Harangszó, 1941
1941-01-12 / 2. szám
32. évfolyam. 1941. január l2 á. szám. Alapította: KAPI BÉLA 1910-ben. Laptulajdonoa: Ounántúli Luth0r-8zövetség. Magjai« nlk minden vasirnep. Ingben mtllékltt tané* alatt ttvhatankénf a KIS HARANQ8ZÓ. Beolvadt lapok : 9?5-ben a jöjjstok énhozzám i938-ban a felvidéki Luther. ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS KÉPES NÉPLAP. Erős vár a ml Istenünk, Jó fegyverünk és pajzsunk, Ha 6 velünk, ki ellenünk? Az Ür a ml oltalmunkl A Harangizó isarkaaztfi-kladóhlvatala GYŐR II., Patfifl-tér 2. Klöfisetéd ára: negyedévre 1 P 28 Olléz, félévre 2P4o fillér, egy évre 4 P 80 fillér Csoportos küldéssel 10 •/•-os kedvezmény Amerikába egész évre 2 dollár; az utódállamokba évre 1.60 P. Postacsekkszámla 30,526 A testvér. „Nem szégyenli őket atyjafiainak hívni.“ Zsidókhoz írt levél 2,11 Mindennapi jelenséggé lesz már közöttünk az a testvér, aki saját gondjaira hivatkozva messze elkerül bennünket, vagy bíróság elé hurcolja testvérét, vagy pedig a nagy emberközösségben élő testvérként lövészárokban áll szemben másik testvérével. Másra szomjazó lelkünk szemével nézzünk ma Arra, aki a karácsonyi csodában lett testvérünk. Páratlan volt. Minden lépésén Isten jótetszése kísérte, övé volt minden hatalom kövön, kenyéren, betegség vereségén, bűn erején és diadalma volt a halálon is. így jött „az övéi“ közé. Testvérei első perctől sanda tekintettel néztek rá. Üldözőbe vették és elpusztították. Vagy ha ez a kép sötét: voltak, akik szívet tártak előtte. De mit látott ezekben a szívekben? ő Istenről szólt, életgyőzelmet hirdetett, az egész világért viaskodott, ők kenyérre gondoltak, nyavalyájuk elmúlásáért koldultak, szétfutottak. Nem az a csoda, hogy Jézus tündöklő hatalommal járt e földön, hanem az, hogy meg nem utált bennünket. Hogy nem húzódott el ragályunktól, hanem testvérnek nevezett és akként is szeretett minket. Minden testvérszeretetet arcul- csapó világunkban mi is kérdezzük a mai vasárnap evangéliuma szerint: Hol lakói? És ha Jézus hívogat: „Jöjjetek és lássátok meg!“ (János 1, 404), úgy térjünk be hozzá. Hátha olyat lát meg a szemünk, amitől kényszerűséget érzünk arra, hogy embertestvérünk felé mi is elinduljunk e vallomással: megtaláltuk életünk egyetlen, igaz, páratlan Testvérét! Wolf Lajos. Milyen sokszor hagyja el az ember ajkát ez a szó: szerencse. Vagy azért, mert telve van a szíve szerencse után való vággyal, vagy pedig azért, mert meg sem gondolja, hogy amikor ezt a szót használja, mennyire benne van a pogányságban, e „világ“-ban. Ezzel a szóval, hogy szerencse, szerencsés, az ember a neki kedvező véletlent, vagy sokszor Isten áldását, kegyelmét nevezi meg. Milyen rossz ezt a szót állandóan hallani a világ gyermekei ajkáról, kik állandóan szerencsések akarnak lenni, akik rettegnek a szerencsétlenségnek még a gondolatától is. De még nagyobb baj az, hogy a keresztyének is nagyon sokszor használják és pedig abban az értelemben is, hogy Isten kegyelmére, áldására rámondják, hogy szerencse. A szerencse szó nem a keresz- tyénség területén született. Idegen, pogány származású. A legnagyobb meggondolásra késztet minket az, hogy Jézus Krisztus soha, egész életében nem használta ezt a szót. Nem mondotta azt, hogy ti emberek milyen szerencsések vagytok azért, mert eljöttem közétek, értetek s tanítlak és megváltlak. Nem mondotta azt egyik hozzájövő szenvedőnek sem, hogy szerencsés vagy azért, mert hozzám jössz és én meggyógyítlak. Az Ür az ő egész földi életét és váltság- munkáját Isten akaratának és kegyelmének tartotta. Az apostolok sem használják ezt, pedig abban az időben az elterjedt, görög-római világban igazán otthonos volt e szó. Pál apostol nem mondotta azt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy Krisztus apostola lettem, hanem nyíltan megvallotta: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok.“ A keresztyén ember nem a szerencsétől várja előmenetelét, hanem Isten kegyelmétől. Aki „szerencsés“, az elbízza magát, ezzel szemben a keresztyén, hívő ember, amikor őt az Isten megáldja, hálás, alázatos gyermeke az Istennek, s nem önmagában elbizakodott. A „szerencsétlen“ ember elkeseredik s odavágja a lelkiismerete megnyugtatására: nem tehetek róla, hogy nem sikerült, hát nem kedvez a szerencse, hát szerencsétlen vagyok s így eltompul felelősségérzete. Ezzel szemben, amikor a hívő keresztyént baj, csapás éri, tudja, hogy ez az Isten büntetése vagy próbája rajta s ezért nem keseredik el, hanem megalázkodik a hatalmas Ür keze alatt. Egyes vidékeken a nem földmíves embernek így köszönnek: „Szerencsés jó napot kívánok!“ vagy „Szerencsés jó egészséget!“ (Hát van szerencsétlen jó egészség is? Még a közmondás is kigúnyolja az ilyen köszönést, mondván: a bolondnak van szerencséje.) Egymás között még mondják a régi szép köszönést: Adjon Isten jó napot, kifejezvén azt, hogy a jó napot Isten adja, de a nadrágos ember előtt ezt a bizonyságtevést szégyenük. Evangélikusok! Ne szégyeljük megvallani Isten áldását, kegyelmét és ne nevezzük azt más, pogány szóval. Legyen a mi szánk és szívünk is keresztyén. Mert a szívnek teljességéből szól a száj. Mt. 12:34. Gerhát Sándor. Szerencse.
