Harangszó, 1942

1942-03-15 / 11. szám

1942 március 15. HXRXNGI10 85. Az utolsó órában. „Úgy dolgozzál, mintha mindig élnél, úgy imádkozzál, mintha ma kellene meg­halnod.“ önkénytelenül jut eszembe ez a még gyermekkoromban tanult mondás, ha visszagondolok az alábbi történetre. Nem akar riport lenni a ma nagy küz­delméből. Még kevésbbé szépprózai dol­gozat, amibe erkölcsi szabály van rejtve, hogy majd a történet csattanójaként le­vonhatjuk magunk számára erkölcsi ta­nulságul. Egyszerű, szürke, mondhatnám nagyon is hétköznapi történet, ami ezer m.'.s formában játszódik le újból meg újból. Megtörtént! Lejátszódott, mint eg/ dráma! (rója a sors! Rendezője az élet. Díszletek a tegnap és a ma vérrel írott eseményei. Szereplője a titánok küzdelmében még parányinak sem mond­ható, de minden parányisága mellett az ölökké ingadozó, gyarlóságot jelentő ember. 1940 augusztus havát írtuk akkor. Parancsra gyűlt a század egy tiszamenti kis falu gyümölcsösében. A vér, könny, pusztulás elől hozzánk menekült béke megpróbálta, hogy, talán utoljára, nyu­galmat, derűt lopjon a szívünkbe. Álmo- sító nyugalommal figyeltük a kis ma gyár falu sajátosan jellemző, a pihenésbe vonuló esti hangulatát. A hazatérő csor­da méla kolomphangja mellett, a friss gulyás illatát hozta felénk a Tiszáról éppen csak most kerekedett esti szél. Napostiszt voltam azon a napon. Megszokott nyugalommal olvastam fel a parancsot. Zászlóalj-napiparancs, mai dátum! Szolgálat stb. Egyhangúan pe­regnek a parancs pontjai. Majd hango­sabban folytatom. Holnap • a protestáns tegénység ré­szére úrvacsoraosztás lesz! Azután kato­nai szokás szerint jön az intézkedés a helyről, időről, ruháról stb. Mégegyszer felolvasom és még a biztonság kedvéért megkérdem: Megértették?! — Igen! — kiáltják kórusban! — Oszolj! — Szétrebbentek. — Én majd akkor megyek, ha liter­rel harangoznak! — rikkantja el tőlem nem messze Sz. J. Elfogott az indulat! Fegyelmezetlen­ség is, no meg tiszteletlenség is velem szemben! Első haragomban a megtorlás módozatai viharzottak bennem. — Sorakozó! — kiáltottam! De éreztem, hogy itt nem csupán függelemsértésről van szó. Ami itt el­hangzott, azt nem lehet jóvátenni a ka­tonai drill kemény eszközeivel. Vártam egy darabig! — Emberek! Hallották, hogy Sz. mit mondott az elébb? Tudják jól, hogy volna módom a megtorlásra és hatalmam ahhoz, hogy minden nyeglesége dacára erővel elküldjem az úrvacsoraosztásra! De a protestánsok ilyen lelkülettel nem járulhatnak az Úr szent vacsorájának a vételéhez, mert tudják, mit jelent az, ha valaki méltatlanul járul oda! Gondol­jon ki-ki arra, hogy mindenkinek saját magának kel! számot adnia életéről az örök Biró előtt! — Végeztem! Másnap figyeltem az úrvacsorázókat! Sz. J. nem volt ott! Egy esztendő pergett le az idők homokóráján! Ismét parancsra gyűlt a század. Megint egy gyümölcsösben. De hol van már az idillikus békés tiszamenti han­gulat?! Tompán hallatszik az ágyúk duhogása és a géppuskák száraz kelepe­lése. Néha-néha egy repülőgép húz el felettünk, mint a prédára leső karvaly. Nyugodtan figyeljük. A lombok alatt rejtve vagyunk. A légvédelmi ágyúk csöve egyik fa mellől halálos bizton­sággal követi a gépek útját. Az alko­nyat jöttével erősödik az ágyúk torko- lattüzének a villanása. Háború van! Én olvasom a parancsot megint. Napi­parancs! Szolgálat, stb. stb. És ismét felhívás a protestáns vallású legénység­hez, hogy holnap úrvacsoraosztás lesz! Azután intézkedések, ugyanúgy, mint máskor. Magam részéről csupán azt tettem hozzá, hogy kijelöltem a járőröket az úrvacsoraosztás alatt. Minden célzatos­ság nélkül tettem. Köztük volt Sz. .1. is. Este, vizsgálatból hazajövet, egy sö­tét alak bukkan fel az egyik sátor mel­lett. Sz. .1. volt. Hadnagy úr, kérem, mondja erősen szaggatott hangon, szí­veskedjék valaki mást kijelölni a jár­őrbe! Szeretném felvenni az úrvacsorát! Nem szóltam semmit, csak kezet nyújtottam neki. Köszönöm, mondta. Erősen megrázta és már el is tűnt az éjszakában. Egy hét múlva elesett Nikolajew mel­lett ••• A n d o r k a Sándor. * Katonáinknak Bibliát, imakönyvet, vallásos iratokat küldtek: Günther Ma­rianna, Magyaróvár, imakönyv, vallásos iratok. Pusztai Ferencné, Tata, 2 Újtesta­mentum. Missziói Egyesület, Székesfehér­vár, 14 Üjtestamentum, vallásos iratok. Katonáinknak a Harangszót előfizet­ték, vagy Bibliára, imakönyvre adakoz­tak: Balázs János Irsa 5 P, Takács Már­ton Cakóháza 5 P, Puxbaum Jenő Győr 6 P, Schwarzl Julianna Sárszentmihály 4.80 P, Éder József Lábod 10 P, Vörös Sámuel Répcelak 2 P, Páler János Kun- szentmiklós 2.40 P, özv. vitéz Egyed l.ajosné Győrszabadhegy 2 P, Virányi Lajos Bonyhád 1.28 P, Szabó Dezsőné Bakonyszombathely 2.50 P, özv. Lackner Ferencné Miskolc 10 P, Bendes- Zoltán Mátyásföld 1.30 P, Kosztra Pálné Bocsa 2 P, Jánosa Károly Vönöck 2 P, Sze­pesi István Sikátor 1.50 P. OLVASD TERJESZD TÁMOGASD A I IARANSSZDT! Apró történetein. Tövlmlcoronda király. Amikor Buillon Gottfried a keresztes­hadak élén Jeruzsálemet elfoglalta a mohamedánoktól, serege Jeruzsálem ki­rályává kiáltatta ki és meg akarta koro­názni. De a hadvezér tiltakozott ellene s így szólt: „Azon a helyen, ahol az én Megváltóm töviskoronát viselt, nem fo­gok aranykoronát viselni!“ Gondoskodó szereiét. Betegen érkezett meg a bétheli szere- tetintézmények alapítója, Bodelschwingh Berlinből otthonába. Erős vérveszteség után az orvos a legrosszabbtól féltette. Egy diakónust rendeltek mellé az éjsza­kára. De amint az éj beállt, a beteg el­küldte a diakónust: „Menj, feküdj le, testvér. Az én ágyam mellett az igazi Diakónus vigyáz, aki nem szunnyad és nem alszik.“ Ellenkezés nem használt s az ápoló pihenni tért. Hajnali két óra­kor azonban megszólalt a csengő. A leg­rosszabbtól tartva sietett a betegágyhoz a diakónus. „Bocsáss meg, testvér, hogy éjnek idején felébresztettelek. De meg­feledkeztünk a szegény berlini ernyő­tőltozóról. Nem tudom, megérem-e a reggelt. ígérd meg, hogy reggel első dolgod lesz, — akár élek, akár meg­haltam —, hogy összeszeded a javításra szoruló ernyőket és elküldöd a szegény, munkára váró embernek Berlinbe.“ Ilyen gondoskodó annak szeretete, akinek szi­vét Krisztus uralja. KARCOLATOK „ífeJyzeí­efangélikusok". A napokban egy tanúval jön hozzám egy 45 év körüli evangé­likus férfi a szórványból. Nem ő kezd beszélni, hanem másvailású sógora, a tanú. Ki akar lépni az egyházból, mert „a helyzet“ úgy kívánja. Kisül, hogy ez a „helyzet" az anyósból, feleségből s a sógorá­ból áll. A jelentkezőt egyébként most látom először, előbb nem volt gyülekezetem tagja. A Kemenes­aljáról jött évekkel ezelőtt, evan­gélikus templomban esküdött, van fiúgyermeke, ki evangélikus. Kü­lönben határozatlan, látszik az ide­gen akarat befolyása. Sok mindent elmondok neki, hogy megingott hitét megerősítsem. Azt mondja, csak három család van abban a faluban evangélikus s olyan egye­dül a többi között nem „kellemes", Mikor még ott, a „nagy" evangé-

Next

/
Oldalképek
Tartalom