Harangszó, 1941

1941-09-14 / 37. szám

A zenei előkészítésnek egy má­sik területe a régi magyar énekek felkarolása és terjesztése. Külön zenei szakértő foglalkozik a ma­gyar népzenei gyűjtés alapján ez­zel a kérdéssel és gyűjti, rendsze­rezi a 16. század régi, patinás ma­gyar emlékeit. Huszár, Bornemi­sza, Gönczi és más énekeskönyvek tartalma nem hiányozhat egy templomból sem. Természetesen szövegüket, dallamukat az eredeti formában kell felhasználnunk. Ezek a régi magyar énekek a magyar népzene értékes emlékei. Közülük egyet maga Kodály Zoltán dolgo­zott fel (Semmit ne bánkódjál). Különben a régi magyar énekeink is nagyrészt egyházi hangnemben vannak s méltán sorakoznak a mai modern népdalgyűjtés feltárt érté­kei mellé. A régi német és a régi magyar énekek felhasználása mellett ter­mészetesen gondoskodás történik arról is, hogy a tót, finn, holland, svéd, svájci evangélikusok legje­lentősebb és legértékesebb énekei se hiányozzanak az új énekesköny­vünkből. A zenei előkészítés mellett a munka másik része az énekek szö­veg szempontjából való felülvizs­gálása. Sajnos ez a munka még nem indult meg, pedig az új éne­keskönyv sürgőssége már régen szükségessé tette. Műfordítás és műalkotás sok zenei hozzáértést, költőiséget és tehetséget követel. Bárcsak ezen a téren is teljes ér­tékű lenne az új könyvünk! A kül­ső alakja az énekeskönyvnek any- nyiban lesz új, hogy minden dal­lamot hangjegyekkel együtt fog közölni. Addig is, míg az új énekeskönyv megjelenik, iparkodnunk kell an­nak a használatát előkészíteni. Re­mélhetőleg hamarosan szemelvé­nyek, vagy próba-gyűjtemények fognak megjelenni az új énekes­könyv tartalmából. A régi Luther- énekeket minél előbb meg kell mindenkinek tanulni. Egy-egy szép régi magyar ének is felcsendülhet már egy gyülekezet ajkán az új könyv megjelenése előtt. Addig is javítsuk koráléneklésünket, éne­keljünk gyorsan, ne kiabáljunk, vigyázzunk a koráljaink ritmusára, tartsuk a hosszú hangokat stb. Őrizzük az evangélikus korái szép­ségét és lendületét. Bárcsak az 1942. esztendő kö­zelebb hozna minket az új magyar evangélikus énekeskönyvhöz! Kapi-Králik Jenő. Várnak a Népfőiskolák! Szeptember elején megnyíltak az iskolák kapui. Tárt karokkal várják a félénktekintetű kis elemistákat éppúgy, mint a serdülő középiskolásokat, vagy embersorba növő egyetemistákat. Nemsokára megnyílnak a Népfőisko­lák kapui is s tárt karokkal várják, hívogatják felnőtt falusi fiainkat és leányainkat. Fiúk részére egyházunk két helyen nyitja meg a Népfőiskola kapuit ez év­ben is: Nagytarcsán és Orosházán. Je­lentkezni lehet e címen: Népfőiskola Igazgatója, Nagytarcsa. Leányainkat még az ősz folyamán ugyancsak két Népfőiskola várja, hogy néhány hónapon át Krisztus közelében, testvéri közösségije összegyűjtse s őket a keresztyén életre nevelje. Az egyik Leánynépfőiskola a Dunán­túli Luther-Szövetség rendezésében a Balaton melletti Gyenesdiáson Kaper- naumban lesz ez év október, november és december hónapjaiban s két és fél hónapig tart. Akik a tavaszi tanfolya­mon résztvettek, bizonyságot tehetnek arról, milyen áldást nyertek ettől a gye- nesdiási Leánynépfőiskolától. Részvételi díj a két és fél hónapra összesen 96 pengő. Jelentkezni lehet a következő címre: Lukács István evangélikus lel­kész Győr, Petőfi-tér 2. szám. Jelentke­zési határidő szeptember 20. A jelent­kezők idejében részletes tájékoztatót kapnak. A másik Leánynépfőiskola a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület ren­dezésében kezdődik Budapesten, a Hű­vösvölgyben. Elemi iskolát végzett falusi leányok öt hónapon keresztül gyako­rolhatják lelkűket, kezüket ezen a nép­főiskolán, hol a Biblia, hol a szövőszék mellett, konyhában, kertben és tante­remben. A népfőiskola nem ad bizonyít­ványt, de az életre nevel. Részvétel és ellátás díja a tanfolyam egész idejére 160 P. Jelentkezni lehet a Fébé Egye­sület lelkészi hivatalánál, Budapest, XII., Hidegkuti-út 123/a. Jelentkezési határ­idő: október 5. Jelentkezhetnek 16—24 évés leányok. A szükséges iratok: 1. Felvételi kérvény. 2. Ajánlólevél a gyü­lekezet lelkészétől. 3. Szülői kötelezvény. 4. Orvosi bizonyítvány. Részletesebb felvilágosítást készséggel nyújt a Fébé Egyesület lelkészi hivatala. Evangélikus Testvéreink! Ha szívete­Öreg Kerekes Ambrus. — Elbeszélés. — Irta: Sümegi István. Éppen egy esztendeje nyomja már ágyát Kerekes Ambrus, a kiérdemült, öreg bíró. Egy esztendeje éppen, hogy meg­indult udvarán, a két asztag között a gép és búgott hajnaltól csillagjöttéig. Az egyik asztag elfogyott, a másikat is megkezdték. Csendes volt az idő, szellő sem rezdült, nem esett már két hete. Az eső járását azonban nem tudhatja az ember. Az ég alján, valahol messze rőt villámok lobbantak fel. Ügy gondolta hát Kerekes Ambrus, hogy jó lesz az Isten áldott ajándékát biztonságba ten­ni. Űgyis annyi a haszontalan ember, aki elveszi nap, mint nap Istentől a jót s még csak meg sem. süvegeli érte. S amit ád neki, meg a családjának az Isten, az eltékozlódik a semmirevaló kezei közt. ö bezzeg másként tartotta jónak. Dol­gozott és megáldotta az Isten. S amikor elvette az áldást, megint csak dolgozott. És ott volt minden vasárnap az Isten házában, hogy akkor viszont ő áldja az Istent az iránta való kegyelmes hajlan­dóságáért. Így nőtt kicsinyből nagyob­bá, minden esztendőn magasabbá előbb az egyik asztag, aztán a másik is. Elővétette hát a nagy ponyvát, amit még az aranykezű Ágnes asszony fona­lából vert az Istenben boldogult Máté takács és a fiával ráhúzták a félben ma­radt asztagra. S akkor történt a baj. A fia még ott motozott az asztag túlsó vé­gén, ő már indult volna lefelé. Meg­kereste lábával a létrát, ránehezedett a megtalált fokára. Akkor & létra, ami jócskán megvetemedett már az idő sú­lyától, megfordult alatta. Hogyan volt, hogyan sem, maga sem tudja. Kapasz­kodott volna, hiába. Zuhanni kezdett. Csak arra emlékszik még, hogy a fia utána kiáltott ijedten, sikoltva: Édes­apám!... S aztán már csak az ágyat tudja, amely magába ölelte összetört, öreg testét. Keservesen indult ez az egy esztendő. Magához jött valamennyire, de munká­hoz szokott teste, dologban kérgesedett keze, a barázda rejtelmes titkát fürkésző szeme, a szent magyar föld gyönyörű álmát álmodó igaz magyar lelke minden porcikájával tiltakozott ez ellen a béna, tehetetlen guzsbakötöttség ellen. De az­tán lassan-lassan megnyugodott. Egyre többet vette kezébe az imádságos köny­vet, az énekest is. Beletörődött abba, hogy neki félre kell állnia az életből a fiatalok előtt és megcsendesedve tudta énekelgetni reszkető, bizonytalan hang­ján azt is, hogy: „Mind jó, amit Isten tészen...“, azt is, hogy: „Légyen, mint Isten akarja ...“ Csak ezekben az utolsó napokban lett megint nyugtalan. Különös nyilallások, tompa fájások fészkelődtek a testében, sokszor összeszorította a fogát, hogy fel ne jajduljon. De a leikével is történt va­lami. Türelmetlen lett. Ha övéi szóltak hozzá, alig-alig szólt vissza. Az imádsá­gos könyve beporosodott, az énekes könyvét sem kívánta. Csak ha senki sem volt nála, akkor ébredt eleven érdeklő­désre. Nyögve, fáradtan, sietve-igyekezve felkönyökiölt az ágyára s nézett kifelé a kitárt ablakon némán, mohón, vágya­kozva. Az ajka meg-megrebbent, a sze­méből néha kihullott egy könnycsepp. Odakünn fecske csapongott az ud­var akácai körül, a ragyogó égen fehér bárányfelhőket terelgetett a szellő, az akácok felett remegve lángolt a forró levegő — s az udvar végén nőtt, maga­sodott, aranylott az egyik asztag, aztán a másik asztag. Takarultak. A fia, meg a menye, aki a helyébe állt. Az egyik reggel megrengett a hajlék. Eleven, vi­dám lármával jöttek a gépesek és jött, dübörgött a gép is. Beállították az asz-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom