Harangszó, 1942
1942-10-25 / 43. szám
1942 október 25. HXKftNSIIO 343. A reformációi í)éí bibliavasárnappal kezdődik és október 31-vel, a reformáció ünnepével végződik. Istentől adott drága alkalom ez a hét. Mindenekelőtt az emlékezésre. Minden evangélikusnak arra kell e héten gondolnia, mit tett Isten a reformációban az ő igéjével. Azután drága örökségünk számbavételére. Tudnunk kell, apáink hithűségén át mit kaptunk s meggyarapítva utódainknak mit kell átadnunk. Alkalom ez a hét az önvizsgálatra, a magunkba tekintésre. Nem lehet a reformáció ünnepét üres szavakkal, hanem csak bűnbánattal s megtérésre való készséggel ünnepelni. Alkalom a belső lelki megerősödésre. Isten az igéhez, az egyetlen erőforráshoz akar mindnyájunkat vezetni. Kinek ne lenne ma erre az erőre szüksége? Isten evangélikus öntudatra akar Szentlelke által ébreszteni. Ne zárd be a Lélek előtt a szívedet! Testvéri ős széf ogásra akar buzdítani. Szétszórt evangélikusoknak lélekben egymásra kell most találni. S végül alkalom ez a hét az örömre és Isten iránti hálára. Aki érzi, mit kapott az ige, Isten embere, Luther és az ö ref. nya volt. De ő és a többi szentek alusznak. Velünk ők nem törődhetnek. Kár szólongatni őket. Az Ür akarja, hogy egyenesen Hozzá forduljunk. Pál homlokán kidagadtak az erek. — Csak folytassa kegyelmed. Ezzel ássa meg a sírját. A szenteket gyalázza és a Szűzanyát, eretnek módra szolgáltatja ki a kelyhet és az ördöggel cimbo- rázik! Dévay indulat nélkül hallgattatta el. — Kegyelmed tudja legjobban, milyen üresek ezek a vádak! Az apát dühödten lépett a küszöbre. — Elmegyek Egerbe! — fordult hátra. — Teljek kívánsága! De csakhamar visszatérek. ígérem — mélyült a hangja fenyegetésbe —, hogy nem egyedül jövök! Dévay karba fonta a kezét. — Velem Krisztus van! S'ő sohasem hagy el! 3. A végrendelet. Andrást a csuklás rendszerint olyankor vette elő, ha nem akarta. Viszont ez semmit sem mond, mert ő sohasem vágyott rá. S azokban a nem éppen ritka pillanatokban, amikor előfogta, már késő volt védekezni. Váratlanul jött és hirte- 1 lenül. András bosszankodott. Ott ballagtak a holdfénnyel meszelt kövezeten. Még csak épp, hogy végétért az istentisztelet. Mi sem természetesebb, hogy egyenest kötelességük után látnak. Az özvegy azóta már talán végét járja. Ráérős lépteiket Dobay váratlanul lefékezte. Törtémunkája által a Krisztusban és egyházában, az tud ja, hogy legnagyobb oka a hálaadásra van. Vájjon te mindezt érzed-e? L. I. Hítvalló magyar eleink a Bibliáról. Néhány gyöngyszemet idézünk. íróik a XVI—XVII. században éltek és magyar földön a reformáció egyházának tanítói voltak. Nevük kisebb vagy jelentősebb szolgálatot takar, de egyképpen az Ige embereit jelenti. Batizi András. „A mi Üdvözítőnk a Szentírásra igazító mindenütt a tévelygőket, a többi között szent Jánosnál úgy mond: HányI iátok jól meg az írásokat, azok bizonyságot tésznek énróíam. Erre pedig, hogy a község (gyülekezet) is olvashassa a Szentírást, nagy segítséget tésznek a mi nyelvünkre fordított könyvek. De az írásra a betűnek ismerete és az olvasásnak tudása az útunk. Meg kell azért azt nekünk tanulnunk, hogy olvashassuk mindnyájan a Szentirást, tudakozhassunk az Isten akaratjáról és hogy ennyi sok tévelygésben legyen mihez támaszkodnunk, lészen pedig, ha csak az Isten beszédéhez ragaszkodunk, mert az semmi nem egyéb, hanem (mint szent János mondja) igazság.“ 1549. Ma már nem ritkaság az olvasás művészete. Minden gyermek megtanul írni- olvasni. A Szentíráshoz is könnyebben és olcsóbban hozzájuthat az evangélikus netesen épp a gróftiszt háza tájára értek. — No, magiszter — tisztult barátságossá a nagyúr tekintete — betérünk egy kortyra, kegyelmed amúgy sem ízlelte még az ürmösömet. Hegyaljai. A tanító helyeslő biccentése félúton akadt meg. Szíve tájékáról indult torkába a csuklás. S ettől beleegyezés helyett a feje tagadásra lódult. — Csak nem veti meg az én italomat! — változott fenyegetővé a Dobay hangja. András bosszankodott. — Ürömmel! Ezer örömmel! — nyelte el meglepődését és teleszívta mellét levegővel, mert már gyülemlett odabenn a második csuklás. Hogyne fogadná el. Hiszen ennél többet már kívánni sem lehet. Ha igaz, harmadszor látja ma meg Máriát. Ezért a mérget is szívesen felhajtaná! Hát még azt az ürmöstl Dobay széltében-hosszában híres szőlősgazda. — Akkor síessünk! — karolt Dobay a fiatalemberbe. András pedig elváltozott színnel és valami jóleső tehetetlenséggel élvezte végig az egymáson túlömlő meglepetéseket. Enyhén szólva, szokatlan volt már az is, hogy a folyton sértődött és harag- vó férfi úgy beszél vele, mintha ő is ember lenne. Azután szíves, vendéglátó szavai és az a mozdulat, ahogy karját ölti. De ez még csak a kezdet. A gyéren világított, olajszagú lépcsőházból igazi tün- dérország nyílik. Karos gyertyatartó sokfényű nevetése lobog elébük a boltíves nagy utcai szobában. Nevetése derűsen ember, mint akkor. Megszégyenítő kérdés a múltból: Felhasználjuk-e olvasni- tudásunkat a Szentírás forgatására? Támaszkodunk-e bátran és boldogan életünk minden percében a Bibliára? Bornemisza Péter. „Én nekem úgy tetszik, ha két százszor mind által olvasnám is (a Szentírást), mindenkor újabb-úiabb tanúságokat, több-több vigasztalásokat és mindennapi épüléseket vennék belőle, amint veszek is mindennap. Hiszem, hogy másnak is lenne, aki szeretettel olvasná, avagy hallaná. Azmint tudok is mind firfiakat, mind asszonyokat, kik ilyen intésemet megfogadván, hogy mindennap egy-egy részt elolvasnának a Bibliából, és nagy épületet (épülést) vettek.“ „Most is láttam Máriához hasonlatosakat, kik noha nagy nemzetek és gazdagsággal büesek (tekintélyes családok és gazdagok), de aznak bizonytalan voltát látván, azt csak árnyéknak tartják és azért minden bizodalmokat nem a bizontalan marhájokban (vagyonúkban), hanem az élő Istenben vetötték, kinek Szent Igéjének csak hallgatását is gyö- nyörűségesbnek tartják, hogynem mint e világnak minden kénesét. Kinek tanulására oly mohók és oly telhetetlenek, hogy nemcsak ünnepnap, avagy idők közt, hanem mindennap, még étel közt is, ebéden és vacsorán olvastatják előttük ez evangéliomoknak magyarázati át, hogy aznak édességével elegyíttetnék ételeket, italokat, hogy egyszersmind éltetnék mind lelkeket és mind testeket.“ íme a hős prédikátor, egyszerű férfiak és asszonyok, gazdag uraságok mindennap éltek a Szentírás kenyeréből. És pedig „szeretettel“ olvasva, hallgatva, folyik szét a lábához halmozott terített asztal ékességein. És a legfőbb ékesség az a ragyogó két csillag, mely most sziporkázva libben föléjük és Dobay uram arcához simul, de a tüze csak a magisztert égeti. — De jó, hogy hamarább jöttek! — lelkendezi Mária. Karcsú alakja csupa élet. Sötét hajfonata a keblén ingerlőn kígyózik. — Nem lehet ám engem meglepni, édes apám-uram! — enyeleg a lány. Andrást jóleső meleg öntötte el, ahogy a Mária fekete szembogara az apja füle mellett rá-rávillant. — Ugye, nem vártál? — kötődik Dobay. De Máriát nem szorítja sarokba. — Ha nem is vártam, a vacsora kész lesz ebben a pillanatban! — már perdül is dolga után. — Megállj csak! — tartja vissza Dobay. — Igaz is! — kérdez most már a lány. — Ily hamar végeztek? Vagy csak elhalasztották? Ügy hittem, hogy csak későbben jönnek! András szeretett volna nagyot kurjantani örömében. Hát mégis jól hallott! Itt ma számára is vacsora készült. Máriát csak az foglalkoztatja, hogy korábban érkeztek. Természetesnek veszi, hogy ő is jött. Mintha mindig is így lett volna. — Jó estét, Mária! — jelentkezett derűs arccal. Mária odaadta a kezét. — Isten hozta, magiszter! (Folytatjuk.)
