Harangszó, 1942

1942-11-22 / 47. szám

378.

HASANŐS2d

1942 november 22.

számít semmit, hogy az első könyv mit ítélt felőled. Annyi, mintha a lehető legrosszabbat mondotta volna. Ügyed csak akkor fordul kedvezőre Isten ítéletében, amikor nevedet a másik könyvben is megtalálja, az életnek könyvében. Ha neved ebbe be van jegyezve, semmissé teszi reád nézve a másiknak ítéletét. Ügy, hogy ha gondot kell fordítani arra az elsőre, sokkal inkább a másodikra. Amilyen rettenetesnek mutatkozik az első, olyan megnyugtató és megörvendeztető ez a második.

Kiknek a neve van az életnek könyvében? Akik Jézust választották maguknak, hogy járjon közben Istennél és nevük bekerüljön az életnek könyvébe. Jézusra szükségünk van ebben az életben, de amint látod, sokkal inkább szükségünk van az ítéletben. Itt ebben a világban meglehetsz nélküle is. Sokan valóban nélküle élnek ebben a világban és nem érzik hiányát. De mit csinálnak majd ezek Isten ítélete napján?! Az a nap sok meglepetést tartogat.

Nézz szembe az elsővel és gondolj rá félelemmel. Gondolj a másikra és töltse meg lelkedet vágyódással, hogy bárcsak a te neved is bejegyeztetnék az életnek könyvébe.

Kovács Géza.

Tavasai áradat.

Történeti regény a magyar reformáció korából.

Irta: Mohr Gedeon.

(Folytatás.)

Andrásnak tiszteletféle ébredezett bensőjében. A nagyurat eddig csak félelmetesnek ismerte. De most egyenesen megbecsülést érdemelt. Nem tekintett hátra. Nem törődött vele, hogy követik-e? Nem bánta, hogy a dühödt nép talán épp ő alája gyújtotta a máglyát. Csak nyargalt. Célegyenest oda, hová tisztsége rendelte. S az üres cím — a város jobbágyainak kormányzója, — most igazi méltósággá sűrűsödött rajta.

— Gróftiszt uram! — szólította meg az ifjú leplezetlen bámulattal: — Nem tart a pórnép indulatjától?

Dobay meg se fordult.

— Csak ők ne tartsanak tőlem!

Andrást az események sohasem érintették mélyebben. Ügy vette a történéseket, amint jöttek. Az életét ő befelé élte. Harcait és válságait ott benn intézte. Ez az éjszaka túl gyorsan ragadta magával. Alig vehetett közben lélekzetet. A Mária szemének tüze beragyogott a leikébe. Még eddig ahoz sem jutott, hogy színeire elemezze.’Csak a melegét

Oli&atailan

fúKlya

a címe annak a hatalmas történelmi regénynek, amellyel evangélikus egyházunk nagynevű püspök-írója, D. Kapi Béla a közeljövőben megajándékozza az evangélikus egyház és ezen túlmenőleg az egész magyarság olvasóközönségét.

D. Kapi piispöhi esen IviyujaPb 1könyve

nagy irodalmi eseményszámba megy és felbecsülhetetlen értékévé válik a magyar evangélikus egyházi s általában az egész magyar nemzeti irodalomnak és az olvasók részéről a legnagyobb érdeklődésre tart igényt. Mindenekelőtt azért, mert drága értékeket magában rejtő és sokáig érintetlenül hagyott magyar múltnak abból az időszakából veszi a tárgyát, amely egyházi és nemzeti szempontból egyik leggazdagabb idő volt, a magyar reformáció idejéből, melynek ki- bányászatlan kincseit csak az utóbbi években kezdjük kiásni.

Ez a hatalmas történelmi regény ennek a reformációkorabeli gazdag múltnak, a 16. század 11. felének kimagasló hősét,

Horsi&miszo. Péteri,

a nagy magyar reformátort, Balassa Bálintnak, aló. század leges a fényét hordozta magában fölös jóérzéssel. A másik tűzcsóva pedig a végrendeletből hullott leikébe. Az a bolondos ötlet Margitkával. Mintha valaha is lett volna szó róla! Olyanok ők ketten özvegy Csuka Péterné mellett, mint a jó testvérek. S az asszony édesanyjuk volt. Bizony ez fölboruit. Most már otthona sem lesz. Margitka világosan kimutatta, hogy magának csak Lang Kristófot kívánja. De jól is van ez így. Margitka őt sohasem értette volna meg. És Mária! Lehet-e Máriával egy napon mást is észrevenni? Ő az egyetlen lány. S várja. Hazavárja. Talán még nem is sejti, merre járnak. Talán még egyre a melegen vigyázza vacsorájukat.

—• Istenem, de kár! — pattogzott sóhajtásba-az ifjú sóvárgása.

Dobay hátrakapta a fejét.

— Mi baj?

— Semmi, semmi! — mentegetőzött András.

— Hát a katonák?

András is megfordult.

.— Azok bizony lemaradtak! —• állapította meg.

A Kék-völgy lankás torkán kapaszkodtak föl. Ott, ahol a Várhegy tövében kökénybokros, bozótos hasadékából a fensík kopárságba simul.

— Még nem vettek észre! — szorította Dobay sultogóra a hangját.

nagyobb magyar lírikusának és vallásos költőjének nevelőjét,

a hőiermésü írói és piispölíöt

jeleníti elénk úgy, hogy alakján és a köréje szövődő eseményeken át betekintést nyerünk nemcsak az ő változatos hősi életébe, erőteljes reformátori egyéniségébe, hanem abba a korba is, melyben nagy hitével és gazdag irodalmi munkásságával valóban olthatatlan fáklya volt.

Kit ne érdekelne a magyar múltnak ez a nagy hőse, akinek nagyságát az újabb magyar irodalom- szemlélet is kezdi látni és elismerni!

Mohó kézzel nyúlnak utána az olvasók százai és ezrei nemcsak a könyv tárgya, jaanem a könyv írója miatt is. Olyan ember írta ezt a munkát, aki az igehirdető gazdag bizonyságtétele mellett sok értékes könyvet adott már az olvasók kezébe. Csak a legutóbbi két hatalmas kötetére: a Kegyelem és Életre, vagy az isten hárfása című gyönyörű regényére utalunk. Kapi püspök hatalmas képzelő ereje, ennek nyomán meseszövése, gyönyörű stílusa, finom lélekelemzése, a hit világába való elmélyítése, mind-mind erőteljesen érvényesül benne. Aki olvassa, a lélek világának szépségeivel és örök kincseivel gazdagszik meg.

—- Nem! — rázta András a fejét.

Az Őrhegy tüzei közvetlenül felettük lobogtak. A nyers fa pörkölődő szaga keserű ízt tömött a lovasok szájába. Dobay keletnek fordult, úgy tett, mintha a füstöt akarná elkerülni. Voltaképpen azonban ő akarta meglepni az embereket. András észrevette a szándékát. Helyeselte is.

Odafönn a tűznél egymást kiabálták túl a parasztok. Mindegyik rendelkezett, mindegyik tanácsokat osztott. Valóságos csoda, hogy volt, aki a sok rendelkezést végre is hajtotta. A máglyák fénye sötét alakjukat kísérteties méretbe vetítette. Idegenebb ember nem igen mert volna közibük kerülni.

A gróftiszt észrevétlenül közelítette meg őket. Vízmosás csatornája futott le kelet felé az Őrhegyről. Ezen keresztül léptetett föl. inner, úgy köszönhetett rájuk, mintha rejtek ajtón bukkant volna elő.

— Hé, lókötők! Mit merészelnek kend- tek? —■ bömbölte.

András most első ízben dicsérte magában, hogy Isten olyan félelmetes mennydörgést rekesztett a nagyúr keblébe.

Recsegett-ropogott a tűz, zsivajgott a sok ember, észak felől a szél is fel- felüvültött, de a dörgő szóra elnémult minden, mintha elvágták volna. Még a