Harangszó, 1942
1942-08-02 / 31. szám
- 246 HÁRANGS2Ó 1942 augusztus 2. ságot, a vért, a több és hitben jobbul t magyart, amit a magyar föld kíván! Bácsi Sándor. Csengey Gusztáv emlékezete. A lélek embere volt. Testileg igénytelen, szürke, kicsinyke, alig fiúnyi. Semmi hivságos törekvés a „fellépésre“, a „megjelenésire, hangjában semmi szónoki, színészi, dallamosság, előadásában semmi lélekfogási módszer; mégis csodás lélekáradás volt az ő tanítása, lelket gazdagító volt minden előadása. Az eperjesi kollégium épületének első emeletén volt a teológiai főiskola két- három hallgatóterme, 30—40 hallgató fért egybe. A Csengey-órákon megjelenni becsületbeli kötelesség volt. Ott is voltunk mind. Óraközben a fiatal torkokból ércesen zengett-zúgott a „Quo usque“, vagy „Gaudeamus igitur“, vagy egy pár tréfás, kedves ősteológus diáknóta. Egyszer csak felkiált valaki: „jön“; erre elhallgat a nótázás, minden arcra kiül a boldog várakozás, minden szemből simogató szeretet sugárzik a belépő drága kis öreg felé: „éljen Csengey“. Ö fejbólintással köszöni az üdvözlést. Felpockolja magát a neki magas katedrába, kiteregeti jegyzeteit, felteszi szemüvegét és olvas, olvas. De legott valami titokzatos lélek-kapcsolódás történik: a tanár, a tudós, a történész szavai, a költő lelkének aranyfényében zománcot, fényt és tüzet nyernek s mi elbűvölten járunk, szádunk, repülünk vele és utána egy magasabb világ tiszta levegőjében. Ridegnek, hidegnek vélt tárgyak, mint például a héber igeragozás, a héber kölFarizeusok. Elbeszélés. Irta: Szalkay /. Károlyné. Dermesztő, hideg téli éjszaka volt. Vad szélvihar tombolt kint, meg-meg rázta a fák havas koronáját, majd meg sivítva bezörgetett az ablakokon, félelmetes erejével döngette a gyengébb házak falait. özvegy Mártonná háza nem is bírta sokáig ezt az ostromot. Az árvíz után sem lett nagyon kijavítva s így könnyű munkája volt, a rettenetes erővel tomboló szélviharnak. Reggelre özvegy Mártonnénak semmije sem maradt, alig bírta puszta életét és kis unokáját kimenteni a dülede- ző házból. Dideregve kopogtatott be Faragó József kastélyába. Alig akarták beengedni, végre a nagy könyörgésre, mégis csak az uraság elé került. Mártonná ott volt azon a gyűlésen, mikor Faragó felajánlotta a pénzt a templomjavításra, úgy gondolta, ha valaki ilyen jó szívvel áldoz egyházi célokra, az az elhagyatottat is megsegíti. Hiszen nem akart ő sokat kérni. Egy kis sarkot valamelyik cselédszobában, ahol meghúzhatja magát addig, míg kis házát rendbe hozathatja. És ezt sem kívánta ingyen. Két keze munkáját adta volna cserébe. De, amint tészet az ő lelkének kezelésében valahogy átmelegedtek, megszépültek és vonzó delejességet nyertek. Hát még, mikor szabadon szállhatott a képzelet, mikor volt a témában valami hangulat és kibontható, kifejező gondolatszabadság! A pápaság szerepe. A reformáció szüksége. Juda bukása. A messiási eszme fejlődése stb. Ilyenkor a kis szürke emberke áttüzesedett és megnőtt, hangjában mintha csodás zengés-csengés támadt volna, s mi boldog révületben szálltunk a Csengey leikével, mint Madách Ádámja a magasságok felé. Csak az óravéget jelző csengetés riasztott fel e boldog révületünkből; a kigyulladt arcokon, a fénylő szemeken ott parázslóit tovább a Csengey lelke. Órája végén felcsattant a kiáltás forrón, lelkesen: „éljen Csengey“! S ő remegő-boldogan megtörülte könnyes szemét és kifelé indult, de mi néha vállunkra kaptuk és úgy vittük ki. Ilyen volt egy Csengey-óra. * * * Bölcs volt, tehát minket, fiatalokat, megértett. „Kisiklásainkban“ — e szót akkor még nem ismerték — az ő védő szeretete volt szószólónk. Egy szavával leszerelte a vádat és mi — a bűnösök — fellélegzettünk. Házánál vacsora utáni meghitt beszélgetésre gyűjtött össze. Csendes pipaszó mellett hallgattunk és az ő drága kis feleségének, a mi Lenke- néninknek mindent beragyogó kedvességétől az elhagyott szülői ház, az álmodott és visszaáhitott .otthon levegőjéből lélegeztünk mélyet, üdítőt. Megbámultuk az egyszerű, gyékényfonású, testetlen karszéket, melyben a „kis öreg“ lábait felhúzva íróasztalánál dolgozni szokott. Ilyen estéken a tudós, a bölcsen tanító professzor oktató, szemléltetően oktató nevelővé, atyánkká lett. Magánéletének meglátta Faragó Józsefet, aki álmos, kutató szemekkel tekintett le rá, minden bátorsága elszállt. Alig tudta elmotyogni mondókáját, de a kastély urát rossz kedvében találta. — Nem tudok adni semmit — mondta elutasító, rideg hangon — nincj egy üres hely sem a házban... Menjen az elöljárósághoz, majd az segít magán ... Egyébként is nem foglalkozom ilyen szegényügyekkel. Szeretném, ha nem zavarnának már kora reggel, hanem békén hagynának... —~ Ne tessék haragudni nagyságos úr, ... úgy gondoltam, mivel hogy hit- sorsosok vagyunk és a gyűlésen is ott voltam, ahol a nagyságos úr olyan jó szívvel ajánlotta fel azt a rengeteg pénzt, azt hittem, talán rajtam is segít, ha már ilyen baj ért. Faragó József kissé megenyhülve nézett az asszonyra. — Hiszen én segítenék is, de lássa be, most nem tudok... Nincs szükségünk munkaerőre és egyébként is a feleségem nem venné fel ezzel az apró gyerekkel. .. Próbáljon máshol elhelyezkedni. özvegy Mártonná szomorúan nézett a férfire. — Azt hittem jobb szíve van — mondta halkan, qlig hallhatóan. A férfi azonban meghallotta. Hirtelen ! szépsége, melegsége, otthonának rendezett, nyugodt belső világa, az a kiegyensúlyozott békesség, amelyet a tárgyak, a könyvek, a bútorok leheltek, és az a lelki egybefonódottság, mely élettársával összefűzte: az igazi evangélikus papi otthon eszményét vetítette a lelkűnkbe. Magához vont és vonzott, közel engedett az életéhez; szó volt ilyenkor mindenről és mindenkiről, emlékekről és tervekről, múltról és jövőről, szürkeségekről és kicsiségekről s mégis határtalan tisztelet reszkettette a szívünket, amint hallgattuk az ő mindig friss, mindig eleven és élénk lelkének megnyilatkozásait, nézeteit, megfigyeléseit, tréfáit és emlékeit. * * * Hogy mennyire tudott jellemre nevelni, annak bizonysága az ő bizalma, megbízása bennünk. A Csengey-kollo- quiumok okoztak legkevesebb gondot és munkát: azt’feleltük, amit akartunk. A tárgyat magunk választhattuk. Természetesen az ő szívéhez közelálló témát, anyagot választottunk. Titkon, be nem vallottan az volt ugyanis a tervünk, h gy —- megríkassuk; aki úgy tudott koilo- quálni, hogy Csengey bácsi szemében megjelent egy könny, az tudta, hogy -sikerült. A teológiai nagy-tudósok nézeteinek felsorolása után rendszerint ez következett: „viszont Csengey nézete ezzel szemben ...“ Ilyenkor élérzékenyült. Ez volt a siker jele, az elismerés, a jutalom. Az is lelki rejtelem, hogy noha — ismétlem — mindenki szabadon megválaszthatta a tételét, mégis felismerte a készültség fokozatait; volt jeles, jó és elégséges. * * * Életének ragyogó napjai a nemzeti ünnepek, a március 15.ék voltak, melyeharagos lett. Homlokán kidagadt egy vastag ér. •— Mi az?. Még szemtelenkedni merészel? — Dehogy — mondta Mártonná és szembe nézett a férfivel. Egyszerre valami csodálatos nyugalom ömlött végig a szívén. Nem félt már. — Nem akarok én semmit, megyek is már, csak még azt szeretném megmondani, hogy nem igaz úton jár a nagyságos úr... Nem az az igazi vallásosság, az igazi jótett, amit mindenki lát és megcsodál, hanem, amit titkon teszünk úgy, ahogy azt a Biblia is mondja, „hogy ne tudja a jobbkéz, mit csinál a bal“. — Nahát, ez már mégis több a soknál ... Maga meri kétségbe vonni az én vallásosságomat?... Maga? aki talán soha egy pengőt sem adott az egyháznak, hanem annak mindig csak a terhére volt. — Az igaz, hogy pengőm még soha nem volt, de az utolsó filléremet is odaadtam már nem egyszer és, ha az igaz, amit Jézus Krisztus a szegény asszony fillérjéről tanított, akkor az én adományom sokkal kedvesebb az Úrnak, mint a maga ezresei, amit csak az esze, de nem a szíve adományoz ... Nem jobb ez, mint annak a farizeusnak a cselekedete, aki hivalkodásból tesz jót. Faragó József gúnyosan felnevetett. — Hátha annyira a maga ajándéka
