Harangszó, 1942
1942-11-15 / 46. szám
TS82 noveíűBír IS. H ARAN G SZÍJ 37T. jönnek és próbálnak a kérdezésben se- i gftségemre lenni. Megtudom, hogy va- | lami rókonféle öregasszony vette magához, de az is meghalt és'kivitték ma dél- t előtt a temetőbe. Most itt van és senkije sincsen. Hideg veríték gyöngyözött vé- ‘ gig a homlokomon. Uram Isten, mit esi- , náljak vele? Egész vagyonkája ez a kis rongybaba, törött fejével, amelyik kis batyujából kikandikál. Kézenfogom, hogy elvigyem a polgármesterhez, vagy a német Stadtkommandaturra, hogy valahol helyezzék el és ne engedjék éhenveszni! Mire az egyik sánta és nyomorék, öreg sarki-kofa utánunk biceg, hogy adjam csak át őneki, majd ő gondját viseli, neki úgy sincs gyereke, meg senkije se, majd csak meglesznek valahogy ... Meg- igértettem vele, hogy azután csakugyan teljesítse becsületesen az ígéretét. Mindent fogadott. Jobbnak láttam otthagyni nála, mint hivatalos hatósághoz vinni. Itt úgy sincs ilyen árvaház-féle. Ki tudja, mi lenne a sorsa a kis nyomorultnak. Ez az öregasszony meg majd csak gondját viseli néki valahogy. A nálam levő pénzt pedig átadtam az öreg néninek (sajnos, nem nagy összeg volt), mint a kis ágrólszakadt Ninácska apanázsát és vég- kielégítését. Amíg itt maradunk, ezen a helyen, mindennap viszek neki valamit, amit tudok. De, úgy látszik, az öreg néniké csakugyan becsülettel állja a fogadást és szépen kimosdatta már és kimosott, tiszta ruhába öltöztette Ninács- kát. A mindennapi kenyérmaradékot, cukorkát, tésztafélét, amit neki tartogatok és hagyok meg — mindennap jóízű étvággyal fogyasztja a kis muszka-gyám- leányom ... Ezek itt . általában nagyon szeretik a gyereket, tehát, amíg él az öregasszony — Ninácska, vagy Ninocska ügye rendben lesz. Remélem, tízegynéhány esztendeig még élteti az Isten ezt a sánta-kofát és felneveli az én kis gyá- moltamat... De hány ilyen ágrólszakadt lehet még itten, ezen a szomorú földön, akiknek az ég alatt már senkijük sincsen!? Ez már a második ilyen kis muszka- gyámoltam. Az elsőnek élnek a szülei, csak rettentő nyomorúságban vannak. Ez is 4—5 éves kisleány. Az étkezdénk- hez vezető úton szokott szaladgálni, a többiekkel együtt. Ez volt a legrongyosabb és legelhanyagoltabb közöttük. Mindig lestek bennünket, amikor az étkezdébe mentünk és várták a cukrot, vagy tészta-szeleteket, amit rendszerint eltettünk nékik. Ez a kicsi Mária azonban a szegény és rongyos gyerekek félszegsé- gével nem mert tolakodó lenni. Mindig hátrahúzódott és lesütött szemeivel csak onnan pislogott, amikor az élelmesebbek és rendesebben öltözöttek elkapkodták már tőlünk a nekik tartogatott maradékot. Én azután éppen őt választottam ki, a legfélénkebbet és legrongyosabbat, akivel nem igen törődött senki. Mindig neki adom és juttatom, amit adni tudok. Hálás is érte. Ha észrevesz az utcán, rögtön elibém szalad és a cukron, tésztán keresztül kezd megbarátkozni. Az anyja is rendesebben öltözteti már, hogy észrevette, hogy foglalkozom vele. Most azután kettő között kell a szívem és főként — a maradékot, meg a számtól megspóroltat megosztani. ...Hadd tudják meg ezek is, hogy valamikor ezen a földön — a nagy háború idején — jóemberek is jártak... De az emberek előtt is mindig így beszélek, hogy nektek, magyar katonáknak és honvédeknek — sohasem szabad elfeledni: bennünket a katona-zubbony arra kötelez, hogy mindenkivel szemben úri módon viselkedjünk, mert mi születésünktől fogva — mindnyájan urak vagyunk, Honvédtestvérek! A magyarkeresztúri leánygyülekezet 11, a dukai Nő- egylet 12, a hévizgyörki imaközösség 13, a száki gyülekezet 4, a zsebeházai leánygyülekezet 8 fronton küzdő gyülekezeti tagjának névre szólóan előfizetett a Harangszóra és azt üzeni, hogy olvassátok a lapot szeretettel, érezzétek meg soraiban az otthon üzenetét és gyiijtse- tek belőle erőt nehéz napjaitokban! * Elismerésre méltó ez a szolgálat... Kedves Barátom! A Harangszó-példányokat, ha nem is hetenként, mégis mindig megkapom. Nagy örömöt szereznek érkezesükkel. Olyan jól esik, amikor egy-egy postaérkezéskor seregestől jönnek a hajtársak értük s úgy viszik, mintha kincset kaptak volna. Ügy érzem, hogy a legmagasabb körök részéről való elismerésre is méltó az a szolgálat, amit a Harangszó itt a fronton végez. Kérlek, küldd csak a lapot ezután is, hálás köszönettel fogadjuk minden példányát. Isten áldását kérve munkádra, szeretettel köszöntlek: Sümegi István ezredlelkész. * Mindnyáfan Isten Kezében vagyunk. — Bízzál Benne. Pécsy Lajos, felpéci presbiter, akinek édesapja huszonöt évvel ezelőtt ugyancsak az orosz fronton harcolva halt hősi halált, írja ezt a levelet betegeskedő nővérének. Kedves Testvérem! Amennyire megörültem, mikor leveledet kézbevettem, úgy elfogott a szomorúság elolvasásakor. Azt reméltem, hogy ekkorra már meggyógyultál, de, sajnos, ennek ellenkezőjéről kell megbizonyosodnom. Bizonyosan hozzájárult ehhez az is, hogy nékem be kellett vonulnom s néked nem egészen gyógyultan kellett munkába állnod. Mindnyájan Isten kezében vagyunk, Ő igazgatja sorsunkat. Gyarló ember ő ellené nem tehet, tehát megadással kell sorsunkat viselnünk. Nem tudjuk soha, mit akar, ha csapással vagy betegséggel látogat meg. Imádkozzál hozzá és bízzál benne és az ő kegyelmében, Ö majd megsegít. Itt mi mindnyájan a halál árnyékában járunk és sohasem tudjuk, melyik pillanatban ér bennünket valami. azonkívül pedig — Krisztus követségében és képviseletében is járunk ... Mások lehetnek durvák, vagy kegyetlenek, de ti, sohasem lehettek. Titeket másra kötelez a fajiságtok, a születésetek és keresztyén voltotok ... A mi embereinket szeretik is az itteniek. De Istenben bízva végezzük bizony sokszor nehéz és igen veszélyes feladatunkat. Nékem már volt alkalmam meggyőződni Isten megtartó kegyelméről, mert bizony igen közel járt hozzám a nagy kaszás. Bízom is benne, hogy Ö megsegít és hazakerülhetek. Haza, az édes magyar hazába, mert csak itt kinn, a messze idegenben tudjuk, mit jelent az otthon, a haza. Igen kietlen világ ez az otthonihoz képest. Sok elégedetlenkedő embernek ide kellene eljönni és itt látva ezt a szörnyű nyomorúságot, piszkot s majdnem állati sorban élő embereket, hazakerülve megelégedne sorsával, mert a mi falunkban egy szegény napszámos úri módon él ezekhez a szegény muszkákhoz képest. Ne csüggedj azért és bízzál a gyógyulásban, mert maga ez már félgyógyulás. Mielőbbi gyógyulást kívánva, szeretettel csókol mindnyájatokat, testvéred: Levél gyermekeimhez. Haloványzöld lapon írok Gyermekeim néktek ... A sorok közt szívem dobog, Kézbe úgy vegyétek. Míg e lapot olvassátok, Tudom — sir anyuka — S kíváncsian kérdezitek: „Merre jár apuka?“ Szeretném megsimogatni Szöszke fejeteket, De közöttünk nagy úr a tér S hiába — nem lehet! így csak a holt betűkön át Beszélek veletek S arra kérlek: anyukának Szófogadók legyetek! Az imádság ajkatokon Meg ne szűnjön soha S meglátjátok, egy szép napon Történik még csoda! A jó Isten hazasegít S való lesz az álom: „Győz a magyar s lesz még ünnep Egyszer a világon.“ Valahol Oroszországban, 1942 X. 16. Bertalan Sándor zIs., tanító.
