Harangszó, 1942
1942-07-26 / 30. szám
HARANGSZÓ 239 jövő-menő rongyos és csöndes, batyuzó karavánt lát az ember, amint egy hét leforgása alatt teszik meg az utat oda- vissza és háton, vagy maguk után húzott kiskocsikon, cipelik zsákokban az ennivalót. Éjjel az útszélen alszanak. Anyák a keblükön viszik kicsi porontyaikat, hátukon a batyut, a szoknyájukba pedig 2—3 kisebb gyerek kapaszkodik és 3 nap oda, 3 nap vissza, menni kell nekik, hogy éhen ne pusztuljanak. Tilalom ellenére is nem tudja az ember megállni, hogy ha van hely, föl ne vegyen egy- egy ilyen glóriás-hom- lokú, rongyos anyát, porontyaival együtt és vigye őket, amilyen mesz- sze csak lehet. A pékműhelyek előtt sokszor lehet látni az éhségtől összeesett öreg embereket és öregasszonyokat, amint az üzlet lépcsőjén elnyúlva, ösz- szeesve. fehér, fakó arccal próbálják ott helyben, rögtön majszolni a fekete, korpás, ukrán kenyeret, amihez talán utolsó rongyuknak az eladása árán jutottak. Én sohasem tudom megállni, hogy egy-egy márkát erőtelen, vékony ujjaik közé ne dugjak ezeknek a halálra váltaknak, akiknek talán már sen1942. július 26. _ földre, hogy az orosz nép a ke- resztyénség védelrpe alatt újból boldog legyen és békességben éljen. Nem íeigázni, hanem felmenteni és szenvedő embereket lélekben is a kereszthez vezetni! Ez a magyar hadjárat célja! Oroszországi képek. Irta: Dr. vitéz Bogár János tábori főlelkész, az ukrajnai magyar csapatok protestáns vezető-lelkésze. Tábori posta: 113/100. A nyomorúság földje. Az első benyomás, ami itt, ezen a földön szíven üt bennünket — az a szörnyű nyomorúság és hangtalan, rongyos szegénység, ami talán a világ egyetleri más tájékán sem tapasztalható ekkora mértékben. Igaz, háború van. Még pedig szörnyű és kegyetlen mérkőzés, amilyenhez foghatót még alig látott ez a világ. De azért mégis meglepő, hogy itt senkinek sincs semmije. Szinte kétségbeejtő és fekete talánv, hogy itt miből élnek az emberek. Nehéz őket őszinte vallomásra bírni. Nem mernek, vagy nem igen akarnak nyilatkozni. Bizalmatlanok mindenkivel szemben. Pedig bennünket, magyarokat, általában szeretnek. Mert mi segítünk rajtuk, ahol csak tudunk. Mindenüket eladogatták már, amijük még megmaradt, hogy éhen ne haljanak. És ezeknek árából tengetik napról-napra az életüket. Ezen a földön már annyiszor dúlt végig háború, hogy ők maguk sem tudják hányszor. Nincs szomorúbb látvány annál, amikor egy 100 km-nyire levő olvan nagyobb mezővároskába visz az autó bennünket, ahol még lehet venni valami ennivalót és végig az egész úton mégis csak annyit jelentett, mint csepp a tengerben. Már elhatározták, hogy országos gyűjtést fognak indítani, már ki is jelölték Kovács János fiatal legény személyében azt, aki ezt le fogja bonyolítani, mikor váratlanul felállt Faragó József. Minden szem reá szegeződött. A férfi egy darabig körülnézett, mintha csak élvezné a kiváncsi tekinteteket, majd bejelentette, hogy ő nem kíván senkitől egy fillért sem, mert az egész templomjavítási munkálatokat magára vállalja. Erre a célra, egy fehér borítékban, 6000 pengőt letett az asztalra. Óriási éljenzés és öröm fogadta ezt a bejelentést. Mindenki Faragó Józsefhez sietett, kezét rázták, majdhogy meg nem ölelték hálás örömükben. Egész úton hazafelé ezt tárgyalta a nép. Olyan volt az egész falu, mint a felajzott méhkas. Pillanatnyilag saját gondjaikat is elfelejtették az emberek. Faragó József is úgy látszik megvolt önmagával elégedve, legalább is arcán ez látszott, mikor kinyitotta kertjének kapuját. Elgondolkozva ment a kastély felé, mikor hirtelen valami nesz ütötte meg fülét. Keresőn nézett körül. Egyszerre csak lángoló pír öntötte el arcát, gyors léptekkel ment végig a kerten, le a folyóhoz. A folyó mentén végig emberek álltak és sóvárogva lesték, mikor sodor feléjük az ár egy-egy kiszakított fatörzset, vagy deszkát. A falu szegényei voltak ezek, akik így gyűjtötték össze a téli tüzelőfát. Faragó megvetően nézett végig ezeken az embereken, majd haragosan fordult oda az egyik fa alatt kuporgó öregasszonyhoz. Mit keres maga itt? Hogy merészelt az én kertembe bejönni? Az öregasszony megszeppenve fordult a férfi felé. — Jaj, ne tessék haragudni, itt gyűjtöttem össze a kis fámat — nyúlt az összekötött facsomó felé — megyek is már — mondta remegő hangon. — Ajánlom is, hogy takarodjék minél előbb, jól néznék ki, ha minden kol- dusfajzat az én kertemen keresztül hordaná el a fáját. Különben is — hajolt le vizsgálódva — hiszen ez egészen száraz, biztosan itt lopta a kertemben. Az asszony könyörgő szemekkel nézett a férfire. — Dehogy loptam én azt itten. A fiam halászta ki már tegnap. — Jó, jó. Nem szeretem az ilyen meséket... És egyébként is, amit a víz idehord, az az enyém, tehát semmi köze hozzá ... No, mi lesz már? ... Mért nem megy? — Szegény asszony vagyok — sírta Ahol fiaink harcolnak: az orosz hadszíntér. el magát az öreg — ne tessék elvenni tőlem ezt a fát. — Nem érdekel!... Jobb lesz, ha el- kotródik innen, mielőtt nagyobb baj nem lesz belőle. Az asszony egy darabig hitetlenkedve nézett a férfire, majd megvert kutya gyanánt elkullogott. Szikrázó napsütésben avatták fel a templomot. Még a püspök úr is lejött erre a nagy napra. Áhítatosan, imádkozó lélekkel hallgatta az egész gyülekezet a szép beszédet. Faragó József feleségével és fiával ott ült az első padban. A püspök úr belevette prédkációjába, hogy egy áldozatos léleknek köszönhetik, hogy ma újra a templomban dicsérhetik az Istent. Gyönyörűen hasonlította az áldozatkészséget ahhoz a példázathoz, mikor az elvetett mag jó talajba hull és ezer annyi gyümölcsöt hoz. A hívek önkéntelenül is Faragó Józsefre néztek, hiszen ő volt az, aki lehetővé tette ezt a szép napot. Volt, aki hálásan, volt aki büszkén, volt aki szeretettel nézett rá. Csak az utolsó padban egy kopott öregasszony hajtotta le a fejét és csendben imádkozott azért az emberért, akit egy kicsit mindenki irigyelt. (Folytatjuk.)
