot nem jóakáratú nénémasszonyok szőtték-fonták össze ide-oda csoszogva, egymásnak szánták ők magukat még attól az időtől kezdve, mikor mint kis mezítlábas gyermekek lakodalmasdit játszottak a kertek alatt és sárga libák ballagtak nászkíséretül utánuk. Bencze Sándornak hívják az egyik vőlegényt, bogárszemű párja Nagy Rozi; Mikó Lajosnak a másikat, mellette Gara Ágnes áll, piros arcát keretbe foglalja a rózsakoszorú. Komoly csendben várják az eskető papot, a vidámság ideje majd utóbb jön el, csak egy kis fecskemadár, mely a nyitott ablakon át betévedt, röpköd ijedten csicseregve a szószék fölött. Fekete talárjában az agg lelkipásztor halad föl az oltár lépcsőin és ősz fejét lehajtva megáll. Bölcs szavakat intéz az ifjú házasulandókhoz, figyelmezteti őket lépésük komolyságára, jámbor, istenfélő életre int és hathatósan kéri őket, hogy meg ne lanyhuljanak a szeretetben, mely mindeneket eltűr, elfedez és megbocsát. Azután elmondja előttük az esküformát,
