Harangszó, 1942
1942-11-29 / 48. szám
386 HARANGSZÓ 1942 november 29. a helyes, egészséges lakásberendezésre, I öltözködésre, táplálkozásra, aztán a népi irodalom és költészet értékeire, végül felhívták figyelmünket a helyes és helytelen népszokásokra és babonákra. Vacsora alatt folyton nyílt az udvar felőli ajtó. Jöttek a farádiak, asszonyok, férfiak egyaránt, hogy hallhassák az esti evangélizáló áhítatokat, a csodálatos halfogás történetét. Levetette az Or Jézus a hálót szívünk mélyére. Kihalászta onnan a rejtett bűnöket. Éreztük, hogy kegyelem ez a hét, amikor az Ür minket is „beljebb vitt kissé a földtől“, hogy tanítson. Bűneink özönét éreztük fejünk fölött hömpölyögni, amikor jött Jézus szelíd szava: „Ne félj!“ Boldog béke töltötte el szívünket, mert Urunk utat mutatott, van bűneinkből szabadulás, új élet: kövessük öt! Este, miután az ifjúsági ház lakói magukra maradtak, mégegyszer közös hála szállt fel Urunkhoz. Bízó szívvel aludtunk el, mert az Ő angyalai vigyáztak éjjel is táborunkra. „Óh, terjeszd ki Jézusom oltalmazó szárnyad . .“ hangzott mégegyszer a „jó éjszakát” előtt. Teltek a napok. Mindinkább éreztük, hogy növekedik a bűn, de sokasodik a kegyelem. Bizony nem egy leány hullatott könnyeket, meglátva nyomorúságát. De boldogok, akik úgy tudnak sírni! És megvigasztaltattak. Évek óta tartó haragok megszűntek és ölelték át egymást megbocsátó szívek. S olyan jó volt minderre venni a kegyelem zálogát az úrvacsorában. Vasárnap délután vallásos ünnepséget tartottunk a templomban. Utána volt a morzsaszedés. Minden beállítottság nélkül, egyszerűen, őszintén hangzottak a bizonyságtételek: „Megláttam, milyen farizeus voltam . . .“ „Azt gondoltam, ha járok templomba, ez elég ...“ „Nem is tudtam, hogy az 5. parancsolat ellen mennyit vétek haragtartásommal...“ „A múlt szilveszterkor alig vártam, hogy a pap áment mondjon, s mehessek táncolni. Erre többet nem lennék képes!“ A farádi gyülekezet ajtaja becsukódott, de új gijtók nyílnak Dunántúl többi egyházmegyéiében télitáborozó leányok számára. Halljuk meg az Úr Jézus zászlaja alá toborzó hívást minél többen! Szeretettel várom az érdeklődéseket, jelentkezéseket: Malaga Elza diakonissza nővér. A vallástanító-lelkész. Irta: Szuchovszky Gyula. (Folytatás.) Az utóbbi időben mind gyakrabban fordul elő, hogy elemi iskolák fanatikus tanítónői „szent szív gárda“ jelvényeket „jó felelés“ jutalmául evangélikus tanulóknak is adnak. Ez ellen is minden alkalommal tiltakozni kell. A gyermek fogékony lelkét ne engedjük kitenni mindenféle ráhatásoknak. Nem is any- nyira a gyermeknél, hanem a tanítónőnél, sőt az igazgatónál. Szükség esetén még feljebb is lehet menni. A napokban fordult elő, hogy az iskolából a tanítónő a gyermeket hazaküldte azzal, hogy elmarad az evangélikus vallástani óra. A gyermek mégis eljött s nem tudta megérteni, hogy miért akarta őt a tanítónéni hazaküldeni? Bizony nehéz is az ilyesmit megérteni. Máskor pedig az fordult elő, hogy leckéjének nem tudása miatt a vallástani óra idejére bezárta. Az ilyen esetekben az iskola igazgatója mindig ad elégtételt, csak az ilyen eljárásokra fel kell a figyelmét hívni. Különben is csak azért említjük meg, hogy legalább némiképpen ismerjük meg a vallástanító-lelkész munkájának a küzdelmeit. Mert vannak ennél kirívóbbak is. Vegyesházasságból származó gyermekek óh mennyi hántásról tudnak számot adni! Hát nem súlyos keresztet hordoz evangélikus vallása miatt már kicsiny gyermekkorában az, aki azzal'a kijelentéssel jön a vallástani órára: Asszonyok és gyerekek takarítják be az őszi termést. Magyar Erő felv. „Olyan sértődős voltam eddig, csak most látom, bennem volt a hiba ...“ „Olyan boldog vagyok, hogy az Úr Jézus elvette a gyávaságomat és most már merek hangosan imádkozni!...“ Repült az idő. Sok morzsa nem kerülhetett elő, de az imádságok bizonyságot tettek a megújult szivekről. Az Űr csodásán működött! „Ajtó csukódott, elment valaki . . . “ Ötvenkét táborozó leány után csukódott be az ifjúsági ház ajtaja. Vonaton, kocsin igyekeztünk haza. Boldog szívvel, örvendező, hálás lélekkel, az Ür Jézussal, így énekeljük köny- nyesen, mosolyogva: „Isten velünk, viszontlátásra!“ * — Tisztelendő bácsi, ne tessék nekem több vallástani könyvet adni! — Kis fiam, hát megint elveszítetted? Úgy emlékszem, hogy a múlt órán is kaptái vallástan-könyvet. Te rendes fiú vagy, hová tetted? — kérdezem az illedelmesen felálló fiútól. Belső harcainak vívódása arcára vetődik ki. Majd akadozva, lehajtott fejjel elmondja: Nem veszítettem el, de édesanyám a tűzbe vetette... A kijelentésre elcsodálkozom, a többi tanulók is felfigyelnek, de érthetetlen is mindnyájunk előtt, hogy valakinek az édesanyja az ajándékba kapott könyvet minden további magyarázgatás nélkül a tűzbe vesse. A drága gyermek azután elmondta, hogy édesanyja másvallású és gyűlöli az evangélikus vallást. Elmondotta még, hogy neki az evangélikus istentiszteletre el kell szöknie hazulról... Majd elcsuklott a hangja s beszélőképessége felmondta a szolgálatot. Szemének tükre lelkének megnyilatkozása volt arról, hogy ő mindig jó evangélikus lesz, mindig szeretni fogja evangélikus vallását! Síró hangon még azt az ígéretet is tette a drága gyermek, hogy a barátaitól tízpercekben fogja elkérni a könyvet, de meg fogja tanulni a leckéjét. És ő azt nem akarja, hogy az édesanyja máskor is tűzbe vesse a könyvét... Megdöbbenésünknek nem adtunk kifejezést, pedig a történtek meghallgatása mindnyájunk arcára pirosságot vont, erősebben megdobogtatta szívünket is, amikor magunkévá tettük kis barátunk fájdalmát. Megértettük őt, egyiittérez- tünk vele, de mivel édesanyáról volt szó, akitől szeretetet, imádságot kellett voj- na tanulnia, hallgattunk bánatosan mindannyian. A történteket egyszerűen tudomásul vettük, de nem is tehettünk mást. A síró gyermek fejét megsimogattam s néhány szóval elmondottam, hogy volt idő, mikor evangélikus lelkészeket mesz- sze országba hurcoltak el, gályarabokul adták el őket, nem hallottak édes gyermekeikről, a legnagyobb testi-lelki kínoztatásokat kellett nekik elszenvedniük csak azért, mert ragaszkodtak evangélikus vallásukhoz ... „Legyetek erősek a hitben, ne féljetek!” Krisztus Urunk ezen bátorítását soha se feledjétek! (Folytatjuk.) IMA. Könnybe törik meg szemünknek fénye, sebekké vált át szívünknek mélye, ajkunkról már csak bús ima lebben és sóhaj szárnyán Tebozzád rebben, Isten, a mennyben! A párnánk éjjel könnyekben ázik, a szívünk éj-nap rémhírtől fázik, hogy távol omlik testvérink vére — Hozzád száll imánk, éltüket kérve, Isten, az égbe! Szüntesd a harcot, add meg a békét, ragyogtasd reánk békesség fényét, apaszd el immár könnyeink árját!... — Véreik tértét, elhagyott árvák remegve várják!... I Kutas Kálmán.
