Harangszó, 1942
1942-11-08 / 45. szám
1942. november 8. HARANGIIG 36 f. mányzónk felől és aláhúzottan emelte ki, mennyire örül, hogy a fajrokonság mellett az egyházi kapcsolatok is mind szorosabbra fűződnek a magyarsággal. Különös fontosságot tulajdonít annak, hogy — mint magát kifejezte — „a nagy és erős magyar nép egyre fokozódó érintkezést tart fenn messze- északi nemzettestvérével“. Élénk megelégedés hangján szólt a magyar leventék finnországi látogatásáról is. — A finn fővárosban részt- vettem az impozáns frontharcos-gyűlésen és a finn hősök helsinkii temetőjében— hatalmas tömeg jött ide össze — megkoszorúztam a finn katonák emlékkövét. Több más szolgálatot is vállaltam s Helsinkiben az egyházi sajtó vezetői ebédet adtak tiszteletemre és — teszi hozzá mosolyogva a püspök — általában olyan „zajos ünnepléssel" fogadtak, hogy én, a régi-régi barátjuk szinte „rá sem ismertem“ csendes finnjeinkre. — A háborús Finnországról azt az összbenyomást szereztem, hogy ez a derék nép tökéletesen felismerte, menyire élethalál jelentőségű számára a háború. Egyes nyügösködőknek jó volna kimenni Finnországba, hogy lássák, az igazi hit- és fajszeretet mennyi önmegtagadással tud úrrá lenni minden akadályon!... Többnapos utazással érkezve Turkuba, már reggel 7 órakor rámtörtek az ottani riporterek: beszéljek mentői többet, „mondjak el mindent" a mai Magyarországról. — Ez csak egy villanó epizód arról, hogyan is szeretnek ők minket... (M. É.) Jl Protestant izmus a magyarsúg szóig úlaiában. A IV. országos protestáns napok kiemelkedő eseménye volt az október 31-i reformációi emlékünnep a pesti Vigadóban. Az ünneplők nagy tömege előtt Tásnádi Nagy András, a képviselőház elnöke mutatott rá a magyar protestantizmusnak a magyarság történetében végzett szolgálatára. — Nemzetünk léte — mondotta — gyakorta volt összekapcsolva a protes- tántizmus ügyével. Mikor a mohácsi vész után összeomlás fenyegette a magyarságot, a nemzet számára mint gyógyító ír jött a reformátorok által hirdetett evangélium, a nemzeti nyelvünkön közkinccsé tett Szentírás és vele a nemzet lelkében való megújulása. A reformáció nem csak a lelkeket ébresztette, hanem helytállt a nemzeti törekvések ellen felvonult erőkTessedik Sámuel emléktáblája szülőházán, az albertii ev. lelkészlakon. mester uramnak legidősebb legény fia, Kristóf. A feketeruhás oldalba bökte társát. — Na, fiam, köszönd meg! És a nagy, szögletes, szőke legény már hajolt is az özvegy béna keze után. De mintha elvétette volna, a nagy buzgalomban egyszerre csak a Margitka puha, fehér ujjai szorongtak hatalmas tenyerében. Dobay sebzett lélekkel avatkozott bele. — Nem kell úgy sietni! Hadd halljuk a végét! Jegyző uram, fejezze be mielőbb. Mi lesz, ha előbb hal meg a né- ném, vagy ha egyik ifjú sem lesz a lányzó kedvére? — Különben — buzgólkodott a jegyző — szálljon minden fentnevezett birtokom a nemes városra. Annak pedig, aki mindeneket jól intézett és most is könyörül rajtam, dicsőség legyen mindörökké. Ámen. — Ámen! — bólintott a főbíró. Utánozhatatlan méltósággal telepedett a jegyző asztalához és alákanyaríntotta nevét a fontos okmányon, Példáját követték a többiek is. Ezalatt ő az özvegyhez lépett. — M.ost már — hajolt az asszony fölé — azt is megmondhatja, hogy a kettő közül melyik az igazi? — Szavát özvegy Csuka Péternéhez intézte és a beszédet kettőjük ügyének szánta, de az ünnepi csend szétbontotta hangját az egész helyiségbe. A kérdés, vagy még inkább a válasz ingerlő eshetősége félkörben gyűjtötte mögéje Dobayt, Andrást, a jegyzőt és a két Langhot. — Azt — hörögte az özvegy melle — ő mondja meg! — hullatta kezét a Margit aranyló hajába. A nagy pillanat értelmessé erősítette beszédjét. Margit fölemelte a fejét. Szőke haja az arcába csapzott. Csak most látszott meg, hogy sír. Világos két szeme olyan volt, mint a tiszta kék égbolt, amelyen eső pereg végig. — Anyám, én jó anyám! — csuklott föl fájdalma. — Miért tette ezt énvelem? Dobay elővette legkeményebb hangját. — Hát csak szaporán válassz — tört rá —, ha azt akarod, hogy anyád még megélje a nászt! Margitnak még maradék kis ereje is összeroppant. — Istenem, Istenem! — rázta zokogás és arcát ismét az özvegy bolyhos kendőjébe rejtette. A főbíró nem állhatta tovább. — Hagyja, gróftiszt uram! Mit bántja kegyedelmet ez a szegényke teremtés? Inkább csak írja alá magát. Már csak a kegyelmed neve hiányzik a végrendelkezésről. Dobay harciasán fordult meg. — Azt ugyan várhatják! Egyetlen betűvel sem járulok hozzá, amit a gonosz lélek forralt. A „messzelátó szőlő“ nem jut idegen kézbe! — Az a kegyelmed dolga! — utasította el a főbíró. — Most azonban asz- szonynénje végzi akaratját! Dobay sértően kacagott fel. —• Asszonynéném? Hát jó! Tudja meg, asszonynéném, s tudják meg kegyelmetek valamennyien! — jobbja nehéz fogadkozásra lendült, mutatóujja meg átokra nyílt. — Tudják meg! — ismételte, de nem folytatta. Az ajtóban Dévay Biró Mátyás állott. — Miért nem fejezi be? — nézte merően a gróf tisztet. Dobaynak kényelmetlenül meredt meg az ujja. Egy ideig némán állta a nézést, azután lehanyatlott a karja. (Folytatjuk.) j
