Harangszó, 1942

1942-02-15 / 7. szám

1942. február 15. HXR ÄN8IIÜ gyelmemet a dombtetőn álló templomra irányítottam. Messziről láttam már a ke­resztet és ez biztatás, bátorítás volt. Alig érkezem meg, a lelkészlakásba ér­kezik a gyülekezet 6 éve már hűséges „kurátora“ és közli, hogy „Miska“ bácsi, imádkozó presbiterünk haldoklik. Elme­gyek, megnézem, imádkozom érte. Még megfogja a kezemet, reám emeli szemét, amelyből kiolvasom, hogy megismert. Aztán kínlódva, mintegy búcsúzóul szól: „Feleségem, adjál a Tisztelendő Úrnak a templomra“. „Miska bácsi“ szeme le­csukódott, de a körülállók lelki szeme enyémmel együtt megnyílt: építsünk az Úrnak hajlékot, ha még a haldoklók sem felejtkeznek el róla. Hűséges somogyi „kurátorok“, Jánosok és Józsefek indul­nak velem és még este 10 órakor is látogatjuk a híveket. Az eredmény 500 pengő. — Nem látszott tolakodásnak ilyen későn zavarni a híveket? — vetjük fel a kérdést. — Nem — hangzik a válasz. — A somogyi hívekkel úgy állapodtunk meg hogy ahol az ablakban lámpa lesz ki­téve. oda bemegyünk! Minden ház egv utcai ablaka kivilágítva hívogatott ben­nünket. Igen, azok a hívogató lámpák — mondja mosolyogva. — Éreztük, test­vér szívek szerétete világít felénk a fé­nyükben. S ez a szeretet még másutt is vár s ad egv-egy téglát, mond egv-egv imádságot, hogy felépüljön a mezőlaki templom. — Bizonyosan — mondom a szavaira S aztán együtt mondjuk: Ügy legyen! cöotxwccoocccooococcccoco Hl fi Ti ft tmúdkozom. Egy kisleánynak a kórházban veszé­lyes operáción kellett keresztülesnie „Mielőtt egészségessé teszünk, előbb aludnod kell“ — mondta neki a főor­vos, mielőtt narkotizálta. — „Ha alud­nom kell, akkor előbb imádkozom“ — mondta a gyermek és imádkozni kez­dett a műtőasztalon. Az ott álló orvosok szeme kőnnybelábadt. — „Ezen az es­tén imádkoztam ismét először harminc év után“ — mondta később az egyik orvos. Ne árit «zdIMtf a* ör<Jíí«7i»**Ir. Egy görög mese szerint egy vándor az úton egy kígyó mellett haladt el. Tél idő volt és a kígyó a hidegtől egé­szen megdermedt. Amint meglátta a ván­dort, szivszaggatóan könyörgött neki, hogy ne hagyja elpusztulni. A vándor megszánta a kígyót és keblébe rejtette, hogy felmelegedjen. Amint a kígyó a vándor keblén feléledt, megmarta jól- tevőjét. Marása halálos volt. A vándor haldokolva mondotta: „Óh én szerencsét­len, mérges kígyót melengettem a keble­men. TERJESSZÜK A HARANGSZÓT! „Nincs semmi felentent -való V Ha a hadinaplók és a hivatalos tudó­sítások között keresnénk a nyomát en­nek a kis történetnek, csupán annyit ta­lálnánk a szűkszavú jelentésekben: „Nincs semmi jelenteni való.“ Nem is történt semmi különösebb azon az őszi estén, mikor ez a kis ese­mény lejátszódott. A színhely bent Oroszország valamelyik kis városkájában a Dnyeper partján. Mi bent voltunk a városban pihenve a hosszú partvédelem fáradalmait és új támadáshoz készülőd­tünk. Lent piszkossárgán hömpölygött a Dnyeper. Fehértarajos hullámai újból és újból rohamra indultak a parti sziklák 'llen. A megtorpant hullámok pár pilla­natig a levegőbe szökkennek, hogy mohó "ággyal száguldjanak tovább, sajátos 'úgó hangot hallatva. Szemben a lerobbantott Dnyepergát emeli büszkén magasra a homlokát. Még -omjaiban is megkapó látvány, gigan­tikus méreteivel. A lenyugvó nap még ’gy utolsó fénynyalábbal halvány rózsa­színre festette a vastraverzeket, élénk- lirosra a kopársárga partokat és fárad- ‘an eltűnt a város mögötti hegyhát mö­gött. Bent a városban csend. Egyhangúan koppannak az őrtálló katona kemény léptei. Meg-megáll. Elgondolkodik. Ki tudja, milyen gondolatokat teremt benne a lenyugvó naptól pirosra festett felhő- foszlány. vagy az esti szél zúgása. Ta­tán a kis falujának tornyát kutatja a Látóhatár szélén, vagy a búgó szél mu­zsikájában a gyermekének kacagását véli hallani. Ki tud belátni a homlok mögé, ahol a gondolatok teremnek? Gé­piesen rója a kiszabott útját. Keményen markolja a fegyver szíjját. Őrködik. Mindnyájunkra vigyáz. A puha talpakon nesztelenül setten­kedő alkonyat készíti már az éjszaka díszleteit. Tompára faragja a házak kör­vonalait. Árnyékot rak a kontúrok mögé úgy, hogy mindjobban belevesznek a kö­zelgő orosz éjszakába. Tűz pislákol a gépkocsiknál. Enyhe ' fényt áraszt széjjel. A vezetők készítik a kocsikat a holnapi menetre. Hang nél­kül dolgoznak. Távolról tompa dörrenéseket hoz fe­léjük az esti szél. Hallgatódzik. Passzióz­nak a németek — jegyzi meg és felele­tet sem várva belemerül ismét a mun­kájába. Elpihent a tábor. Mi egy szobában heverészünk a kocsikról hozott bőrpár­nákon. Apró mécses világít. Imbolygó fénye csupán arra jó, hogy egymásba ne ütközzünk. A legények csomagolnak. Nyugodt szakszerűséggel készítik a tá­madáshoz szükséges dolgainkat. Nem először csinálják. Csak nagynéha kér­deznek valamit. A szél rázza az ablakot. Mi hallga­tunk. Egyikünk megpróbálja a kezdődő támadás lehetőségeit latolgatni. De, hogy nem figyelünk rá, elhallgat ő is. Egyszercsak kívülről hangos beszéd hangzik. A napos jelentkezik. Majd egy degen hang érdeklődik. Kimegyek meg­nézni, hogy mi van. Egy vonatos zászlós keres éjjeli szállást. Hirtelen rászakadt az éjszaka és lámpa nélkül nem taná­csos továbbmenni. Világítani pedig nem szabad. Beinvitálom hozzánk. Megélénkül a szoba. Szívesen látjuk. Csinálunk helyet neki a kályha körül. Vacsorával és teá­val kínáljuk. Beszélgetni kezdünk. Azok­nak az embereknek ösztönös tisztelet- adásával és borzongó izgalmával kér­dez, kik távol vannak az első vonaltól. Túl egyszerűnek és túl reálisnak találja a feleleteinket. Valami heroikus roman­tikát keres a válaszainkban és szinte ostromol bennünket a kérdésekkel. Milyen érzés első vonalban lenni? Fe­leletet sem várva folytatja: — Sokszor voltatok már az első vo­nalban? — Sokszor. — Mivel lőttek rátok? — Aknával, géppisztollyal! — És mennyi ideig? — Nem egyformán. Négy napig, nyolc napig! — Életveszélyben is voltatok? — Abban is! Nem bírja tovább. Kitör magából. — Higy.iétek el, hogy ez rettenetes! Napokig ázni, fázni, étien, szomjan lenn!. Minden pillanatban szemben lenni a ha­lállal! Mondjátok, hogyan bírtátok? —- Mikor életveszélyben voltatok, hál mit csináltatok? A szavak idegesítő zöngéje elszá;'. Hosszú csend. Végre egyikünk megszólal: — Imádkoztunk! Andorka Sándor. * Katonáinknak Bibliát, imakönyvet, vallásos iratokat küldtek: Fazekas csa­lád Alcsut, 2 Újtestamentumot, Szanko- vits Lajosné Budapest, 1 imakönyv. Katonáinknak a Harangszót előfizet­ték, vagy Bibliára, imakönyvre adakoz­tak: Weller Erzsébet Győr 2 P. Dezső István honvéd 3.72 P. Szőke Miklósáé Győr 3 P, Benkő Pálné Tamási 1 28 P, Fehér Laiosné Rákoskeresztúr 1 P, özv. Nagy Laiosné Zánka 4.80 P, Vasasbányc- telepi iskolásgyermekek 16 P. Falusi evangélikus leányok áldott tavaszi otthona: Gyenesdiási Leánynépfőískola Tudnivalók az előző két számban. Jelen számunk kézhezvétele után még három napon belül jelent- — kezhetsz! — 58

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom