Harangszó, 1942
1942-03-15 / 11. szám
HXI'ÄNGIIÖ 1942 märcius 15. 82. ’ azért, mert nem maga viszi, Krisztussal viszi. Kétféleképen viheti az ember a keresztet. Ügy, hogy Jézus nélkül, csak maga viszi. Minden terhe csak rá nehezedik. Ez a hitetlen ember kereszthordozása. Viheti úgy is, hogy Jézussal együtt viszi, ő mutatja a célt, nyújtja az erőt. Benne Megváltójára találva érzi, hogy a kereszt által ragadja meg az Isten. Ez a hívő ember kereszthordozása. Hogyan teszi le a keresztet Simon? Imádkozva. A Golgotára érve összeroskad, mint egy imádkozó alak. Hálát ad, hogy megérkezett a kereszt alatt a kereszthez. Lélekben is más volt, mikor elindult és mássá lett, mikor megérkezett. Hitetlen emberből hívővé lett. Mikor elindult lefelé a Golgotán, tekintete előtt Krisztus töviskoronás arca lebegett. Minden lépése közben arra nézett és minden lépésénél szíve erre az imádságra vert: Áldalak Uram, hogy hordozhattam a keresztet. Ne zúgolódj, ha kereszttel látogat az Isten. Általa nyúl bele az életedbe és változtat meg téged. Ezért vedd fel zúgolódás nélkül. Sohase hordozd egyedül. Nézz Jézusra. Általa ment meg az Isten. A legnagyobb áldás a megmentett élet! L. /. Utolérte .. .*) Fordította: Tóth János. Egy Indiában szolgálatot teljesítő angol tisztviselő, Cambell Gedeon, „Forró éghajlat alatt“ c. művében egyebek közt a következőket mondja el: „Nyomorúságos, recsegő és rázós kocsimmal hazaérkezve, oly fáradt voltam, hogy mihelyt lehetett, ágyba dőltem. Mély álomba merültem, álmomat azonban egy szörnyűséges kép szakította meg. Alvás közben egyszercsak úgy éreztem, hogy a mellemet valami fojtó, szorító, nehéz és jéghideg súly nyomja. Hirtelen felébredtem s azon mód szerettem volna ágyamról leugrani, de mégis maradtam, sőt fekvésbe merevedtem. Az asztalomon égvemaradt lámpa fényénél ugyanis mellemen egy nagy és vastag kígyót pillantottam meg. Fejét — két tüzes szemével, sziszegve és nyelvét mozgatva — reámszegezte. Azonnal tisztában voltam a helyzettel. A csúszómászó először a fürdőszobámba juthatott be, mert abból a falon át egy cső vezet ki a szabadba és az nem volt eldugaszolva. Innen meg aztán a hálóba került, mert hiszen én az ajtót nyitva hagytam. Most — a hűvös éjsza*) Mutatvány Tóth János fordításában a Harangszó kiadásában most megjelent „Idegen földön“ c. elbeszélésgyüj- teményből. Az örökké megújuló nemzet A Darányi Kálmán-Diákház javára nemrég ünnepélyt rendeztek, melyen kormányzóhelyettesünk is megjelent. Az ünnepélyen Bárdossy volt miniszterelnök nagy beszédet mondott. Március 15 örök igazságai ragyogtak elő szavaiban. „Az ifjúság — mondotta — az örökké megújuló nemzet. S ezért valamiképen benne testesül meg a nemzet maga. Élő lánc a jelen és a jövő között. A nemzeti életben csak annak az ifjúságnak lehet építő szerepe, amely szenvedélyesen szeret mindent, ami magyar. Szereti a népet, amelynek véréből vér, a földművelőt, a két- kézi és szellemi munkást. Szereti a nemzet múltját, századokon át megszentelt, de az ősi szellemben folyton megújuló életformáit. Csak annak az ifjúságnak lehet szava és része a nemzet életében, amely hinni tud. De a hit ne legyen tűnő fény az ifjúság arcán, hanem mélyen gyökerező meggyőződés. Nem hit az, amely hamarosan kiég. Ma sokat, talán túl sokat beszélnek áldozatokról. Minek ezek a nagy szavak? Bizonyos, hogy az áldozathozatalnak is megvan a maga ideje. De a nemzet elsősorban szolgálakában — nyilván rajtam akart melegedni. Álomból való hirtelen felriadásom megzavarta és ingerelte. Szemeinek a tüzén, nyelvének a hevesebb cikázásán haragja volt érezhető. Amikor meg fején egy sisakszerű búb dudorodik, rádöbbenek, hogy a kígyók legrettenetesebbje, az úgynevezett mérges kobra, telepedett reám. Mozdulatlanságba merevedésem kissé csillapítja. Nyelve máris nyugod- tabb. Szemei kevésbbé tüzesek. Szisze- gése szűnőben és a sisakszerű búb eltűnik. Magamon azonban érzem, hogy kivert a hideg veríték. Nem merek sem megmozdulni, sem másokat segítségül hívni. A legkisebb mozdulatra belém harapna a kobra és tudom, hogy az ő mérge ellen nincs orvosság. Nyugodtan kell tehát maradnom és várnom. Sorsom Isten kezében van. A reményem az, a kígyó a nagy naptüzelést nem szereti. Talán, ha megérem a reggelt, majd a nap erős besugárzása kényszeríteni fogja, hogy árnyékos helyre távozzon az én keblemről. Most már megint elaludt és én teljes mozdulatlanságban tovább rettegek. A kígyó súlya és undorító szaga kínoz és gyötör. Körülbelül egy óra után, amely nekem kitett egy örökkévalóságot, előszobám ajtaját hallottam nyílni. Egy férfi jött be s ott csomagjaimat kezdte el fürkészni. Onnan egyenest hálószobámba osont és ágyamnak tartót vár tőlünk, a mindennapi élet kicsiny és nagy dolgaiban egyformán. Háborúban állunk, ez valóban áldozatokat és nélkülözést követel. De rendületlenül hiszem, hogy a nemzet ereje s mindenek- felett a magyar ifjúság szárnyaló lendülete átsegít bennünket minden bajon és vészen. Annak az ifjúságnak a tarsolyába, amely most indul el az élet nehéz útján, még szeretném beletenni Zrínyi Miklósnak, a költőnek üzenetét, aki ezeket írta az „Áfium“-ban: „Fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalomnélkül való vigyázás, a kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának a gyümölcsét érlelni, kit az emberek dicsőségnek hívnak. Minékünk pedig magyaroknak nemcsak dicsőségünk, de megmaradásunk is abban vagyon.“ — Március 15-én minden magyar szívlelje meg ezeket a drága szavakat! Szobrot Tessedik Sámuelnek! Tessedik Sámuel nagynevű szarvasi evangélikus lelkész, a magyar falufejlesztés első apostola, születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a szarvasi egyház- község és a Tessedik Sámuel-szo- borbizottság az egyházak vezetőitott. Egyetlen egy kifent kés volt nála, azt is fogai között tartotta. Csupasz teste tetőtől-talpig jól be volt olajozva. Egy indus tolvaj volt. Az éjszakát úgy látszik, zsákmányolásra akarta fordítani. És ezért volt öltözet nélkül és azért olajozta be magát, hogy esetleges rajtakapok kezeiből minél könnyebben megszabadulhasson. Takaróm színe és finomsága nagyon szemébe szökkent. Tüstént oda is jött. S hogy mielőbb elzsákmányolja, két végénél fogta át. De ez lett a veszte, így megérintette az alvó kígyót, amely pillanat alatt felpattan és a tolvaj arcába harap. A tolvaj bosszút áll. Késével levágja a kígyó fejét. De mikor megállapítja, hogy a kígyó kobrakígyó, megadja magát sorsának. Rémületében ösz- szeesik, mert tudja, hogy már csak pillanatok választják el a haláltól. Az általam azonnal behívott szomszédaimnak már eszükbe se jutott reátámadni, mert hiszen látták, hogy a kígyó mérge teljesen elég volt a számára. Annak a kígyónak a mérge, amelytől engem az Isten oly csodálatos módon szabadított meg: pont a szerencsétlen tolvaj által!“ Ez az indiai tolvaj — késsel a foga között — az emberekkel, akik őt esetleg elfoghatták volna, számotvetett. Ezért kente be magát tetőtől-talpig síkos olajjal és ezért fegyverezte fel magát egy
