Harangszó, 1941
1941-10-12 / 41. szám
334. HARANGSZÓ 1941. október 12. nyebben megtalálja az irányító szó az ifjút, azért feltétlenül hasznos és szükséges az ifjúsági egyesületekben való tömörülés. A múltkoriban olvastam egy cikket, amelynek ez volt a címe: Vádolom az ifjúságot! A súlyos vádakat nem célom itt elismételni, csak összefoglalom a gondolatait abban, hogy a mai ifjúságnak praktikusnak, tisztánlátónak, nem magának-élőnek, hanem a közösségi sorssal törődőnek kell lennie. Én nem vádolom az ifjúságot, csak figyelmébe ajánlom annak meggondolását, hogy összefogással nagyobb célokat tud megvalósítani az ember! Vegyük pl. az evangélikus egyházi énekkarok és az ifjúság közötti kérdést! Ünnepélyeken, rádióban nem egyszer módja van az ifjúságnak hallani szép énekkari produkciókat, egyházi énekkaroknak éneklésre csábító, finom kidolgozású előadásait, mégis úgy tetszik, hogy ifjúságunk nem érez elég felelősséget az énekkari kultúrával szemben. Olyan munka az énekkarban való szolgálat egyházunkban, amelyet szívességből, egyházszeretetből, lelkesedésből, a szép általános szereteté- bői, a fegyelem jóleső érzéséből, a nehézségek legyűrésének kívánásából, az ünnepi alkalmak tiszteletéből, a lelkes cselekedni-vágyásból végez mindenki s mindez kihez áll közelebb, mint az ifjúsághoz! S ki áll — általánosságban szólok — Pislákoló gyertyabél. — Rajz. — Irta: Mohr Gedeon. — Igen! — lépett hozzá az asszony. — Te tudtad? — képedt el Pista. — Sejtettem. Pista két tenyerébe fogta halántékait. —• Mi lesz veletek? — lüktetett ereiben a gond. — Az Isten velünk marad! — ragyogott az asszony tiszta, fekete szeme. — Fáj, de nem tartóztatlak. Csak menj! Ott a helyed! Ha van igazságos háború, ez az! A következő órák eszméletlenül hanyatlottak el. Gyors, kapkodó intézkedések, búcsúzás és riadók között. Pista arra ébred, hogy a vonatban ül. Vagy talán már nem is ő az, hanem a m. kir. honvédség karpaszományos őrmestere, aki ismét érzi, amit ősei századokon át any- nyiszor éreztek, hogy végső veszedelem fenyegeti a hazát, hogy most minden más megszűnik, míg újra kikényszerítik a biztonságot. Még polgári ruháját viseli. Éjszaka le sem vetkezett. Ilyen idegállapotban nem is lett volna értelme. Majd útközben alszik. Még benn vesztegelnek az állomáson, . pedig az indulás ideje el is múlt. A vo- | mindettől távolabb, mint a mi ifjúságunk! Németország a fiatalokkal harcol, azokat küldi az első helyekre, hogy lebirhatatlan tempóval intézzék el a rájuk váró feladatokat, így kellene lenni minálunk, egyházunknál is! Ahol elhangzik a szó: segítségre van szükség, — ott kellene teremnie a fiatal erőknek! Én minden szeptember elején ki- hirdettetem, hogy szívesen látom az énekkarba jelentkezőket, hogy szükség van rájuk, sajnos, a fiú ifjúság csak egy-két taggal képviselteti magát! Tudom, hogy a fiatal kor gyorsabb tempója a könnyebb fajsúlyú dolgokat szívesebben látja, de szeretném, ha megéreznék, hogy ma mindenki komoly felelősséget visel a jövőért! Megértem, hogy nem hiányzik nekik az énekes zene, mert nincs és nem is volt részük a családi éneklésben; de szomorúság arra gondolni, hogy ez így lesz talán az ő családi életükben is. Sajnálnám, ha így lenne, őket is, a társadalmat, az egyházat, a nemzetet is! (Folytatása a következő számban.) A Szentlélek nem kétkedő; a szívünkbe is nem valami bizonytalan hiedelmet írt, hanem erős nagy bizonyosságot, mely nem hagy ingadozni, sőt oly bizonyossá tesz, mint amilyen bizonyosak vagyunk afelől, hogy testben élünk és hogy kétszer kettő négy! Luther. nat beláthatatlan kocsisora előtt nagy a zűrzavar, lótás-futás. Talán ezt kell még bevárni? Végül is magasabb erő indítja el őket. Elbődül a sziréna s erre a kocsisor minden különösebb formaság nélkül nekilendül. Varázsütésre tisztul ki az állomás. Mire az utolsó kocsi is kigördül, kihalt a pályaudvar, mintha egyetlen lélek sem lenne a közelben. Egyre fokozódó gyorsasággal rohannak bele a zöldelő júniusi mezőségekbe. Milyen gyönyörű a fejlődő élet és milyen őrjítő a halálba hanyatló élet. A vonat iramával mozdul meg Pistában is az eszmélés. De nincsen sok öröme benne. A túlzsúfolt fülke sarkába sajto- lódik. Rekkenő a hőség. Még az ablakon átcsapó szellő is csak épen hogy langyos. És .belülről csak még tikkasztóbb. Ott egészen bent. A szíve mélyén. Olyan keserűség gyötri onnan, hogy legszívesebben sírva fakadna. Tegnap délben még ifjan, magabízón, erősen állott. A terve, az ő drága szép terve azóta derékban tört ketté. Mihez kezd az ő kis családja? Olyan egyedül maradnak nélküle. És Lili. Vájjon hiányzik-e majd neki? Ki tudja, visszatér-e még egyáltalán? Vagy vakon, bénán? Inkább ne! Hiszen, ha tervét nem válthatja valóra, akkor többé az életnek sincsen értelme! De nem! Élni kell, akárhogy is! Csak el ne pusztuljon! Ax égő világ. Az új világháború két évvel ezelőtti fejezet-címe eltűnt: a németorosz szövetkezést nyomon követte a német-orosz háború. Németország oldalán kemény elszántsággal s győzelmes eredménnyel küzdenek vitéz magyar honvéde- ink s ősi földjük visszahódításáért elszántan küzdenek finn testvéreink is. ítéletet látunk abban, hogy szembekerülünk az Isten ellen küzdő orosz szovjettel. Isten kezének mozdulását szemléljük abban, hogy a templomokat mulatóhelyekké átalakító, az oltárokat leromboló, a keresztyén egyházakat üldöző s a vallásosságot meggyalázó szovjet ellen felvonulnak a keresztyénség történelmi védői és pedig nemcsak azok, kik évszázadokon át annak árnyékában éltek, hanem az évszázadokon át érte vérzők is. A háború rettenetes áldozatainak sötét zűrzavarba temetkező kaosza felett magasra emelt keresztet látunk. Ma igazán a keresztyénség védelméről s jövendőjének biztosításáról van szó. Az oroszországi keresztyénüldözés borzalmas évtizedei, a szovjet tudományos, politikai, állami, szociális és gazdasági rendszerbe foglalt istenellenessége, melyek magyar tapasztalatainkban közvetlenül tápláló erőt is nyertek, megerősíti bennünk azt a reménységet, hogy Isten ezt a rettenetes háborút a Elkínzöttan, megtörtén, reménytelenül csuklóit álla a tenyerébe. S ekkor, a rendkívüli mozdulattól, szokatlan tárgyat érzett a mellényzsebében. Valami idegen holmi lehet. Pista mindig pontosan tudta, mi van a zsebében. Biztosan felesége akarhatta valamivel meglepni, azért rejtette oda. Ébredező kíváncsisággal nyúlt utána. De már akkor eszébe jutott, amikor megtapintotta. — A Biblia! — suttogta. Csodálatosképen egyszeribe örült, hogy észrevétlenül mégis vele jött. Sietve kereste föl benne a helyet, melyre a lelkész hívta föl figyelmét. — „A megrepedezett nádat nem töri el és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet“ — olvasta. Lénye legmélyéig elképedt. A hátán hideg hangyaboly vert tanyát. — De hiszen — suttogta maga elé — ez én vagyok, ez a megrepdezett nádszál és ez a pislákoló gyertyabél! Átfutott a versen még egynéhányszor. Azután elolvasta azt, ami előtte van és utána következik. Magába itta az igét, mint az üde forrásvizet. Megértette. Ézsaiás próféta Jézusra utal. És megértette. Az Isten mondja ezt neki. Hir- telenül váratlan fény gyullad a lelkében és erő feszíti a keblét. Imádkozik. — Ez a te kegyelmed, Uram! — mór-
