Harangszó, 1942

1942-12-27 / 52. szám

420. HARANGSZÓ 1942. december 27, keresztyén ember. Akit kővel do­bálnak, annak te nyújts kenyeret, akit éheztetnek, annak adj enni, akit szidalmaznak, annak a számá­ra legyen mindig mentséged, akit hozzád hasonlóan embernek nevez­nek, ahhoz légy ember s próbáld meg szeretni úgy, mint önmagadat. Háború van, — s a karácsonyi béke mégis szeretne szállást venni nálad. Állj meg összetett kézzel a karácsonyfa alatt. Hunyd be a sze­medet s hidd rendíthetetlen hittel, hogy azok, akiket a háború messze elvitt tőled, férjed, fiad, apád, test­véred, mind-mind itt vannak körü­lötted, erdélyi fenyő áll az aszta­lodon, békebeli szaloncukortól fe­hérük a karácsonyfa, valódi csoko­ládé bújik meg a fényes staniolok- ban, s fenn, a fa tetején apró böl­cső, fából: a Gyermek pihen benne, felette csillag ragyog, fényét be­hunyt szemmel is látod, érzed, a bölcső körül emberek milliói, ma­gyarok, németek, angolok, fran­ciák, ... térdreborult az egész világ s az egyszerű fabölcső áldott békét sugároz fejük fölé. S ha felnyitod szemed, s apró karácsonyfád zöldje néz csak rád, ne csüggedj el, hidd el, így lesz, s felnyitott szemmel is hord magad­ban a látomást, a békét sugárzó krisztusi bölcső köré egyetértésben leborult világ képét. Gyarmathy Irén. Oh áldott, szánt gyermek, " 9sten egyszülöttje, Ki mi bűneinkért Síjöttél a földre, ßegyen néked hála. S szomorú völgyből "Oigy be mennyországba. Övéihez jőve és övéi nem fogadók be öt ... Övéihez jött. Eljövetelének Csodás örömét hirdette fenn a csillag S a magasságból hangzó angyal-ének. Övéihez jött, hogy megváltsa őket, Legyőzze a nyomort, a bűnt, a bajt s az átkot S reményvirággal szórja be a temetőket... Övéihez jött. Megillette .volna Bíbortrónus vagy selymes puha párna S megjöttekor néhány egyszerű pásztor S nyughelyül a jászol szegényes ágya várja... Pedig hozzánk jött: az övéihez. Mert mindnyájan mindig övéi voltunk, Még mielőtt hozzánk leszállóit volna, S a jászol fölé boldog hódolattal Le soha nem hajoltunk, Eléje mirrhát, tömjént sohse hordtunk, Mikor itt járt az ablakunk alatt És szelíden kopogtatott nálunk, Az ajtónk és szívünk zárva maradt. Ha csodát tesz: kenyérrel elégít meg, Sántát járni tanít, halottat támaszt, Vagy megfékezi a tengernek árját, Hálás sóhajt rebeg az ajkunk. De ha szívünk kéri cserébe érte, Akkor itt csak Tamások és Júdások várják. Ha békét hoz és szól: lm, itt a béke, A kezünket sohse nyújtjuk ki érte S a markunknak a kard a menedéke. Pedig jaj a fejünkig ér már A bánat és a nyomorúság árja, Hajónkat a zúgó tenger dobálja, Sánták vagyunk és igen megfáradtak, Vigság, öröm tőlünk rég elmaradtak. Síró panaszra sokszor nyílik az ajkunk, Bűn és szenvedés uralkodik mi rajtunk S a kétség Iába szívünkön tipor... S Öt, aki eljött s eljön övéihez, Ki minden bajban szilárd menedékünk S egyedül hozhat szabadulást mi nékünk, Mikor fogadjuk be, ember, mikor? Vathy Elek. A Harangszó előfizetőinek tisztelettel bejelentjük, hogy az egyre növekvő drágaság miatt la­punk előfizetési díját a jövő év elejétől kénytelenek leszünk évi 80 fillérrel felemelni. így a Harangszó évi előfizetési díja az ed­digi 4.80 P helyett 1943. január 1-től 5.60 P lesz. Ameddig lehe­tett, igyekeztünk ezt a díjemelést elkerülni. Mikor mindennek fel­ment az ára, mi a régi alacsony árnál maradtunk. A nyomdai- és papírárak többszörös emelkedése folytán minden más lap emelte az előfizetési díjat, mi még mindig tartottuk a régit. Most kénytelenek vagyunk mégis emelni. Igaz, csak 80 fillérrel. Szeretettel kérjük Ked­ves Előfizetőinket, ezt az előfizetési díjemelést fogadják megértéssel. Szentmártoni Radó Lajos 1880-1942. Még jószerint fel sem száradtak a könnyek, amelyek elborították szemein­ket Zongor Bélának, •— a vasi közép egy­házmegye volt esperesének — váratlan sírba hanyatlása alkalmával, már újabb fájó veszteségről, újabb mélységes gyász­ról beszélt az a sötét érckoporsó, amely egyházmegyénk világi vezérét, közszere­tetben álló felügyelőjét: szentmártoni Radó Lajost rabolta el testi szemeink elől. Répcelakon született 1880-ban. Egyet­len fia volt szentmártoni Radó Kálmán v. b. titkos tanácsosnak, a dunántúli evangélikus egyházkerület egykori nagy­nevű felügyelőjének. A soproni evang. líceumban végezte középiskoláit. Egy- ideig huszártiszt volt, majd atyja halála után hazament gazdálkodni Répcelakra, az ősi birtokra. Patinás neve, tudása s vezetésre ter­mett, megnyerő egyénisége mindenütt előkelő helyet biztosított számára. Csak­hamar belekapcsolódott a vármegye gaz­dasági, majd politikai életébe is. Felső­házi tag, majd országgyűlési képviselő lett s a közgazdasági életben is vezető szerepet játszott. Kiváló egyéniségét evangélikus anya- szentegyházunk sem nélkülözhette. Egy­házi téren pályafutását, mint a répcelak- csánigi egyházközség felügyelője kezdte. Majd dr. László Kálmán volt ehm. fel­ügyelő halála után, 1927-ben a vasi közép egyházmegye gyülekezetei egyhangúlag az ehm. felügyelői méltóságra emelték és 15 éven keresztül őrállói tisztének minden igazságát híven betöltötte. Hit­hűségével, bölcseségével, gazdag tapasz­talataival, puritán nemes egyéniségével: fáradhatatlan buzgalommal és hűséges odaadással szolgálta mindenkor egyház­megyénket. Egyházhűségét és kiváló pénzügyi szaktudását az evangélikus egyházkerület a pénzügyi bizottsági el­nöki tisztséggel jutalmazta, amelyet nagy hozzáértéssel viselt éveken keresztül. A gyilkos kór váratlanul szakította ki vérző szívű szeretteinek karjaiból, a közélet mezejéről s egyházmegyénk kor- mányrúdja mellől. December 11-én kí­sérte utolsó útjára egyházunknak, a vár­megyének, a jó barátoknak és tisztelők­nek óriási részvéte. A répcelaki ősi kas­tély udvarán D. Kapi Béla, a dunántúli egyházkerület püspöke mondta a szí­vekbe markoló gyászbeszédet; a temető­ben Rónay B. Gyula, a vasi közép egy­házmegye esperese búcsúztatta szeretett elnöktársát az egyházmegye nevében; majd Smidéliusz Ernő helyi lelkész bo­csátotta el áldó imádsággal a megbol­dogultat. Kedves egyéniségét a szeretet arany­kötele fűzte mindenkihez s éppen azért, amikor élete fáklyája oly váratlanul el­lobbant, szinte pótolhatatlan űr tátong utána, a szívekben pedig gyász és szo­morúság honol. Szívünk fájó sebét csak az a szent bizonyosság gyógyítgatja, hogy a hűséges szolgálattevő Krisztus érdemének aranyhídján megérkezett Isten színének boldog látására, jutalmának színhelyére: az atyai házba. ■llfHHl

Next

/
Oldalképek
Tartalom