Harangszó, 1942
1942-11-01 / 44. szám
1942 novemBer f. HARANGSZŐ 7 '■ 353. zottság négyet már teljes nagyságú agyagmintában elfogadott s azok kőbefaragása is folyik. Ez a domborművű kép az úrvacsora kiosztását ábrázolja. A kenyeret nyújtó lelkész Bornemisza Péter, a két térdelő férfi lllésházy István és Thurzó György. A kelyhet nyújtó lelkész Erdősi Sylvéster János, a két térdelő pedig Nádasdy Tamás és felesége: Kanizsay Orsolya. Az egész domborműsorozat közepén a feszület áll Krisztus testével, tőle jobbra-balra az igehirdetés és annak hallgatói, akik szintén mind történelmi alakok. E hármas részű dombormű mellett van szintén jobbról-balról a keresztség, az úrvacsora és a könyvnyomtatást ábrázoló egy-egy jelenet. Halottak napján. Egyházülik ühnepfeHdjé szerint az egyházi év utolsó vasárnapja lenne a ha- I lottak napja. Ügy látszik azonban, hogy amint eddig nem,, ügy ezután sem veszi ezt tudomásul hívőink sCfegei Inkább elfogadták iiyetinek háligatÓlágöSáfi, de egész általánosan a római katolikusok „halottak napjá“-t, azaz pontosabban — mindenszentek napjának délutánját és estéjét. Ekkor mennek ki a közelebbi, ekkor zarándokolnak el a távolabbi temetőkben nyugvó szeretteik sírjához kegyeletes emlékezéssel, a kegyelet virágaival, koszorúival, — százával, ezrévél, sőt milliós számban a magyar keresztyének, köztük az evangélikusok is. Az egyház vezetősége sem nehezményezi ezt a dátumeltolódást. Bizonyára azt sem, hogy ilyenkor együtt száll a mi híveink fohásza kath. testvéreinkével a közös Atya trónusához. Istennek is kedves lehet, ha legalább időnként egy akarattal együtt vagyunk. Különben talán nagyon egyszerű, természetes magyarázata van annak, hogy híveink is ehhez a dátumhoz húzódtak. Régi, ősi ösztönös érzés késztet bennünket arra, hogy szeretteinknek virágot adjunk, hogy hajlékunkat és környékét virággal díszítsük. A kegyelet és hála is virággal akar adózni elmúlt szeretteinek. Virággal akarja díszíteni a kedves halott hamvainak otthonát, a sírt. Ez — a különösen élő virággal való adózás — november végén már nem lehetséges. Akkor már a krizanténum sem virágzik, ez a szépséges, utolsó csodája a vegetációnak. — Más részről egész sereg közalkalmazottnak az okt. 31 -i és mindenszentek! hivatali szünetnapok adnak alkalmat arra, hogy hozzátartozóikkal együtt — távollevő szeretteik sírját felkeressék szerető kegyelettel és szintén csokorral, vagy koszorúval. Ezek az ilyen Andrásnak váratlanul szaladt ki a talaj a talpa alól, *— Hátha így tritígfharad! — halkult el. — Megmarad az mindenképpeíl! - — szidta Dobay Andrásban a láthatatlan ellenfelet. — Mienk az ősidőktől fogva! Apámtól föl az ükapámig, mind ott tanult meg hegyet mászni. Itt leste el a titkot, hogy kell a föld nedvét zamatossá érlelni. Soha sem veti ott meg idegen a lábát. Magyar földet Isten sem engedhet néniét kézre. Megvédem én is, ha kell! A Vérem se drága érte! Na, menjünk! —■ sodorta magáyal a fiatalembert. — Hu küzdelem lesz, állok elébe! András bánatos pillantással kapaszkodott Máriába. — Azután csak igyekezzenek vissza! — mosolygott a lány. — Ne felejtsék, hogy türelmetlenül várok! Már halványodott a hold fénye, amikor az özvegy hajlékába léptek. Emeletes nagy ház. Három ablakával vakon pislog a főtérre. Nincs most kinek világítani a nappali szobákban, őmaga odabenn görnyedezik az ágyasházban, öblös, kényelmes karosszéket béleltek vánkossal puhára. Még a támláján is pihe- párnák. De ő abban sem találja helyét. Hörög a melle, az álla előrecsuklik. Jobboldala petyhüdten-tehetetlenül béna. Épen maradt balkezével, lábával egyre változtatja a tartását annál a kötélnél, melyet számára erősítettek a mennyp: zetre s épp az ölébe csüng. KíaoaJ fordítja fejét féloldali. . Kíván valamit, édesanyám? — hajol elébe Margit. Törékeny, tisztaszemű lány. -Ott kuporog zsámolyán a szenvedő mellett. Tagolatlan hang a válasz. — Vizet? — érti meg a lány és már nyújtja is. Görtdörös, aranyszín hajára párázó ívben ül ki a gyertya fénye. Üj helyzetbe kapaszkodik az özvegy és merev nyakán ismét féioldalra kényszeríti a fejét. Szenvedő szeme vizsgálódón siklik végig a szobán. Egyenként állapodik meg az arcokon. Számosán vannak már együtt. Kis asztalkánál a község jegyzője. Fegyverzete, az írószerszámok szolgálatkészen sorakoznak előtte. Vele szemben a tanács két tagja. Az asszony másik irányba fordul. Feszes tartással itt is ketten várakoznak. Fekete dolmányuk oly testhezálló, mintha csak szűk volna. Szótlanul, mereven ülnek. Akár a többiek. Nincs itt addig közölni valója senkinek, míg a döntés el nem hangzik. Az özvegy hosszan nézi őket. S mintha megkönnyebbülne látásuktól. Még egy ember van a helyiségben. A főbíró. Komoly, egyenes, szomorú arcában fájdalom és rettegés lappang. Olyan ő, mint aki tud valami szörnyűségeset, de maga elől is eltitkolja. Nyugtalanul méri le s föl a szobát. A jegyző apró, mozgékony kis ember. Sökalja már a csendet, azonkívül odahaza roköni vendégség is várja. Szeretne minél előbb túlesni feladatán. Amúgy sem érdekli őt özv. Csuka Péter- né. Ismeri a végakaratát. A toll és a tinta inkább dísznek áll előtte. Legfeljebb az aláírásokhoz használhatni. Magát a rendelkezést még a tél alatt szerkesztették meg. Ott őrzi két kezében a papirostekercsen. — Főbíró uram! — szólal meg halkan, hogy a többiek áhítatát ne zavarja. A tekintélyes férfi sétája megakad. Kezeit hátul fogja marokra. Szemében a dorgáló rendreutasítás mellett kérdést engedő rés derül. — Várunk még? — feszeng helyén a jegyző. A főbíró összeráncolta homlokát. Alkalmasint illő válaszon gondolkodott. A szemét is behunyta hozzá. De mintha odabenn valami orvul támadta volna meg, az arca kínnal torzult el. Dobay ebben a pillanatban rontott a szobába. Kissé kifulladt a bortól és a lépcsőjárástól. Nagy hangon üdvözölt mindenkit. Csak az özvegyet nem. Édestestvérek voltak, de sohasem szívlelték egymást. Évek óta most van itt először. De úgy mozog, mintha sajátjában lenne. Kérdezés-kínálás nélkül vetette magát a fal mellett duzzadó kerevetre, Andrást maga mögött vonszolva. Pedig András inkább volt itthon, mint ő. özv. Csuka Péterné teljes ellátásra fogadta magához. — Úgy vélem — nyíltak ki a főbíró szemei — elkezdhetjük! — Fáradtan simított végig a homlokán. — Itt vannak a testámentum-hallgatók valamennyien. (Folytatjuk.) A készülő Luther-szobor egyik domborműve. Az úrvacsora kiosztását ábrázolja.
