Harangszó, 1942

1942-11-01 / 44. szám

1942 novemBer f. HARANGSZŐ 7 '■ 353. zottság négyet már teljes nagyságú agyagmintában elfogadott s azok kőbefaragása is folyik. Ez a dom­borművű kép az úrvacsora kiosz­tását ábrázolja. A kenyeret nyújtó lelkész Bornemisza Péter, a két térdelő férfi lllésházy István és Thurzó György. A kelyhet nyújtó lelkész Erdősi Sylvéster János, a két térdelő pedig Nádasdy Tamás és felesége: Kanizsay Orsolya. Az egész domborműsorozat közepén a feszület áll Krisztus testével, tőle jobbra-balra az igehirdetés és an­nak hallgatói, akik szintén mind történelmi alakok. E hármas részű dombormű mellett van szintén jobbról-balról a keresztség, az úr­vacsora és a könyvnyomtatást áb­rázoló egy-egy jelenet. Halottak napján. Egyházülik ühnepfeHdjé szerint az egyházi év utolsó vasárnapja lenne a ha- I lottak napja. Ügy látszik azonban, hogy amint eddig nem,, ügy ezután sem veszi ezt tudomásul hívőink sCfegei Inkább elfogadták iiyetinek háligatÓlágöSáfi, de egész általánosan a római katolikusok „halottak napjá“-t, azaz pontosabban — mindenszentek napjának délutánját és estéjét. Ekkor mennek ki a közelebbi, ekkor zarándokolnak el a távolabbi te­metőkben nyugvó szeretteik sírjához ke­gyeletes emlékezéssel, a kegyelet virá­gaival, koszorúival, — százával, ezrévél, sőt milliós számban a magyar keresztyé­nek, köztük az evangélikusok is. Az egyház vezetősége sem nehezmé­nyezi ezt a dátumeltolódást. Bizonyára azt sem, hogy ilyenkor együtt száll a mi híveink fohásza kath. testvéreinkével a közös Atya trónusához. Istennek is kedves lehet, ha legalább időnként egy akarattal együtt vagyunk. Különben talán nagyon egyszerű, ter­mészetes magyarázata van annak, hogy híveink is ehhez a dátumhoz húzódtak. Régi, ősi ösztönös érzés késztet bennün­ket arra, hogy szeretteinknek virágot adjunk, hogy hajlékunkat és környékét virággal díszítsük. A kegyelet és hála is virággal akar adózni elmúlt szerettei­nek. Virággal akarja díszíteni a kedves halott hamvainak otthonát, a sírt. Ez — a különösen élő virággal való adózás — november végén már nem lehetséges. Akkor már a krizanténum sem virágzik, ez a szépséges, utolsó csodája a vege­tációnak. — Más részről egész sereg közalkalmazottnak az okt. 31 -i és min­denszentek! hivatali szünetnapok adnak alkalmat arra, hogy hozzátartozóikkal együtt — távollevő szeretteik sírját fel­keressék szerető kegyelettel és szintén csokorral, vagy koszorúval. Ezek az ilyen Andrásnak váratlanul szaladt ki a ta­laj a talpa alól, *— Hátha így tritígfharad! — halkult el. — Megmarad az mindenképpeíl! - — szidta Dobay Andrásban a láthatatlan ellenfelet. — Mienk az ősidőktől fogva! Apámtól föl az ükapámig, mind ott ta­nult meg hegyet mászni. Itt leste el a titkot, hogy kell a föld nedvét zama­tossá érlelni. Soha sem veti ott meg ide­gen a lábát. Magyar földet Isten sem engedhet néniét kézre. Megvédem én is, ha kell! A Vérem se drága érte! Na, men­jünk! —■ sodorta magáyal a fiatalembert. — Hu küzdelem lesz, állok elébe! András bánatos pillantással kapaszko­dott Máriába. — Azután csak igyekezzenek vissza! — mosolygott a lány. — Ne felejtsék, hogy türelmetlenül várok! Már halványodott a hold fénye, ami­kor az özvegy hajlékába léptek. Emele­tes nagy ház. Három ablakával vakon pislog a főtérre. Nincs most kinek vilá­gítani a nappali szobákban, őmaga oda­benn görnyedezik az ágyasházban, öblös, kényelmes karosszéket béleltek vánkos­sal puhára. Még a támláján is pihe- párnák. De ő abban sem találja helyét. Hörög a melle, az álla előrecsuklik. Jobboldala petyhüdten-tehetetlenül béna. Épen maradt balkezével, lábával egyre változtatja a tartását annál a kötélnél, melyet számára erősítettek a mennyp: zetre s épp az ölébe csüng. KíaoaJ fordítja fejét féloldali. . Kíván valamit, édesanyám? — ha­jol elébe Margit. Törékeny, tisztaszemű lány. -Ott kuporog zsámolyán a szenvedő mellett. Tagolatlan hang a válasz. — Vizet? — érti meg a lány és már nyújtja is. Görtdörös, aranyszín hajára párázó ívben ül ki a gyertya fénye. Üj helyzetbe kapaszkodik az özvegy és merev nyakán ismét féioldalra kény­szeríti a fejét. Szenvedő szeme vizsgáló­dón siklik végig a szobán. Egyenként állapodik meg az arcokon. Számosán vannak már együtt. Kis asztalkánál a község jegyzője. Fegyver­zete, az írószerszámok szolgálatkészen sorakoznak előtte. Vele szemben a ta­nács két tagja. Az asszony másik irányba fordul. Feszes tartással itt is ketten várakoznak. Fekete dolmányuk oly testhezálló, mint­ha csak szűk volna. Szótlanul, mereven ülnek. Akár a többiek. Nincs itt addig közölni valója senkinek, míg a döntés el nem hangzik. Az özvegy hosszan nézi őket. S mintha megkönnyebbülne látá­suktól. Még egy ember van a helyiségben. A főbíró. Komoly, egyenes, szomorú ar­cában fájdalom és rettegés lappang. Olyan ő, mint aki tud valami szörnyű­ségeset, de maga elől is eltitkolja. Nyug­talanul méri le s föl a szobát. A jegyző apró, mozgékony kis em­ber. Sökalja már a csendet, azonkívül odahaza roköni vendégség is várja. Sze­retne minél előbb túlesni feladatán. Amúgy sem érdekli őt özv. Csuka Péter- né. Ismeri a végakaratát. A toll és a tinta inkább dísznek áll előtte. Legfel­jebb az aláírásokhoz használhatni. Magát a rendelkezést még a tél alatt szerkesz­tették meg. Ott őrzi két kezében a papi­rostekercsen. — Főbíró uram! — szólal meg hal­kan, hogy a többiek áhítatát ne zavarja. A tekintélyes férfi sétája megakad. Kezeit hátul fogja marokra. Szemében a dorgáló rendreutasítás mellett kérdést engedő rés derül. — Várunk még? — feszeng helyén a jegyző. A főbíró összeráncolta homlokát. Alkalmasint illő válaszon gondolkodott. A szemét is behunyta hozzá. De mintha odabenn valami orvul támadta volna meg, az arca kínnal torzult el. Dobay ebben a pillanatban rontott a szobába. Kissé kifulladt a bortól és a lépcsőjárástól. Nagy hangon üdvözölt mindenkit. Csak az özvegyet nem. Édes­testvérek voltak, de sohasem szívlelték egymást. Évek óta most van itt először. De úgy mozog, mintha sajátjában lenne. Kérdezés-kínálás nélkül vetette magát a fal mellett duzzadó kerevetre, Andrást maga mögött vonszolva. Pedig András inkább volt itthon, mint ő. özv. Csuka Péterné teljes ellátásra fogadta magához. — Úgy vélem — nyíltak ki a főbíró szemei — elkezdhetjük! — Fáradtan si­mított végig a homlokán. — Itt vannak a testámentum-hallgatók valamennyien. (Folytatjuk.) A készülő Luther-szobor egyik domborműve. Az úrvacsora kiosztását ábrázolja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom