Harangszó, 1941
1941-11-02 / 44. szám
IMI. november 2. HARANGSZÓ 363 Levél a harctérről. Hol járnak és mit látnak katonáink ? Berzsenyi Miklós tüzérhadnagy hittestvérünk, aki hónapok óta a fronton van, az alábbi érdekes levélben írja le élményeit: Tornyánál léptük át a magyar határt. Itt rövid pihenőben búcsúztunk a hazai földtől. A volt Galicia területén mindenütt barátságosan fogadtak bennünket. Itt már kezdett rendes mederbe visszatérni az élet, csak itt-ott látszott a kivonuló oroszok pusztításainak a nyoma. De amint átkeltünk a hídon, amit már utászaink készítettek a Zbruczon, egy egészen más világ fogadott bennünket. A terület ritkán lakott, a falvak távol vannak egymástól, pedig ez a hely, Oroszország egyik legsűrűbben lakott része. Siralmas az, amit az ember szeme lát. Viskószerű házikók, rendetlen összevisszaságban, mind sárból építve és náddal vagy zsúppal vannak fedve. Az udvarok kerítés nélküliek, a kertekben a krumplit, tököt, kukoricát elnyomja a gaz. A kis ablakok közül a legtöbbször csak egy szem nyitható. A házak mipd sáros, földszínűek, valószínű a háború miatt, mert sok helyen alig lehet megkülönböztetni őket a földtől. Hogy belül milyen piszkos és szegényes egy ilyen kis ház, az szinte leírhatatlan. A lakosoknak alig van egy-két rozzant bútordarabjuk és pár darab konyhaedényük. Pedig a föld Istenáldotta jó termő, amin a magyar gazda csodákat tudna művelni. A szegényes házikók közül a legtöbb faluban kiemelkedik valami nagyobb, otromba, sokszor még vakolatlan téglaépület. Ezek a kultúrházak és mozik, előtte Lenin és Sztálin ormótlan tucatszobrai. Ezeket a szobrokat a legtöbb helyen már a földre döntve találtuk Ahol ilyen épület nem volt, ott a templomot használták fel ilyen célra. Ezek a kultúrházak is silány munkával és anyaggal készültek, de mégis fényűzéssel, hogy annál kirívóbb legyen az ellentét a szegény emberek nyomorúságos lakásaihoz képest. És az emberek! Mikor a határon túl az első nagyobb városba: Kamjenec- Podolskiba megérkeztünk, szinte megdöbbentő volt a kép, amit aztán később, Apró történeteit. \e Halogass ! Egy fiatal leány beteg barátnőjéhez ment, hogy meglátogassa, kedvenc virágával megörvendeztesse és nagy szenvedésében vigasztalja. Útközben egy másik barátnőjével találkozott, aki magával hívta az üzletbe bevásárolni. „Holnap is meglátogathatom“ — nyugtatta lassankint megszoktunk. Minden ember annyira egyforma viseletében, ruházatában, de arckifejezésében is, mintha Madách falansztereit látnánk megelevenedve! De a legnagyobb hatással az emberek tekintete volt rám: csodálatos vegyüléke a félelemnek, nyomorúságnak, reménytelenségnek, amellyel már eleve lemondtak arról, hogy az élet még valami mást is nyújthat nekik, mint szomorú, egyhangú robotos-sorsot... Borzalmas lehetett az a terror, amely el tudta hitetni a néppel, hogy az ő uralma alatt van a legjobb sorsa a világon! * Végül hadd mondjak el egy-két jellemző epizódot. Az egyik városkában, ahol pár napot töltöttünk, tábori isten- tisztelet volt. Az ukrán lakosság — amely pedig az istentelenség igéin kívül mást nem hallott — még 40 kilométerről is bejött szekerekkel, pedig egy szót sem érthetett belőle! Különben a legtöbb szegényes szobában megtaláltuk a falon a régi, féltve őrzött szentképet, ezüstös, cifra keretben ... * Ellátásunkhoz a húst legtöbbször helyben szereztük be, a kolchoszokból (kommunista nagygazdaságok), elismervény ellenében. Egyik helyen az őrzőgyerek, akinek gondjára az állatok bízva voltak, mivel a férfinépet elvitték katonának, szívesen odaadta a kezére bízott legszebb disznót, még elismervényt sem kért. Csodálkoztunk, hiszen úgy tudtuk, hogy az állatok az ő tulajdonuk. Valamit a végén aztán mégis kért: a disznó fejét. S mikor levágás után odaadtuk, nagy boldogan vette át. Amint kiderült, azért örült a szerencsétlen, mert ezentúl annyival kevesebb lesz a dolga, hogy eggyel kevesebb állatot kell gondoznia és etetnie, a fejből pedig ünnepi lakomát készít; húst nem is mert kérni, mert arra nem is emlékszik, hogy ilyet mikor evett! Tán 15—16 éves lehetett, de már volt egy évi kényszermunkán Szibériában, amit azért kapott, mert egy alkalommal éhes volt és nagyobb darab kenyeret mert kérni, mint amit odadobtak neki! * Mindegyikünk bő tapasztalatot szerzett róla, hogy mi a bolsevizmus a valóságban, — ami egy életre elég. Most látjuk igazán, mi várt volna ránk, ha terveik valóra válnak; hálát adunk Istennek, hogy nem került rá a sor. meg magát. — Másnap a virágokat barátnője ravatalára helyezte. A halál bármikor jöhet. Azért ne halogass és ne várj a holnapra. Eqy gyermek sírfelirata. A temetőben fehér sirkövön a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik az a gyermek, akiről játszótársai azt mondták: Könnyebb volt jónak lenni, ha ő köztünk volt!“ OLVASSUK A BIBLIÁT A reformáció ajándékai. November 2. — A szabad lélek. — I. Thess. 5 :19—22. — Az ember lelke isteni eredeténél fogva szabad. A középkor ezt a szabad lelket megpróbálta börtönbe zárni. Elzárta a szabad gondolkodás és kutatás lehetőségétől és megkötözte az egyház hatalmi érdekeket szolgáló bilincseivel. A reformációban győzött az Ige s győzelme széttörte a lélek bilincseit. A szabaddá vált lélek azután elindult, hogy teljesítse Jézus parancsát: „Legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok tökéletes.“ November 3. — A tiszta szem. — Lukács 12, 54—59. — A reformációban felszabadult emberi lélek tisztán lát. A középkori dogmák és szertartások börtönében erre a tisztánlátásra képtelen volt, mert látását korlátozták a világhatalomra törekvő egyház rendelkezései. A reformációban felszabadult lélek tisztán látja minden cselekedetét és mérlegelni tudja annak következményeit. De mérlegelni tudja az élet minden körülötte hullámzó megnyilvánulását is, amelyben mindig felismeri azt, amit lelke gazdagítására fordíthat. November 4. — A nyugodt szív. — Ján. 14 :26—29. — Az a szív, amelynek az üdvösség felé vezető útját az egyház telerakja a törvények útvesztőivel, — örökös rettegésben él, mert sohasem biztos benne, hogy nem mulasztott-e el valamit az előírt rendelkezések közül. A reformáció azzal, hogy a cselekedeteket megfosztotta üdvszerző érdemüktől, visszaadta a szív nyugalmát. Én hiszem, hogy Isten — ha bflnbánattal keresem — szent Fia érdeméből megbocsátja bűneimet. Ez a hitem megszabadít a kárhozattól való rettegés gyötrelmeitől s megnyugvással tölti el szívemet jövendő sorsom felől. November 5. — Az egyenes út. — János 14:2—11. — Ha a középkori keresztyén egyház tagja Isten elé akar menni, hosszú és kanyargó utat kell megtennie. Át kell mennie a közbenjárók sorfalán. A reformáció visszaadta a léleknek az Istenhez vezető egyenes utat: Jézus Krisztust! Ezen az úton nem állnak közbenjárók, de rajta mégis bizton eljutunk Istenhez, mert ezen az vezet bennünket, aki azt mondotta magáról: „Senki sem mehet az Atyához, csak én általam.“ November 6. — Az üdvözítő hit. — János 3, 14—21. — Üdvösségem szempontjából nagyon fontos kérdés az, hogy kiben hiszek? Ha csak egyházban, vagy csak az emberekben hiszek, akkor gyarló, változó és múlandó kezekbe tettem le üdvösségemet. A reformáció megtanított arra, hogy kiben kell hinnem, ha üdvözölni akarok. Azért ha teljes szívvel hiszek Istenben és az ö szent Fiának megváltó érdemében — üdvösségemet a legbiztosabb kezekbe teszem és az én hitem — üdvözítő hit. Hogy ilyen hitem van, azt a reformációnak köszönhetem. November 7. — A boldog élet. — Róm. 8 :10—17. — A reformációban felszabadult ember, mint Isten gyermeke, az Isten családjában él. Tudja, hogy mennyei Atyja úgy szereti őt, hogy még Fiát is feláldozta érte s viszonzásul tőle.
